Olykor néma éjben felsikítok, mert reménykedve vágylak, vagy ébren, reszketve kucorgok az ágy mélységes ölében, annyira félek, nem enged a Sors szeretnem Téged, mert önzőségnek véli gyarló létem, egyetlen életképem imitáló látszatnak hiszi. Mert való, hogy csak látszat éltem, csak hamisság minden szívverésem, ha nem szánthat égető tüzem örök billogot selymes bőrödbe, ha ujjaim hegye nem vésheti szöveteid mélyébe szerelmes verselésem. Ha nem írhat kottát vérem zubogása barokk szonettek lágy hangöblének, amikkel kényeztetném riadt lelked, mikor hanyatló napkorong királyságán ül trónt a hold pimasz képe. A felszakadó fojtó érzet lassan megnyugvást talál, miként örökkön kóbor vándor egy percre megáll s először terül el benne az a bizonyosság, hazaértem, otthonom rám talált.

OLYAN VAGY

Olyan vagy, mint az ópium: magamba szívlak, s minél többet, annál jobban kell az a többlet, amivel a delírium átlendít egy másik világba, - Hozzád, - kábulatom oka és tárgya egyszerre vagy, - s amikor nem vagy, Te vagy, aki aludni sem hagy; e nász nélküli nászi ágyon, e magányos éjféli órán Te vagy hideglelős hiányom és Te vagy az elvonókúrám is.

Olykor pokol mélyéből vágyakozva pillantok fel, Angyalok lágy muzsika-szavát szomjazva, tudván, hogy gyarló és esendő létemnek megtisztulva kell eléd borulnia, ha kiérdemelni vágyik, hiszen a Sors olykor hazug mosollyal koncot dob elém, és elhinti lelkemben a reményt, elérlek egyszer teljes valómmal és hozzád méltóvá még formálhat a benned gyökerező jóindulat...

REZONANCIA

Minden megtudható egy emberről, a jelene, múltja, jövője, tán a legfontosabb titkai is - csak az nem, hogy mitől lát benne csodát egy másik. Hol rejlik benne a reménynek az a megtestesülése, amitől egy léleknek egyszer csak érdemes lessz élni.

RAGYOGÓ VIRRADAT

Egy világ ébred itt e virradatban, emelkedik a nap, a gyönyörűség,

mindörökké ölellek, mozdulatlan, s örökös lesz a nappal, mint a hűség. Emelkedik, kiáltanám zokogva, hogy látva-lásd, hogy élünk, a vigaszt; s a föld füve, hegye, folyója mondja, s a mindenség ragyogja ugyanazt. Emelkedik e kettős virradatban, nézd, emelkedik ugyanaz az ég, én szorítlak magamhoz mozdulatlan, és ragyog, ragyog ugyanaz az ég. Virrad. És hogy szerelmem itt marasszon én ragyogok és többé el nem alszom.

HOZZÁD ZUHANÓ

Álomtalan éjszakán önmagukba fordulnak a fények úgy izzanak fel a gondolatok hogy lassan elégek .Elmondhatatlanul szép ez a hosszú-hosszú repülés fáradt csodába takarózom és szállni akarok még .Csillagom, ma az éjszaka olyan közelre hoz hogy megszépül a vers zuhanása,avarba zizzenő fenyőtoboz lesz a szó, és mélyen belül zendül a rím .Szívembe burkolózom és elfelejtem a hideg esőt odakint,ma ez a zuhanó vers szállingózni kezd, és suttogni neked és tétova mozdulattal egy percre érinti kezed és ebben a lélegzetnyi érintésben minden ott van ami hozzád vonz .De sohasem mondtam hogy mióta láttalak a csend sem lehet a régi,a fülem a hangodért fáj, és még a sóhajom is az életedet éli .Ma újra megkereslek a gyertyalángban és amikor a tűz játékában megcsillan a szemed hozzád sodródom feloldva szélzúgásban s mint imát mormolom, csillagom, nevedet.

