Emlék, csak halvány fény a ködben, homályba foszló árny-alak
lettél, tudom, már önáltatás ha hiszem bennem tartalak.
Tűnő mosoly vagy, rebbenésnyi fájás, egy múló pillanat,
szemem szorosan be kell hunynom ahhoz, hogy újra lássalak...
Szívembe mártom aranyszínű pennám, hogy kápráztassak vele millió szemet, de hol rímet zokog, hol makacsul megáll, hol pedig fölszántja egész lelkemet. Ujjal mutat rám tegnap kisírt szavam új csodákra éhes az égő szemű láz, de csuklóm lelankad, nem könyörül rajtam, a csont-héjú csönd is nevetve gyaláz. Szóvá sűríteném szívem lüktetését himnuszt zokognék s buja reményeket de szógyermekeim habkönnyű-szövését nem értené más,egyedül csak Te.
Valami mindig elmúlik,talán hogy helyet adjon másnak.Ha nem így lenne egyhelyben topognánk, ugyan azt a szót ismételgetnénk, soha nem derülne fény a végtelenre.Voltak ragyogó, napsütötte pillanataink, de attól olyan szép, és attól lesz egyre szebb hogy távolodunk az időben,hogymegismételhetetlen.
Hidegek az éjszakák. Érzem, hátam az ajtónak dőlve erezet vezette dermedés alá bőröm szűkül. Eltemetve gondolatok súlya alatt. Írnék, de emlékek közé szorultak a szavak, s a betűk kövér könnyekké dagadtak. Szerettelek? Minden pillanatban. Tanúm a vörös hajú reggel a súlyos perceket ámor-dacún cipelő nappal, az est és az éj hisz tudhatod, mint leprást kerül a kéj az öröm. Lámpásom ablakomban. Minden sötét éjszakán egyedül virraszt a magányos viaszszagú gyertyaláng. Hívnálak - magamhoz. Csendedbe fonnám fagyban kékült kezeim. De a miértek… Álmaimnak erővel feszül a valóság, elfordultak az ˝elég˝-ben felejtett gondolatok. 
Már előbújt a falevelek közül a sötétség és az utcákon kibontották fényszirmaikat az oszlopok sárga üvegvirágai.Hideg, őszi eső kopogtatott a szobák ablakain és a szél kegyetlen játékot játszva, hol innen, hol onnan csapott be a járókelők ernyői, kabátjai alá. A lány a szobájában ült. Gondolataiba, emlékeibe mélyedt.Az elmúlt napot, a munkát,az őszt,a hideget már maga mögött hagyta. Valami előző időben járt,amikor úgy érezte él, amikor még azok a szemek nevettek rá,még azok a karok ölelték. Akkor boldog volt. Boldog, mert hallotta az Ő hangját, látta az Ő nevetését, érezte az Ő csókját és az Ő szeretetét. ... mert akkor még azt hitte, hogy az Ő szeretete örökké tart majd. Máskor is volt, hogy megszűnt egy-egy számára fontosnak hitt kapcsolat, de egyik sem hagyott ilyen mély nyomot benne... Most csak eltelnek a napok szinte észrevétlenül és az egyedül töltött esték magánya, mintha valami áttetsző burába zárná. Tudja, hogy nem így kellene, nem kellene egyedül lennie és hívják is sokan, sok felé...De az emlékek fogva tartják... azóta még őszintén, tiszta szívvel mosolyogni sem tudott senkire...Most is csak ül az ágya szélén és valami kedves régi emléket próbál felidézni. A szobát betöltik a hangszórókból előtekergő dallamok. Lágyak és bizsergetőek. Szinte ez az egyetlen dolog, ami a valóságból elér hozzá. Már megfürdött, de köntöse alatt nem volt meztelen. Fel vette legszebb fehérneműit, mintha most is őt várná. Mintha azt remélné, hogy belép az ajtón, átöleli és miközben csókokkal borítja el, kezei ezer örömet adva fedezik fel csodásan felékített, vágyaktól égő testét. Gondolatai közben lassan végig simította a nyakát és a combját. Ettől a köntös kicsit szétnyílt és az állólámpa halvány fénye szabadon suhant végig előbukkanó selymes bőrén, feszes harisnyáján, hátracsukló fején. Végig feküdt az ágyon, lábait felhúzta, szeme becsukódott, a fejét hátrahajtotta... és látta, amint Ő hajol fölé... amint közeledik a szája, már érezte az érintését...
