Kiss Ottó,részlet
Ne várj tovább!Tüzek lobognak,ne várj tovább!Az izzás már kevés,égni kell most,elhamvadni akár!Tüzet gyújt benned minden égető érintés,miért reszketsz?A félelem még megbújik benned valahol,miközben tested már a szabaduló vágyról dalol.Minden mozdulatunk egymásba fonódik,minden tiszta szavunk suttogó sikollyá oldódik.Megszűnik a külön vált létezés átka,elég volt!Eleget vártunk már az egyesülés mámorára.Érints meg Te is,ne törődj semmi mással.Minden más hazugság,a szó,a remény,a vágy és még a szerelem is.Tűz kell most,vadul égni kell,tested a testemhez közel,Te is tudod már,nem baj ha elveszel.Önmagad nem őrizheted meg a féktelen lobogásban.Megszűnsz,feloldódsz a lüktető harmóniában.Anyagtalan ritmussá leszel,az örök létezés hulláma fut át testeden.Azért ölelünk hogy a kettőből egy legyen.Nem számít ha fáj ,nem számít ha kegyetlen.Nem számít ki volt már,most Te vagy,most Én vagyok az Egyetlen!Örvénylő kéj vagyunk,teremtő erő,így formálódik a Mindenség,az Egy sokkal több mint a kettő.Ki vagy? nem tudom... ki vagyok? nem tudod...De ölelésünkben újjá született az Élet,megtisztult a Világ,a szeretet újra élni kezdett,a szerelem ismét gyöngéd lett.Egy mindent elsöprő,minden gátat széttörő,esztelen és dühöngő vad és gyengéd egyesülés után.
Mind jobban imádlak, mint előző percben...sőt egyfolytában érzem, ahogy a szerelem szökik fel bennem, akár lázas beteg testéhez érve a higany szála...így szárnyal magasba vágyam forrósága, lelkem kívánsága…ahogy érintesz, mint a lázmérő vékony teste, akként simul hozzám lágy vonalad, titkod minden gyöngyöződő pereme...a világ végére vágyom eljutni veled, lelógatni lábamat a nagy semmibe, hogy megmutathassam, miként jelented egyszerre a kezdet és vég ígéretét, az örökkön örökké érzetét, a mindenség végtelenül sodró lendületét, szívem lázadásának enyhítését, gyarlóságom ismerőjét, lelkem ismeretlen ismerőjét, ragaszkodásom fűtött érzetét,önmagad bennem látott tükörképét.
Édes légy,mint az első bátortalan csók,melyben visszafojtott várakozás lobog.Reszkess a vágytól,de ne szólj semmit,már messziről halljam, ahogy véred ereidben robog.Légy mint kitörni készülő vulkán,csöndes,hagyd éreznem rettentő erőd.Ne érj hozzám,de szegezz magadhoz,mint szállni vágyó tárgyait az anyaföld.Minden porcikád értem égjen,csukott szemmel is lássam hatalmas tüzedet.Ujjad végében tudjam a lángot,most nem elég a csöndes,elringató szeretet.Akarj engem,mint ki öröktől akar,forró lehelet legyen minden ki nem mondott szavad.S mikor szememből a vágy könnycseppként kicsordul,majd akkor,csak akkor add nekem oda magadat.
Mikor megláttalak, szerelembe öltöztem, hogy díszes ruhámban neked tesselegjek, s most oly boldogan röpülnék feléd, ha hívnál… mint a szabad égen szárnyaló madár. Ha nem vagy velem, olyan leszek, mint remegő falevél a gyenge ágon, mit lenget az őszi szél s ki fohászkodva várja, hogy szelíd napsugarad melege körülölelje. Nem engedhetlek el. Éltem nedűjét belőled merítem, ne hagyd, hogy kiszáradjak, e szomjúságtól meghalok. Szeress! Szoríts! És fogd a kezem. A magány léket hasít minden lélegzeten. Ne félj hát… Sorsodnak rögös, szűk csapásán mögötted lépkedek. Oly szorosan átölelve, hogy eggyé válok veled, s önmagad pusztító, vad szellemétől megvédelek. Maradj velem. Ékes ruhám díszei mögött egyszerű, szerető szívem dobog s két kezem puha párnáin mindig megpihenhetsz csak hagyd, hogy szeresselek.
Mondd, hogyan szeresselek? Vakon, ahogy az idő szűk gödrébe tűnik el nyomtalan? Vagy vadul égve, fájva, gyötrőn húsba tépő kínnal? Hogyan szeresselek? Riadtan hajtsam előtted alázatra szomorú fejem? Vagy kínmosollyal nyílt arcomon nyújtsam feléd kezem? Mondd, hogyan szeresselek? Szelíden, ahogy kezed pihenne nyitott tenyeremen? Vagy tudatosan, miként küldöm ölelésem az éteren? Mondd, hogyan szeresselek?
Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség mely, mint valami csodálatos zenei hallás örökké figyelmeztet egy embert mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak, és mi olyan "jó", hogy ellenségünk lesz ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nem csak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, pártolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal, vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik mi az, ami a másiknak fájhat. S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban felhők között közeledő láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.
