Elindultam az úton kicsit tán egyedül, mint mikor éj csendjébe lágy szellő hegedül. És mosolyogtam a napra, csillagos könnyem hullott éjjel, akár maró kínnal vertek, akár elemésztő kéjjel. És hiába csapódott hozzám percnyi időkre egy-egy társ, viharos estéken mégis magányt talált a villámlás. És hosszú utak után most a Te mosolyoddal ébredek, erős vállad a támaszom, s ha tudlak, én is védelek. És látom már végét az útnak, s Te, ki mellém szegődtél, édesem, hozzám tartozol, mint mához a holnap, mint testhez a szív; lüktetve, véresen.
