Kínoz önnön csendem, s a mindenhonnan jövő neszek kíméletlenül kergetnek,
mert nem tudom, mikor hangzik fel érkezésed hírnöke....Éjjel álmodtam a nélküled lét kínzó poklát, láttam tavaszi születésük helyett virágok haldoklását.Az égi báránypamacsokat dühvel fújta a szél, holott lágy-langyos kezével ébredő reggel párnájaként igazgatta oltalmazón a május fuvallat-keze.Valahogy felborult minden...Hosszú téli hónapokon át vajúdó tájak inkább járták haláltori táncukat, mintsem az életet magukba záró rügyfakadások bölcsőjébe hajtások tüneményes gyerekseregét helyezzék.Megbomlott az évszakok elméje, mintha kósza, szökött bolondként a természetanya megtagadná minden gyermekét és azok foszló reménységükön át, összezavarják a világ folyását...Ahogy teszi az elhagyott lélek, hogy végső segítséghörgéssel felhívja magára a megeső szívből áradó figyelmet...és akkor a mindenség kifordult a sarkából, tekintetem ólomüvegbe forrt tükörbe bámult... Önmagam árnya tekintett vissza rám, és selyemszerű áttetszésemen át a torz éktelen táj... és tűnő létem értelme bizonyosságot nyert.Álmom pusztító képzete egy gondolat nyomán életre kelt, hogy valaha nélküled ébreszthet a kelő napsugár, öled biztonságos érzete nem melenget már, s karjaid szívemet átfonó szalagfonatai többé nem járnak át és tudom, akkor kifordul örök körforgásából a világ...
