Angelus némán áll mellettem , gyönyörűszép zöld szemei kiismerhetetlenül fürkészik a távolt. Súlyos csend telepszik ránk, a csend, ami hatalmassá növekedve maga alá préseli a legbensőnket, és a kimondatlan dolgok felgyülemlett tömege véresre sebzi a lelkünket... Miért nem szól? Csak nézek rá, várom, hogy mondjon valamit, hogy megtörje ezt a halott hangtalanságot, amit már képtelenség tovább elviselni.
- Gondolhattam volna... - mondja végül halkan, keserű, cinikus mosollyal az arcán, miközben még mindig nem néz rám. - Amióta csak ismerlek, ez mindig is így volt. Soha nem az egyszerű szerelmet választod...
Van valami a hangjában, ami megijeszt. Valami, ami megmagyarázhatatlan fájdalommal tölt el...
- Talán ezért is szerettem akkor beléd - folytatja. - Ezer és ezer év telt el azóta, de ez az érzés mit sem változott... a vágy a lehetetlen után nem múlt el. Pedig mindig csak ugyanaz a fájdalom kísér... hiszen most is, hiába ülök itt melletted, a szíved másért dobog. A szemeid örökké mást keresnek, és átnéznek rajtam. Újra és újra végig kell néznem, ahogy szenvedsz, és millió darabra töröd szét magad, és én nem tehetek ellene semmit. Hiszen még csak meg sem érinthetlek... itt ülsz mellettem, de mégsem tudlak magamhoz ölelni... hiába érzem a tested melegét...
Rám pillant, és az a pillantás darabokra hasítja szét a lelkem. Forró könnyek peregnek a szememből öntudatlanul, ahogy a felismerés eszelős lángja feléget bennem mindent, amit eddig igaznak hittem, megmutatva a kíméletlen valóságot. Mi ez a fájdalom? Ami mindig is itt élt bennem... csak sosem tudtam megmagyarázni. Angelus... csak nézem őt, mintha most látnám először, és mégis... ő az én angyalom... akit mindig is szerettem... és talán ezért nem lehettem soha boldog mással. És mégsem emlékszem... képtelen vagyok emlékezni...
- Angelus... én... - a hangom önkéntelenül is elcsuklik. - én miért nem tudok visszaemlékezni?! Miért?!
- Mert te halandó vagy... és minden életedet új reményekkel kezdted.
- De ez így nem igazság... hiszen a szívem emlékszik rád, még ha én el is felejtettelek! Angelus... én... emlékezni akarok... mondd el nekem, kérlek... oszd meg velem!
Angelus nem néz rám, szomorú szemei valahová a múltba néznek. Az emlékeinkbe...
- Miért szeretnéd tudni? - kérdezi végül. - Hiszen sokszor jobb a tudatlanság...
- Nem, egyáltalán nem jobb! El kell mondanod nekem, hiszen ezek az én emlékeim is... én... akarom tudni, hogy mi ez a furcsa, megmagyarázhatatlan fájdalom a szívemben... el kell mondanod! El kell mondanod, hogy mi történt velünk...
A mellettem ülő gyönyörű angyal lehunyja a szemét, majd halványan elmosolyodik.
- Rendben - mondja halkan. - Elmondom neked a mi történetünket. Egy réges-régi korban kezdődött minden...
~ *~
Kezdetben minden sötét és kietlen volt. Mint egy önmagába fagyott álom szorosan lezárt, halotti szemhéjak mögött. De aztán, azok a szemek egyszer csak felpattantak...
Isten hangja dübörögve visszhangzott az ürességben: „Legyen világosság!" És a Fény megszületett a Sötétségből.
A világ teremtése megkezdődött. Isten karcsú ujjaival szikrázó csillagokat rajzolt az égboltra, különösen ragyogóra alkotva a Napot és a Holdat, miközben kedvtelve gyönyörködött bennük. Teremtő kezei között megformázta a Földgolyót, és ennek gyönyörű, áldott tükörképét: a Mennyek országát. Úgy tartja a legenda, hogy hat napig tartott a világ teremtése, és akkor a Mindenható alkotói büszkeséggel tekintetett végig mindazon, amit létrehozott. A Mennyek és a Föld készen állt rá, hogy lüktető élettel töltődjön meg. A Teremtő ekkor adott életet gyermekeinek, hogy betöltsék a teret.
Isten első szülöttei gyönyörű, szárnyas teremtmények voltak, a Mindenható kegyeltjei, akiket angyaloknak nevezett. Szépséges és halhatatlan lények voltak, akiknek komoly tekintetében a Tudás tükröződött. Áldottak voltak ők, mert Isten fénye ragyogott rájuk, és ők feltétlen tisztelettel hajtottak fejet Előtte. A Teremtő rájuk vetette sugárzó mosolyát, és Kiválasztottnak nevezte őket. Ők lettek az Őrzők, akik fenntartják a mai napig a világ egyensúlyát, és utat mutatnak a Másodszületteknek.
Mikor a Menny már benépesedett, Isten életet adott késői gyermekeinek, akiket embereknek hívott. Szépségük idősebb testvéreiknek csupán halvány visszfénye volt csak, védtelenek voltak, és tudatlanságukban ártatlanok. De Isten megajándékozta őket a döntés szabadságával, lelkük független volt mindentől és mindenkitől. Halandók voltak, így megadatott nekik a feledés, lelkük minden haláluk alkalmával ragyogó főnixként éledt újjá hamvaiból, hogy új reményekkel a szívükben születhessenek újra. És Isten nekik adta az érzelmek kiváltáságát... az emberek szabadon gyűlölhettek és szerethettek. Az egymáshoz fűződő érzelmeik életet adó, lüktető erekként szőtték át létüket... és talán észre sem vették, de mindegyik emberben ugyanaz az örök vágy égett - mint ahogy ég még ma is - : hogy szerethessen, és szeretve legyen.