HIÁNYODBA GÖMBÖLYÖDVE

Soha magány nem tépte így vérző szívem, soha ennyire nem égett belém egy szerető mosoly képe.Vágyakozásom törött üvegcserepein járok ,a foszló naplemente képével fájdalmas üzenetet váltok.Lecsorgó könnyem fátyolán át hiányodba gömbölyödve a holnapba átsegítő idő tétova, könyörtelen ólommozgását figyelem... És csak az őrjítő kattogás marad, emléke érintésed gyönyört fakasztó puha álomképének.Körvonalad tökéletes ívelésén merengek miközben igéző vágyad ízét sóvárgó ajkaim között érzem.Csak lennék törött szárnyú mégis szárnyaló pillangó hogy lágy ujjaid hegyén megpihenjek.Még gyógyulok és új életre kapok...éledezve figyellek... miként éjjel lopva gyönyörűségedbe feledkezem, látatlanul a függöny ráncain át vigyázlak, ha nem lehetek Veled... Kényeztető fürdőd párájában leszek a tükrön kirajzolódó pár szavas üzenet, amit a balzsamos illatú éjből feléd nyúló hold keze vés arcod visszaverődésébe...

Tükrödként óriási volnék...hogy lásd, a maga teljességében, amit még soha...kiterjesztett angyalszárnyad, mint fehér tollkörvonalad...a belbecsed pedig belőlem tükröződne vissza Rád, ahogy a kelő nap erőlködő sugarát vetíti a tükörkép tovább, segítve megnövelni erejét...így növelném a benned összegyűlt és tűzbe lobbant sugarakat, hogy lásd a fényességet Önmagadban...lobogó, meleg szívedet, fehér nászágy-tisztaságú lelkedet...és ha Magadat megtaláltad "bennem", már érteni Fogod, mit is jelentesz nekem...

Csak egy érintésre vágynék, hogy nyugtalan szívem újra finoman nyaldoshassa partodat, miként fodrozódó víztükröm vigyázója vagy...

TE IS?

Álmodtam rólad s most nem tudom: Vagy-e?-ott túl az álmokon,s nemcsak bennem rebbenő árnyalak? Ébren még soha nem láttalak... Álmodsz-e rólam mondd,Te is? Rezdülök olykor benned is? Vágyod-e azt, hogy várjalak? Most becsukom szemem: Hogy lássalak...

Elmémbe mint a fémbe a savak ösztöneimmel belemartalak....

ÉRZÉS

Messze jársz, távol jársz mégis...Hallak.Látlak.Tudlak.Érezlek.S nem tudok Tőled elég távol lenni ahhoz hogy idegen légy.Itt vagy.Élsz, laksz bennem akár az Élet.Benne vagy a percben, a térben, a létben.Figyelsz, kísérsz akár a tárgyak, mik körbeölelnek.Belémivódtál mint szavak a sorok között.Részem vagy.Hozzád tartozom.

ÉRTED VAGYOK

Amikor egész testedből kivetnéd azt, ki vagy: önmagad,s mikor már minden hang belül tapad... Amikor a térdre rogyó zuhanásban már semmit nem remélsz, csak élsz - mert vagy és már nem kergetsz fáradt álmokat... Amikor már nincs benned kérdés, csak érzed, ahogy hull szét az egész, mi testedben valaha egy volt: szív, lélek, erő, ész... Jöjj és mártózz meg mosolyomban - én már érted vagyok.Pihenj meg szárnyaimon és lebegj egy mozdulaton - hisz én azért vagyok, hogy őrizzem a pillanatod.

SZEMEMBEN KÖNNYÉ FÁRAD

Jöttödet várja örök templomcsendem,de lépteid neszét elhordja a szél.Hol reményben, hol kínban vérzik el a lelkem,testté-lett hiányod elárvultan fél.Gyere, kötözd be fájó szívverésem, derekamra fond két nyugtató karod.Rólad merengek lágy távolba nézve,de visszfényként csak magányom ragyog. Szememben könnyé fárad távolléted, úgy szomjazok Rád, mint viharra a föld.Árnyékodhoz simulnék puhán, észrevétlen,csak érezzem újra, hogy van hozzám közöd.