Hírtelen, valami koppant az ablakon. Nem olyan szúrósan, de mégis lágyan... mint az eső, hanem tompán... A lány kinyitotta a szemét és az ablakra nézett. Az üvegen árnyak kergetőztek, amint a falevelek között odáig ért az utcai fény... de mintha valami megtörte volna ennek a levél-táncnak a ritmusát, mintha egy árny másként mozdult volna. A lány nem tudta, hogy látott-e valamit vagy csak a képzelete, a szél és az eső játszik vele. Felkelt az ágyról és az ablakhoz lépett. Kinézett, de nem látott semmit. Az utca és a kert üres volt. Már szinte vissza fordult a szoba felé, amikor tekintete megállapodott az egyik kis kövér eső cseppen, amely az ablak üvegén éppen indulni készült, hogy valahogy elérje úti célját, a földet. Kicsit remegett rajta a megtörő fény, amint erőt gyűjtött, majd lassan, tétován elindult. A lány figyelte. Nem tudta miért, de valahogy magához láncolta a tekintetét ez a csöppnyi tenger. Az esőcsepp egyre lejjebb jutott. Girbegurba utakat írt le, meg-meg állt, majd csatlakozott hozzá egy-egy másik csepp és ketten új erőre kapva rohanni kezdtek tovább, majd ismét lassult és újra kanyarok és megint egy új csepp... :mint az emberek az életben, gondolta a lány. Közben a csepp már leért egészen az ablak aljára. A lány lenézett és hírtelen az esőcseppen, az üvegen, az ablakon túl meglátott egy alakot. Kint kuporgott az ablak alatt. Felhúzott lábakkal ült. Háttal a falnak. Fejét a térdére hajtotta és fekete hajáról alácsorgott az eső. Amint a lány észrevette egy pillanatra megrettent , de meglepetten vette észre, hogy nem érez félelmet. Valami izgatott kíváncsiság kerítette a hatalmába. Csak nézte az alakot és szinte önkéntelenül az ablak kilincsére tévedt a keze. Lassan kinyitotta a két üveg szárnyat. Az alak mozdulatlanul ült. Biztosan hallotta mi történik, de nem mozdult, mintha azt hinné, remélné nem fogják észre venni. A lányt megcsapta a kívülről beáramló nyirkos levegő. Kicsit összébb húzta köntösét és előre nyúlt. Megérintette a teljesen átázott, összetapadt fekete hajtincseket. A fej kicsit felemelkedett, lassan oldalt fordult. Két nagy barna szem nézett a lányra. A szemekben szelíd tűz lobogott. Talán ez a belső tűz tette, hogy a fiú,bár teljesen átáztatta már a kegyetlenül hideg eső, mégsem vacogott. A lány megsimogatta a fiú arcát. A rátekintő szempárból valami bársonyos melegség járta át. Lágyan érintve az arcot felemelte a kezét. A fiú követte a mozdulatot és felállt. A lány megfogta a kezét és hátra lépett a szoba felé, miközben tekintete egyetlen pillanatra sem szakadt el a fiú melengető, rajongást árasztó tekintetétől. Már mind ketten a szobában álltak. A lány még mindig fogta a fiú kezét. Az átázott ruhából nagy, kövér cseppek hullottak a szőnyegre és pillanatok alatt eső áztatta sötét folt rajzolódott ki a vörös minták között.A lány eloldotta derekát átfogó övét és köntösét hagyta lehullni a vállairól. A fiú is megszabadult nedves öltözetétől. Lassan közelebb léptek egymáshoz és a két test össze ért. Mindketten megremegtek kicsit. A fiú teste hideg volt, mint kint a világ, a lányé pedig forró, mint belül a szívük. Átölelték egymást. Az arcuk egymáshoz simult. Szorosan, mozdulatlanul álltak, miközben úgy érezték a világ körbe fordul. A fiú lágyan, alig érintve megcsókolta a lány nyakát. Mintha valami varázslatos jeladás lett volna ez a csók. A két test megmozdult. A szájak egymást keresték apró csókokkal kikövezve az arcokon az odáig vezető utat. Amikor ajkaik egymásra találtak és lágyan egymáshoz simultak már minden korlát a földön hevert. Csók közben a szobát betöltő zene dallamára kezdett mozogni a testük. Kezeik borzongató édes könnyedséggel siklottak a másik bőrén és