Szerelem... gyűlölet... imádat... barátság... az angyalok ezek közül egyiket sem érezhetik. Mint Isten hírnökei, a Teremtő megkövetelte tőlük, hogy Őt, és egyedül Őt dicsőítsék, hogy csak az Ő hangját kövessék, és ne térjenek le az általa kijelölt útról. Mint Isten követei, egyenlőknek és pártatlannak kellett lenniük, egyformán szeretve minden élőlényt.
A szerelem volt az ő tiltott gyümölcsük, miután Lucifelt a túlcsorduló érzelmei taszították a bukásba...
A bukott angyal kárhozata elrettentő példa volt a többiek számára, és eltávolodtak egymástól, hogy még véletlenül se eshessenek a saját érzelmeik csapdájába. Csak épp azt nem tudták, hogy a magány milyen vágyódást szül a csendben...
Én is sokáig csak egy magányos angyal voltam, egy arctalan a többi között, egy apró alkatrész Isten tökéletesnek hitt gépezetében. A Mennyek országa Lucifel bukása után háborítatlanul működött, hiszen mindenki lelkiismeretesen végezte a saját dolgát, hogy megfeleljen a Mindenható akaratának, ám közben észre sem vették, hogy a közöny mérgező levegője terjeng a város falai között, megfojtva minden reményt és álmot.
Nem más ez a hely most sem, mint egy csodálatos börtön, ahol az angyalok önmagukba zárva, az örökkévalóságig hagyják, hogy egy másik akarat hatalmaskodjon felettük. Igazából sokáig én sem ébredtem rá, hogy mennyire halott vagyok...
Természetesnek vettem azt a kínzó, hideg űrt a szívemben, mert nem ismertem soha az érzelmeket. És amit nem ismerünk, azzal nem is törődünk... nem volt más számomra, mint az a ragyogónak mondott, de mégis szívtelen világ, ami nap, mint nap körülvett, és én némán, lázadozás nélkül nyugodtam bele ebbe a sorsba.
Így éltem hosszú időn át, magányosan és üresen. Még csak nevem sem volt... hiszen az angyalok nem viselnek neveket. Mert elnevezni valakit annyit tesz, mint ragaszkodni hozzá... Mi pedig egyformák voltunk Isten szemében. Csak az arkangyaloknak járt az a kiváltság, hogy a Mindenható nevet adott nekik.
Gabriel, a jóságos hírhozó, a Paradicsom őrzője, Uriel, a bölcs és megingathatatlan, a Lelkek ura, Rafael, a fehér gyógyító, és a hatalmas és büszke Michael, az Isten népe fölé helyezett angyal.
És a gyönyörű, fájdalommal teli Lucifel, az első angyal, akinek a szeméből igazi könnyek hullottak, és a legnagyobb, aki valaha is aláhullt az égből. Nélküle már csak négy arkangyal maradt, akik a mai napig irányítják a Mennyek országát, és minket, egyszerű angyalokat.
Lucifel miután száműzetett a Mennyekből, létrehozta Isten otthonának torz tükörképét: a Poklok Birodalmát, ahol a Sötétség Hercegévé lépett elő. A fekete szárnyú bukott angyalok segítségével összegyűjtötte a démonokat és a kárhozott, bűnös lelkeket, és káoszba taszította a Földet, és megkezdődött a véget nem érő háború Isten és Sátán között... Az emberek többé nem voltak védettek a sötétség energiáival szemben. Az angyalok feladata lett megvédeni őket a démonok támadásától, és nekem ugyanúgy harcolnom kellett egy olyan energia ellen, ami rossznak és sötétnek lett kikiáltva.Michael utasítására indultam harcba azon a sok-sok évezreddel ezelőtti napon is, Isten tiszta színeit viselve magamon. Akkoriban Lucifelben még forrón lázongott a lelkén lüktető seb, és kétségbeesetten küzdött azért, hogy elpusztítson mindent, ami arra emlékeztette, akit szeretett; éppúgy, ahogy a nevét is eldobta magától, amit Isten adott neki. A gyűlöletét nehéz volt megfékezni, az angyali seregek minden energiáját felemésztette, ahogy az enyémet is.
Talán így történhetett, hogy a küzdelem hevében távol sodródtam társaimtól, és hamarosan már csak azt vettem észre, hogy egyedül viaskodom a démonokkal. Erőm rohamosan fogyott, de nem volt már senki, aki segíthetett volna rajtam. Borotvaéles fogak martak a testembe, hegyes karmok hagytak maguk után véres utat a bőrömön. A rémület, amit a testi fájdalom okozott, és a kétségbeesés, hogy magamra maradtam hatalmassá növekedett bennem, és én elvesztettem az irányítást az erőm felett. A fekete démonok letepertek, és egy hangos reccsenést követően a bal szárnyam immár ernyedten lógott a hátamon... Akkor éreztem először ezt az iszonyatos, elviselhetetlen kínt, ami minden angyal rémálma. A testi fájdalom megbénított bennem mindent. Felordítottam, és bár gyötrelmem jajszava messzire visszhangzott az éjszakában, csak a csend felelt rá... Erőtlenül, a fájdalmamtól elvakulva hullottam alá, és én képtelen voltam bármit is tenni ellene. Nem érzékeltem sem a zuhanást, sem a sebesen közelgő talajt, mert az eszelős kín elnyomott bennem minden más gondolatot, így a hangos puffanást, amit a földnek csapódó testem okozott, már csak távolról érzékeltem... és aztán, elsötétült előttem minden...