NÉLKÜLED

Engedem az érzést óriássá válni, hogy a jól kicsavart, lepedőbe takart, meztelen mondatok ne fázzanak – nélküled. Szűkös, szürke szavak alagútján lépek, - árny takarja arcod – kemény emlék-pallos s védőpajzs oltalmaz, hogy létezzek – nélküled. A fájdalmak, tudjuk, titkokban – tompulnak, s ha hozzád ér kezem, csillag lesz a szemem, lázfoltjaim múlnak, s már nem félek – nélküled.

EGGYÜTT

Együtt születtek és együtt is maradtok mindörökre. Együtt lesztek akkor is, amikor a halál fehér szárnyai szétszórják napjaitokat. Bizony mondom, együtt lesztek még az Isten csöndes emlékezetében is. De együttlétetekben legyenek távolságok, és a mennyek szellõi táncoljanak kettõtök között. Szeressétek egymást, de a szeretetbõl ne legyen kötelék: Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partja között. Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegbõl. Kínáljátok egymást kenyeretekbõl, de ne ugyanazt a cipót egyétek. Daloljatok, táncoljatok együtt és vigadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet. Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek. Adjátok át szíveteket, de ne õrizzétek egymás szívét. Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be. És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel: Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól, és a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.

VALAHOL OTT VÁRSZ RÁM

Valahol ott vársz rám, túl a hallgatáson, túl a bús ősz ázott magányán, a Napba simuló felhőhasadáson túl a dajkáló sugár aranyán. Valahol ott vársz rám, szelíd türelemmel csodavilágunk száz meséin túl, nyári éjjelekben rejtőző meleggel mely ölpuha, selymes emlékekbe hull. Valahol ott vársz rám minden esthomályban minden derűs arc vonásain túl, minden szenvedélyes, olthatatlan vágyban mely, mint forró láva föld méhébe fúl. Valahol ott vársz rám minden édes ízben hol a perc méze mindig visszacsókol, csöndet megszegő, Istent áldó hitben, hol leggyönyörűbb dallam angyalhangon szól. Valahol ott vársz rám, hol súlytalan az élet sosem írt míves versek mögött, a kövekbe dermedt múlt hidegében Te vagy a mindenség ég és föld között.

HOGY ÚJRA LÁSSALAK

Emlék, csak halvány fény a ködben, homályba foszló árny-alak lettél, tudom, már önáltatás ha hiszem bennem tartalak. Tűnő mosoly vagy, rebbenésnyi fájás, egy múló pillanat, szemem szorosan be kell hunynom ahhoz, hogy újra lássalak...

NEM ÉRTENÉ MÁS

Szívembe mártom aranyszínű pennám, hogy kápráztassak vele millió szemet, de hol rímet zokog, hol makacsul megáll, hol pedig fölszántja egész lelkemet. Ujjal mutat rám tegnap kisírt szavam új csodákra éhes az égő szemű láz, de csuklóm lelankad, nem könyörül rajtam, a csont-héjú csönd is nevetve gyaláz. Szóvá sűríteném szívem lüktetését himnuszt zokognék s buja reményeket de szógyermekeim habkönnyű-szövését nem értené más,egyedül csak Te.

VALAMI MINDIG ELMÚLIK

Valami mindig elmúlik,talán hogy helyet adjon másnak.Ha nem így lenne egyhelyben topognánk, ugyan azt a szót ismételgetnénk, soha nem derülne fény a végtelenre.Voltak ragyogó, napsütötte pillanataink, de attól olyan szép, és attól lesz egyre szebb hogy távolodunk az időben,hogymegismételhetetlen.

Szeretetünk az állandó,a többi mind változó,jön és elmúlik, változik a szín és változnak a szereplők,de mi vagyunk, mert a szeretet gyökeret vert a lelkünkben.