AZ ANGYAL -Aki szárnyak nélkül repült II.(4.)

Mikor először kelhettem fel az ágyból, azt mondtad, hogy van egy meglepetésed a számomra. - Hunyd be a szemed - kérted, és én engedelmeskedtem neked. Aztán kézen fogtál, és én vakon követtelek. Ahogy kiértünk a házból, arcomat megcsapta a könnyű, langyos szellő, aminek különös, megfoghatatlan sós aromája volt. A szempillám vágyódóan remegett meg. - Még ne nyisd ki - mondtad, miközben magad után vontál. Idegen madarak hangját hallottam a magasban, és szüntelen morajlást... morajlást, ami hipnotikus volt, és igéző. Meztelen talpam alatt még forró volt a homok a Naptól, ám hamarosan egy váratlan, hűvös érintést éreztem a bőrömön... - Most már kinyithatod - hallottam a hangodat, és én életemben először teljes valójában láttam meg a Tengert. Egészen addig nem értettem, miért vonzza az embereket a Tenger, hiszen idáig csak a magasból láttam, és a hatalmas kékség nem mondott nekem semmit. De ahogy ott álltunk a parton kézen fogva, miközben a lábunkat évődően nyaldosta a víz, a látvány magával ragadott. Furcsa érzésem támadt; a végtelenség érzése, ami egyszerre volt lenyűgöző és riasztó, de aminek vonzása alól nincs szabadulás. Szerettem volna térdre borulni, mert ez az érzés egyszerre emelt fel és tört darabokra, de mégsem voltam képes megmozdulni... - Mi ez a különös érzés? - kérdeztem suttogva, mire gyengéden megszorítottad a kezem. - Ez a szabadság érzése - mondtad halkan. - Mámorító, ahogy átjárja minden porcikádat, és szívszorító, mert mégsem lehet a tied... és mégis, én itt érzem magam boldognak. Ahol az Ég és a Tenger összeér... - Az Ég és a Tenger... - ismételtem elmerengve, miközben tekintetemmel még mindig szomjasan ittam magamba a látványt. A Nap akkor kezdett el hanyatlani, de még nem borította lángoló vörösbe az égboltot, csupán aranylóan szikrázó csillogása törte meg az egymásba olvadó kékséget. A szabadság... hát valóban ilyen érzés lenne? Életemben először éreztem azt, hogy szárnyak nélkül repülök... - Gyere, sétáljunk - mondtad, én pedig bólintottam. A tenyered valahogy az enyémben felejtődött, ahogy sétáltunk egymás mellett, miközben az alkony narancs-vörös színei lassan fellobbantak körülöttünk. - Angelus... milyen a Mennyország? - kérdezted halkan. - Gyönyörű és békés, mert a nyugalmát nem háborgatja semmi - feleltem. - És... igaz az, hogy haláluk után az emberek lelkei is odajutnak? - Nem feltétlenül - mondtam húzódozva. - Vannak, akik rögtön újjászületnek a Földön, de vannak, akik megpihennek, és csak utána térnek vissza a Földre. "És akik először elkárhoznak a bűneikért, mielőtt új életet kezdhetnének" tettem még hozzá gondolatban, de hangosan ezt már nem mondtam ki... - Akkor... ez azt jelenti, hogy hiába szeretsz valakit, a halál után esélyed sincs rá, hogy találkozz vele? A hangod kétségbeesett volt, és olyan mély fájdalom sugárzott belőle, ami megrémisztett. - Angelina... - néztem rád értetlenül. Lesütötted a tekinteted, hogy elrejtsd a szemedbe gyűlő könnyeket, miközben mosolyogni próbáltál. - Angelina, azért ez nem feltétlenül van így... Meg van az esélye, hogy emberek az új életükben is egymásra találjanak, feledve a múlt sérelmeit és fájdalmait. És az, ha már szeretsz valakit, elég erős kapocs ahhoz, hogy újra rátalálj majd, nem? Bólogattál, ahogy dacosan kitörölted a kibuggyanó könnycseppeket a szemedből. - Látod? Szeretni áldás és átok egyszerre - mondtad keserű mosollyal. - épp úgy tud fájni, mint amennyi boldogságot ad... - Te szerettél már? - kérdeztem csendesen. - Igen... volt valaki, akit nagyon szerettem - válaszoltad halkan. - Ez ugyan nem az