két ismeretlen ember helyett már egymásba fonódó, tekeregő, egységet alkottak. A fiú egyik keze végig simította a lány derekát, bejárta a hát, a váll minden domborulatát, miközben másik keze a fenék feszes ívén kalandozott. Lassan az ágyra fektette a lányt. Mellé ült és tekintete végig futott a rajta. A formás lábakon, az izgalmasan emelkedő, majd süllyedő hason, a lágyan hullámzó melleken és az arcán. A szemek most is foglyul ejtették. Nem tudta elfordítani a tekintetét. Nézett a lány szemébe és közben a kezei elindultak, hogy érezzék, amit az imént még a szemek csodáltak. A lány látta közeledni a fiú száját, érezte a csókot és mint már az előbb, most is teljesen feloldódott benne. Lehunyta a szemét és hagyta, hogy átjárja az édes, könnyű íz. Valami felszabadító ömlött szét a testében. Nyaka kissé megnyúlt, mintha csak nagyobb felületet akarna kínálni a fiú leheletfinom csókjainak, amelyek a szájától lassan a tarkója felé haladtak. A testén kalandozó két kezet szinte nem is érezte külön-külön. Inkább olyan volt, mintha kellemesen bizsergető hullámok ölelnék körül és érintenék a bőrét, izgatóan ingerelve minden idegszálat. A fiú szája a tarkójához ért. Olyan volt, mintha hírtelen megfeszült volna benne valami láthatatlan húr, ami a kéj dallamát játsza minden rezdülésével és ami eddig csendesen lazán bújt meg benne. Most pendült ez a húr és rezgése átfutott az egész testén, elöntötte az agyát, elfedett minden gondolatot, minden kétséget. A fiú keze a melleihez ért. Eltakarta, simogatta, szorította, majd ismét szabadon engedte... a húr újra megremegett. A fiú másik keze a combjain siklott felfelé. Enyhén szétnyíló lábai között a kéz eljutott a legtitkosabb forrásig. A kéj húrja pattanásig feszült. A fiú játszani kezdett testének titkos húrján. Csókjai hol az arcát, hol a mellét, hol testének más részeit érték. Végig haladt a szájtól a titkos forrásig vezető úton. Ajkai rátapadtak a a forrásra és a kéj forró, mindent elöntő hullámait gerjesztették. Kezei a lány testének minden részét bejárták. A fiú bőre forrón simult az övéhez. A lány a fiú hajába túrt igyekezett minél szorosabban magához szorítani. Csókolta mindenütt, szerette volna magába fogadni, szeretett volna feloldódni benne, elmerülni a kéjben és örökké ott maradni. Nem tudta mennyi idő telt már el így. Megszűnt számára az idő, megszűnt a tér, a fiú is megszűnt, csak a gyönyör létezett,csak az a benne pendülő húr, csak az élet,csak az öröm. Átadta magát a test dallamának, de tudta, érezte, hogy ez a dallam a lélekből fakad, ez a dallam az Öröklét, a Mindenség dallam. Érezte, hogy egyre erősebben fonódnak egymásba. Mintha már nem is léteztek volna külön-külön, már egyetlen örvénylő, kavargó egységet képeztek. A fiú kezei egyre simogatták, ajkai a forrásra tapadtak és nyelve egyre csak pengette a húrt. A dallam egyre erősödött, a ritmus egyre hevesebbé vált. A lüktetés gyorsult, remegések futottak át a testén, zihált, felemelkedett és visszazuhant, mintha menekülni szeretett volna. Hírtelen megsemmisült benne, körülötte minden. Elakadt a lélegzete, megállt a szív is egy tört pillanatra, minden egyetlen feszülő ponttá vált, minden energia összehúzódott és eltűnni látszott... De ezután, szinte azonnal mintha heves robbanás rázta volna meg az egész Univerzumot.Torkából a felszabaduló indulatok hangjai törtek elő, teste elernyedt, majd ismét megfeszült... majd újra és ismét... Azután lassan lecsillapodott és elcsitult. Szétáradt benne a boldogság, az adni és kapni jóleső elégedettsége. Most nem gondolt semmire, de mégis megértette mit jelent az: boldognak lenni és boldoggá tenni. Szorosan magához ölelte a fiút és szinte azonnal mély álomba zuhant.
