ANGELUS -Az Angyal aki...előszava

Az angyalok köztünk járnak. Komoly, fényes tekintetükkel figyelnek minket, hatalmas szárnyaikkal beburkolva vigyáznak ránk. Itt élnek a Földön, csak épp önhittségünkben szemünk vakká lett irántuk. Észre se vesszük az éjszaka csendjében a puha szárnysuhogást, és ha néha-néha áldott, hófehér toll hullik a vállunkra, egy egyszerű, közönyös mozdulattal lesöpörjük. Mióta az ember ráébredt önnön erejére, elhitette magával, hogy nincs szüksége angyalokra. Ám amikor azt hisszük, hogy a világ hátat fordított nekünk, és magunkra maradtunk az ürességben, a semmiből kinyúlik két kar, hogy magához öleljen, és reményt adjon... Én egy borongós, novemberi éjszakán találkoztam Vele. Hideg szél vágott az arcomba, a bőrömre szinte ráfagytak a keserű könnycseppek. Ültem az ablakban, és bámultam az alattam tátongó mélységeket, a kocsik elsuhanó fényeit. A gravitáció elszédített, a bennem üvöltő fájdalom megváltásért könyörgött. Elegem volt az újra és újra felszakadó sebekből, az agyongyötört szívem tehetetlen kínjából, és az örökös, fojtogató magányból. Megigézve bámultam le a vonzó mélybe, lázas tekintetemmel a szabadság ígérete incselkedett. - Ne félj, vesd le terheid, és gyere a karomba! - suttogta felém szüntelen, és szenvedő kis lelkem boldogan akart eleget tenni a hívásnak. Lassú önkívületben álltam fel, szememet egy percre se véve le a mélység vonzásáról. Hajamat vadul tépte a szél, a számon eszelős mosoly játszott. Karomat széttártam, mintha magamhoz akarnám ölelni a mélységet, és elengedtem magam... Már éreztem a zuhanás mámorát, a szabadság hűvös érintését bőrömön... mikor hirtelen egy kéz rántott vissza a valóságba, olyan erővel, hogy rongybábúként terültem el a szobám szőnyegén. - Muszáj állandóan játszanod az idegeimmel?! - hallottam egy ingerült hangot a magasból. Riadtan és értetlenül ültem fel, hogy megkeressem a hang forrását. Ám ekkor, ha lehet, még jobban megdöbbentem. A helyzet olyan abszurd volt számomra, hogy nem tudtam vele mit kezdeni, csak megkövülten bámultam az asztalomnak kényelmesen neki támaszkodó alakra. A legszebb férfi állt velem szemben, akit valaha láttam. Bőre márvány-fehéren fénylett, ami éles, de egyben izgató ellentétet alkotott fekete, félig kigombolt ingével. Félhosszú, szőkésbarna haja könnyed eleganciával hullott a homlokára, és a gyönyörű arcból egy zöldessárga, kiismerhetetlen szempár villogott rám szemrehányóan. A megjelenése emberi volt, de minden apró vonása azt sugallta, hogy éteri, mindenható teremtmények alkották ilyen tökéletesre. - Ki vagy? - suttogtam végül, mire féloldalas mosolyra húzta érzéki ajkait. Azt a fölényes mosolyt láttam felvillanni, amit a későbbiekben annyira gyűlöltem rajta, de amitől mégsem tudtam soha szabadulni; a mosoly, mikor tökéletesen tudtában van saját vonzerejének, s hogy az mekkora hatással van rám. - A nevem Angelus - mondta. - Én vagyok a védőangyalod. - Hogy mim? Megvetően végigmért (szokásához híven elidőzve bizonyos vonalaimon, amiket a hálóing most túlzottan láttatni engedett), majd vontatottan felelt: - A védőangyalod. Melyik szó nem világos? Mellesleg, tudom, hogy milyen vonzónak találsz, de a szádat azért becsukhatnád. Per pillanat nem vagyunk olyan helyzetben, hogy folyamatosan nyitva tartsd... Elégedetten konstatálta, hogy bosszús pírt sikerült varázsolnia az arcomra. Összeszorítottam a szám (ami egyébként eddig tényleg nyitva felejtődött), majd dühösen talpra kecmeregtem. - Mennyire szemtelen vagy - sziszegtem villámló szemekkel. - Most pedig jó lenne, ha elmagyaráznád, mégis mit keresel a szobámban az éjszaka közepén, mert tudod kicsit nehéz elhinni, hogy egyenesen a mennyekből pottyantál ide az én szórakoztatásomra! Ha azt vártam, hogy sikerül hatásosan visszavágnom, csalódnom kellett. Arcán higgadt, gúnyos mosoly ült, de a szemei vidáman csillogtak. Gyanítom, hogy meglehetősen jól mulatott magában azon, ahogy megpróbáltam kiosztani. - Talán nem hiszel