az érzés volt, amit szerelemnek hívunk, de talán több annál... egy éve, nem csak az édesapám halt meg... hanem a testvérem is. Igen, volt egy testvérem... Elinával együtt jöttünk a világra. Talán a szívünk is egyszerre kezdett el dobogni... amióta csak az eszemet tudom, ő mindig ott volt mellettem. Együtt nőttünk fel, és a szokásos testvér kapcsolatnál egy szorosabb kötelék alakult ki közöttünk, hiszen szinte csak mi voltunk egymásnak. Anyánk a szülés után nem sokkal meghalt, és apánk akkor költözött ide velünk, távol a várostól... ám olyan sokat dolgozott, hogy sokszor egész nap alig láttuk. De mégsem voltunk soha magányosak, mert mindig együtt voltunk... számtalanszor játszottunk itt a parton, fürödve a Tengerben, és gyönyörködve az Égben... De aztán... hirtelen mindennek vége lett. Apánk halász volt, és mi néha elkísértük őt, mint ahogy aznap éjjel is. Sötét volt még, emlékszem... még nem hajnalodott. És a sötétben egy másik hajó tartott felénk, nagyobb és gyorsabb, mint a mienk. Ahogy közeledett, apánk már sejtette, hogy baj van. Csónakba rakott minket, és a lelkünkre kötötte, hogy evezzünk, amilyen gyorsan csak tudunk, és történjék akármi, ne nézzünk hátra. De hát hogy is tudtuk volna ezt megtenni? Mikor hamarosan vad kiáltások törték meg az éjszaka csendjét, és gyilkos fények lobbantak fel a hajónkon? A félelem megbénított minket... csak rémülten néztük, ahogy apánkat épp megölik néhány hal és egy hajó miatt... csak néztük, ahelyett, hogy menekültünk volna... akkor talán Elina még most is élne. De így persze észrevettek minket... fegyver dörrent a sötétben, az egyik súrolta a vállam, de a másik... a másik utat talált Elina szívébe... Úristen, ott feküdt a karomban, és ömlött a testéből a vér, és én nem tehettem semmit! Ott halt meg a kezeim között... én pedig itt maradtam egyedül... teljesen egyedül... elszakadva a lelkem másik felétől... Néztem az arcod, ahogy beszéltél, a bőrödön megállás nélkül csurgó könnyeket, a hangodból sugárzó keserű fájdalmat... az érzéseket, amik megérintettek bennem mélyen valamit, anélkül, hogy egyáltalán ismertem volna őket. A mellkasomban ismét fellobogott a vágy, hogy hozzáérve az arcodhoz letöröljem azokat a könnyeket... - Angelina... - mondtam gyengéden. - Gondolod, hogy tényleg elszakadhatnál valakitől, aki a lelked másik fele? - Nem tudom... - sírtad. - nem tudom... csak azt tudom, hogy beleőrülök ebbe a fájdalomba! Nem tudom elviselni ezt a magányt... - Mielőtt veled találkoztam volna, én nem ismertem semmi mást, csak a magányt - mondtam halkan, mire rám néztél a könnyeiden át. - A végtelenül üres Nihilt, amiben nem születik meg érzelem. Én soha nem ismertem ezt a lángoló szeretetet... ami elemészt, de közben mégis teljessé tesz... egyedül voltam... odafent nem ismerik az érzelmeket, így nem volt, akit szerethettem volna, vagy aki szeretett volna... - Mindenkinek szüksége van rá, hogy szeressék! Mindenkinek kell a szeretet... - Akkor mutasd meg nekem, mit jelent ez az érzés - szorítottalak váratlanul magamhoz. - Mutasd meg nekem... A testem szinte remegett, ahogy hozzám simultál, és bőröd a bőrömhöz ért... éreztem a szíved minden apró lüktetését, minden lélegzetvételedet, a bőröd illatát, ahogy a vér dübörögve száguld az ereidben... olyan őrjítő, és olyan csodálatos volt, ahogy a közelséged mámorító melegségként járta át a lényem. Mintha az egész életedet a karjaim közt tartottam volna. Nem szóltál, de a tested ölelése többet mondott minden szónál. Lassan felemelted a kezed, és gyengéden megérintetted az arcom, majd közelebb vonva magadhoz, ajkad félénken az enyémre tapasztottad...