Lassan ébredt... Amikor kinyitotta a szemeit, a Nap már besütött az ablakon. Odakint az esőnek nyoma sem igen maradt. Nyújtózott egyet és felderengett benne valami halvány emlék az éjszakáról. Körülnézett, de nem látta a fiút. Elbizonytalanodott. Csak feküdt és nem tudta álom volt-e ez az egész, az oly régóta sóvárgó test és lélek csodás ábrándképe, vagy valóság.Felült az ágyon, majd lassan felállt és elindult az ablak felé. Egyre inkább úgy érezte, csak álom lehetett ami történt. Váratlanul valami nagyon hideget érzett a talpa alatt. Lenézett. A szőnyegen egy alig észrevehető, de határozottan érezhető sötétebb vizes folt volt. A lány csak nézte a foltot, majd szelíden elmosolyodott. Az ablakhoz lépett és látta, amint egy tegnapról ott maradt kövér esőcsepp éppen az üveg aljára ér...
Ha tudnék sírni még,versenyt könnyeznék az esőcseppekkel amint hidegen folynak végig lázas arcomon.Tekintetem rabmadárként vergődne valahol a messzeségben, míg beleolvad a semmibe…Valaki símogatja az arcom… hideg, jeges ujjak szorítják karjaimat, torkom… Csak később veszem észre,a szél… hideg, őszi szél, mely már elsodorta a sárgult leveleket, s most eljött értem is,sodor engem is…Ha tudnék sírni még,most esedezve hullanának könnyeim! Nem birok ki többet…Meghalok ha még egy álmom kettétörik,még egy ilyen virradatra már nem telik. De ha tudnék még sírni,talán megrepedne szíveden az a márványburkolat mely dobogását fogva tartja.S ha megpihenhetne lelkem rajta,hűtené a sebeket s emlékedet belepné a hó…De nem tudok sírni többé.
A nagy szenvedély fölött nem lehet úrrá lenni. Az ember belsejében kitenyésző izzó tűznek nem lehet ellenállni, csak sodorva éget, a legkisebb ellenállás is lehetetlen és értelmetlen, mi több, fokozza a tűz hevét. Az ember lényét kiteljesítő boldogság és az önpusztításba torkolló szenvedés kétlángú katlanában nincs akarat. Ha van, a szenvedély nem szenvedély. Ami van, az, hogy nincs vér. Az erekben nem vér, hélium kering, s minden hemoglobinban fúzió zajlik, s minden ilyen vérsejt összességének láncreakciója elégetni próbálja a szívet, a testet, s az ellenállás minimális, mert ebben a tűzfészekben él a lélek, ebből a megsemmisítő tűzből táplálkozik, ha az ember a legcsekélyebb ellenállásra képes, a léleknek vége. A tűz lelke egy sajátos csillag, amely a testben születik, s ennek a kisugárzó fénye táplálja a lelket. A szenvedély vére iszonyúan erős kötelék: a két egymást az imádatig szenvedélyesen szerető lény véréből született lény iránti szeretet mindkét részről mély és heves. A tettnek nincs jelentősége, a társadalom, munka, közösség értelme, jelentősége megszűnik, és egy külön univerzum jön létre: az összeolvadás sajátos univerzuma, a Minden feltétele és zajló folyamata. De maga ez a Minden instabil: épülésekor szinte állandó határhelyzet létezik egyetlen félreértett szó egyikből a másik végletbe taszítja az embert, s ez óriási energiákat követel. Az ember egész lénye átalakul, a boldogság, a szenvedés, a kín, a fájdalom, az öröm sajátos, önspecifikus formája jön létre, s ebben a felek közösködnek, mert egész addigi lényük átalakul, a