az angyalokban? - dőlt hirtelen előre, és így közvetlen közelről fúrta a tekintetét az enyémbe. - Manapság már senki sem hisz bennük - feleltem csípősen, hogy elrejtsem zavaromat. Hogy lehet rám valaki ilyen hatással... olyan bénultan álltam ott, mintha sokkot kaptam volna. Megsimította az arcom, mire végigfutatott a hátamon a hideg, majd még közelebb hajolt. Önkéntelenül is behunytam a szemem, és kábultan vártam, hogy ajka ajkamhoz érjen, ám a leheletét a fülemen éreztem, ahogy lágyan belesuttogta: - Akkor most jól figyelj. Zavartan nyitottam ki a szemem, de akkor már nem közvetlenül előttem állt, hanem a szoba túlsó felében. Behunyt szemmel koncentrált egy pillanatig, mire lassan két hatalmas, gyönyörű, hófehér szárny emelkedett ki a hátából. Diadalittasan rám pillantott, aki ismét tátott szájjal bámulta az előttem álló lényt. - Úristen... most tuti csak álmodom... - hebegtem, miközben hátrálni kezdtem. - Nem álmodsz - mondta tiszta hangján, miközben elindult felém. - Gyere velem, és más szemmel fogod látni a világot. Megállt, és felém nyújtotta a kezét. Csak néztem őt, hatalmasra tágult szemekkel, miközben a szívem majd' kiugrott a helyéből, és a fejemben teljesen összezavarodtak a gondolatok. Ami megrémített... - Meg fogok halni? - kérdeztem halkan. - De hát te nem félsz a haláltól, nem így van? - felelte, miközben komoly tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. - Én nem... vagyis igen... nem tudom, én... - Nem kell félned. Sem a Haláltól, sem tőlem... de most nem fogsz meghalni, pusztán megmutatom neked a világot - odafentről. Tétován bólintottam, majd belekapaszkodtam a kezébe. Ő szorosan magához ölelt, majd kiterjesztette azokat a csodálatos szárnyakat, és elindultunk az ég felé... Attól a perctől kezdve, hogy elrugaszkodtunk a földről, már tudtam, hogy nem bánnám, ha ez a repülés örökké tartana. Szabad voltam, távol a világ pusztító zajától, távol a földi bilincsektől. Soha nem voltam még ennyire önmagam, mintha most először ragyogott volna tisztán a lelkem, és Angelus karjaiba simulva valami különös teljesség érzés uralkodott el rajtam... Sokáig repültünk, erdők, hegyek, és városok fölött, a tájak lassan változtak, és a lassan a levegő is egyre melegebb lett. Aztán egyszer csak megpillantottam a távolban a Tengerre ráömlő holdfény ragyogását... Egy kiálló szirten álltunk meg, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a sötétlő óceánra. A lábunk alatt csendesen tajtékzott a víz, mormolva ősi imáját, miközben a dagadó hold halovány sugarai reszkető örömmel cirógatták a hullámok felszínét... Pár percig csak álltam ott, és némán ittam magamba a látványt. A bennem lévő fájdalmat eltompította az az ösztönös nyugalom, amit csakis a Tenger látványa tud kiváltani belőlem... - Hogy-hogy idehoztál? - kérdeztem halkan, megtörve a köztünk lévő csendet. - Ismerlek - vonta meg a vállát különös útitársam. - Tudtam, hogy itt megnyugszol majd. Akaratlanul is elmosolyodtam, majd leültem a szikla szélére. Ő ugyanígy tett. - És mit tudsz még rólam? - Túl sok mindent - vigyorodott el hamiskásan, mire jobbnak láttam témát váltani. - Ez akkor is hihetetlen nekem... Egyszer csak, a semmiből kilépve megjelensz te, és azt állítod, hogy egy angyal vagy, egy olyan embernek, aki nem hisz sem Istenben, sem a csodákban! Nem tudom, ezek után mit higgyek, mit gondoljak... - Miért lenne olyan hihetetlen? Ahhoz túl valós ez az élmény... - Valós? - nevettem fel keserűen. - Inkább álomszerű! Mi van, ha holnap arra ébredek ismét, hogy nem változott semmi, csak egy újabb semmitmondó nap következik, ami nem tartogat számomra semmit?! Vagy még rosszabb, ha nem vagy más, mint pusztán a képzeletem játéka, egy lény, akit én hívtam életre, hogy törődjön velem, mert már beleőrültem a magányba és az emberek közönyébe?! Szavaim akaratlanul is sírásba fulladtak. Számat összeszorítva próbáltam visszafojtani a könnyeimet, de szánalmas kis próbálkozásom egyre hiábavalóbbnak