Gondolatgyermekeim folyamatosan utánad sírnak,elárvultak nélküled a szárnyaló lelkületű emlékek.Foszlányokban tör rám a pengeéles fájdalom és könnyes szemmel kérlelnélek,ne hagyj itt,vigyél el,ölelj át,szeress,jó leszek,szavamat sem hallod,csak ne érjenek hozzám a magányosság keménykezű nevelői...Egy percben benne látom egész szerelmünk lágyan hömpölygő történetét,a kezdetektől fokozódó szívem folyamatosan izzó erejét,ahogy egyre mélyebb vörös színbe hajlik,fokozódó ütemdobján a kezek egyre vadabb ritmusukat zengik.Lágy akkordok vonnak keblem rejtekére,a Sors hegedűszólója előlép a sötétből egy megvilágított térbe,ahol minden hang csendre intve gyönyörködik a húrok pendülésében,s minden húr egy-egy forró érzelem,amely hiányodtól pattanásig feszül bennem.Finom ujjaid simítva játszák a pillanat zenéjét,a kottán megelevenedik a ki sem mondott vágy,s mikoron hang és hangszer egymásra talál,a harmónia szerelmünk kéjillatú ágyában angyali szimfóniára vált,az Élet kezéből kiesik a karmesterpálca,és a megszelídíthetetlen passzusok szorosan hozzád simulva találnak.