tökéletes odaadás egyaránt táplálkozik úgy a hasonló érzésekből és érzelmekből, és az a különbségekből. A nagy különbségek sem taszítják, hanem kiegészítik az összeolvadás folyamatában égő feleket. A rokonlelkek esetében nemcsak a metamorfózisban lévő és kiépülő közös szellem, hanem maga a test a testre gyakorolt vonzása is azonos, egyetlen érintés mozgósítja és gyújtja a testet, egy esetleges nemi aktus, az összeolvadás kezdeti fázisában szinte végzetes lehet, a kéj az eszméletlenség és a fájdalom határán lángol, s nemigen lehet különbséget tenni a a kín és a fájdalom között: egy égő sikoly. Ez a szerencsés esetben, ha a Minden szabadul fel, és nem a Semmi tör elő. A Semmi előretörését egyetlen félreértett szó, egy pillantás kiváltja. Pánikhelyzet alakul: a test a lélek tüze hirtelen, minden előkészület nélkül kialszik, az érzés, az érzelem, a gondolat jégbe fagy. Marása félelmetes, rosszabb, mint az abszolút nulla fok megsemmisítő ölelése, az a megfagyás előtt melegíti a testet, ellenben a Semmi az abszolút nulla fok fokról fokra történő ölelése, amelynek vége még csak halál sem, a hideg tűz, amely nem végez az emberrel, nem dermeszt. A hideg lángot csak az tudja, aki megérte, és képes volt túlélni. De csak igazán tudja, mit jelent, aki többször túlélte. És minden ilyen hideg láng más és más, és egyre csökken az ember ellenállása. Én átéltem, tudom. És azt is átéltem, hogy mit jelent az, amikor már szinte a megsemmisülés előtt, jön az a szó vagy a pillantás amely a Minden kapuját tárja ki újra. Megjelenik az összeolvadás addigi érzett, tapasztalt szintjének minden gyönyöre, bája, fennköltsége, varázsa, kéje… akkor születik a boldogság. A boldogság sohasem ugyanaz. Minden és semmi sem ugyanaz, mindig magasabb szintre helyeződik, s így épül ki lassan az a harmónia, amely a bizalom forrása. De az összeolvadásban semmi se biztos, és minden az: mert amint mondottam, a külső világ agressziója minden erejével azért munkálkodik, hogy az összeolvadást szétzúzza, megsemmisítse. Azért, mert mi emberek, ilyenek vagyunk. Én is ilyen agresszor voltam. De eljött Ő, a rokonlelkem, és képes volt szeretetével megváltani. Meg tudtam tenni hogy úgy szeressem, hogy a teljes szabadságot megadhattam neki. Mert férje és családja van. És nem kényszerítem, erőltetem a döntést: anya, aki szereti gyermekeit. Mert férje már nem érti meg. És ez majdnem végzett vele. El kellett jöjjek én neki, hogy ki és fel tudjam emelni a szinte végzetes összeomlásból. Nekem most nincs szabadságom: ő a szabadságom. Amíg szeret és szerethet, elpusztíthatatlan és erős vagyok. Egymásnak egymásból táplálkozunk, és mindent megosztunk egymás között. Igyekszem megvédeni, hogy a Semmi ne csapjon le rá. Valaki vigyáz ránk. Mert aki ilyen szeretetet teremtett bennünk, nem akarhatja, hogy ez elpusztítson. Akkor nem szeretne minket. Ennek a szeretetnek az erejét nem lehet bemérni. Felsőbb régiókból érkezett, s oda próbál felemelni. A test azonban test, a lélek, lélek. Az egy sejt pedig emberekre tagozódott, s a Teremtés célja és energiája oda fordult ebben a világban, ahová fordult. Miért?