bizonyult. A csalódottság újult erővel mart belém, hiszen pontosan tudtam, hogy mit kaptam eddig az élettől, és ez a meseszerű élmény túl idealista, túl tökéletes volt hozzá. - Attól, mert volt pár csalódásod az életben, még nem kell eltaszítanod magadtól a jót is. - Te ezt nem értheted! Nekem elegem van már ebből az életből! Gyűlölöm, hogy mindig magamra maradok, hogy nem kellek senkinek! Tudod, milyen érzés feleslegesnek lenni?! Tudod, mennyire fáj az, ha szeretsz, és nem szeretnek viszont?! Annyira fáj... olyan nagyon... úgy érzem, hogy beleőrülök ebbe az egészbe... A zokogás, mint az utóbbi időben oly sokszor, ismét elemi erővel tört fel bennem. - Nem tudok nélküle élni... Magamon éreztem a pillantását, szinte égette a bőröm, de mégis szégyentelenül sírtam előtte, hiszen akkor már minden mindegy volt számomra. Olyan szerencsétlenül éreztem magam, mint még soha... - Nézz rám - kérte. Arcomat gyengéden, de határozottan a tenyerébe fogta, mire a könnyben úszó tekintetem önkéntelenül is találkozott a zöld szemekkel. - Először is: csak az számít, amit te valóságként élsz meg. Csak azért, mert a legtöbb ember vak az ilyen dolgokra, még nem jelenti azt, hogy nem is léteznek. Másodszor pedig... azt hiszed talán, hogy te vagy az egyetlen, aki valaha is szeretett? Más is átesik nagy fájdalmakon, csalódásokon, százával törnek össze a szívek naponta, de az emberek mégis megtanulnak együtt élni a fájdalmukkal, még ha nehéz is. Mennek előre, pedig bennük nem ragyog annyi fény, mint benned. Hagynád elveszni? - Mi értelme ragyogni, ha nincs, kinek megmutathatnám? - kérdeztem remegő hangon. - Ha nem is akarod, úgy nehéz lesz. Ne abból az egy-két emberből indulj ki, akikben csalódtál. Hidd el, nem vagy egyedül... csak jobban körbe kéne nézned. Senki sem gondolatolvasó, nem várhatod el, hogy mások kitalálják, mi bajod. Ha túl büszke vagy segítséget kérni, ha nem engeded el magad, hogy valakire támaszkodhass, akkor úgy nem fog menni... Csak néztem azt a fényes, örökké kiismerhetetlen tekintetet, miközben az én szememből szüntelenül peregtek a könnycseppek. És akkor, ott a Tenger partján hirtelen úgy láttam őt, ahogy a lelkem, mindig is látta: az arcot, ami mindig is hozzám tartozott... A szavai áttörtek bennem egy gátat, ami idáig megakadályozta, hogy a fájdalmam szabadjára engedjem. De most mintha megtisztultam volna... - Angelus... - suttogtam. - Miért érzem úgy, hogy mindig is ismertelek... - Itt voltam veled végig. Akkor is, mikor nem láthattál, és akkor is, mikor más alakot öltöttem magamra, hogy melletted lehessek. Nem tévesztettelek szem elől... - De... miért pont most? - Mert már nem tudtam nézni, ahogy szenvedsz. Plusz, az utóbbi időben eleget ugráltattál, hogy újra és újra megmentselek az öngyilkosságtól! - Akkor miért nem hagytad? Egyszerűbb lett volna, ha... - Nem lett volna egyszerűbb! - vágott közbe bosszúsan. - Szerinted mire vannak az őrangyalok? Azt hiszed, engem nem vettek volna elő utána? Mellesleg igazán hálás lehetsz nekem, mivel az öngyilkosok lelkei a haláluk után is össze vannak bilincselve a fájdalmukkal. Ez kellett volna? - De ez nem igazság! - Ki mondta, hogy az? A lényeg, hogy jobban jársz, ha inkább összeszeded magad, és megpróbálsz kezdeni is valamit az életeddel. A könnyeim fátyla mögött halványan elmosolyodtam a látszólag nem törődöm hangszínen, és ösztönösen magamhoz öleltem őt. - Angelus - suttogtam. - Ugye mindig velem maradsz? Az angyal keze lassan a testem köré fonódott, és lágyan megsimogatott. - Hát még mindig nem érted? Soha nem hagylak el... Sosem fogom elfelejteni, mi éreztem akkor, ott fent, a sziklacsúcson, mikor úgy öleltem magamhoz az én angyalom, ahogy azelőtt még nem öleltem soha senkit. Valami megváltozott azon az éjszakán. Erőt adott nekem a tudat, hogy történjék bármi, nem fogok magamra maradni soha ebben a nagyvilágban, hogy van legalább egy valaki, akinek fontos az én életem. Valaki, aki nem más, mint a lelkem jobbik fele...