Eljött… Mert el kellett jönnie. Jötte egyszerű, magától értetődően következetes, természetes volt. És akkor még nem tudtam, hogy maga a Teljesség lehetősége jelentkezett. Mint az egysejt érkezett, amint kipattant a Genézis öléből, s megkezdte a Kezdet és a Vég közötti evolúcióját. Mielőtt jött, azt hittem, már mindenen túl vagyok. De nem, a Minden jöttével kezdődött. Alkotói és férfi korom delén, amikor már megtudtam, megértettem, be tudtam fogadni. És megtanított megérteni az eleddig számomra érthetetlent. Nem mert ezt akarta volna. De vele megkezdődött a Kettő lehetséges egyesülése az Egybe, a tökéletes összeolvadásba. A Minden egyszerű: Ő. Ő vagy semmi. Az abszolút megmutatta, feltárta láthatatlan arculatát. Korlátait, lehetőségeit… A Minden nem abszolút, másképp nem létezik, nem érted meg csak ha szeretsz. Már nincs játék a szavakkal: a szavak egyenértékűek lettek a Történés folyamatával, s amit abból képesek feltárni és érzékeltetni. A Mindenben a művészet másodlagos, vagy harmadlagos, és szinte alig számít. A Minden és a Semmi viszonylatából szerepe van, de jelentősége elenyésző. És az olyan szavak, mint szerelem, házasság, otthon, elvesztették tartalmukat. Egyetlen szó él még a maga teljes jelentőségében: az abszolút szeretet, ami létezhet a férfi és a nő között. A tökéletes összeolvadásig. Ez csak rokonlelkek között valósulhat meg. A tökéletes összeolvadás minden mást kizár, ami nem a Kettő véréhez kötött. Ami a véren túl érkezik, az agresszió, és megpróbálja megsemmisíteni a tökéletes összeolvadás lehetőségét. A Minden a tökéletes összeolvadás folyamata. A Semmi ennek a folyamatnak a megszakadása. Még csak nem is halál, hisz akkor az ember, ha megszakad összeolvadás folyamata, már halni is képtelen. Az összeolvadásban a felek egyenértékűek: nem egyformák, nem is lehetnek, hisz férfiról és nőről van szó. De ami a legfontosabb: az összeolvadás folyamatából ki van zárva az önzés: a férfi és a nő mindent odaad, oda akar adni magából a másiknak megosztani a teljes lényét, testét, lelkét. És ami még ennél is fontosabb: nincs öncélú birtoklás: a felek megadják egymásnak a teljes szabadságot. És ekkor jelentkezik a hit: hit a szeretetben. A szimbiózis és az összeolvadás folyamat, és gyönyörteljes, ha mindez megvan. a Minden. A Boldogság, amely pillanatról pillanatra, sejtről-sejtre, érzésről érzésre, gondolatról gondolatra, testről vágyra, érzéktől lélekre, lélekről a teljességre szerveződik. De ezt csak akkor lehet megérteni, ha maga a bizonyosság kizárt, mert másképp nem lehet felmérni jelentőségét, és megírni a Semmi képletét. És átélni a az összeolvadás folyamatosságának megszűnését. Az élő halál. A halál maga még csak semmi se. A semmi az élő halál. E néhány szóban csak érzékeltetni akartam, a határhelyzetet: más alternatíva nincs: összeolvadni vagy megsemmisülni, és ami még rosszabb, még csak megsemmisülni se. Nem magamnak írom e sorokat, hanem elsősorban Neki. Ő szinte mindent, ami köztünk történik, tudatosan átél. Én egy pillanattal előbb tudom, hogy a következő pillanatban mi kell neki, s adni tudom, és a következő pillanatban visszakapom tőle azt, amire nekem van szükségem hogy élni tudjunk, azaz a tökéletes összeolvadás folyamata egyenletesen történjék. Amikor egy pillanat valamiért zátonyra fut, akkor azonnal betör a Semmi vákuuma. Ami köztönk történik, hihetetlen hőfokon zajlik, s a szenvedélynél is erősebb: maga a tűz. Most beszélnem kellene a Minden és a Semmi tüzéről. A tökéletes összeolvadás tüze több mint kéj, gyönyör, és az, hogy testen belül és fölött történik, s ami felé halad, a test és a lélek tökéletes összeolvadása. Ehhez állandó együttlétre van szükség: amikor nincs együttlét vagy kommunikáció, rövid időn belül megjelenik a fájdalom és a pánik, s semmi benyújtja vákuumának csápjait. Eleinte roncsolt, de csak azért, hogy én mindezt megértsem, és elmondhassam. Neki. És azoknak, akik szeretnek. Aki nem szeret vagy szeretett igazán, mindebből nem sokat ért meg. Az előtt pedig, aki szeret, de nem szerethet igazán, mert nem adatott meg számára a tökéletes összeolvadás lehetősége, most némán lehajtom a fejem. Egy könnycseppem hull értük.
