Ahogy ott a parton megcsókoltál, egy heves áramütés cikkázott végig a testemen, aminek hatására a külvilág megszűnt körülöttem létezni. A szád puha volt, és meleg, és volt valami különös zamata, ami jólesően áradt szét bennem... hát tényleg ilyen édes íze van a bűnnek? Kezeiddel kétségbeesetten kapaszkodtál a nyakamba, miközben a nyelvedet finoman végigjártattad az alsó ajkamon. Ösztönösen nyitottam én is résnyire a számat, hogy még többet érezhessek belőled, hogy még többet kaphassak ebből a gyönyörteljes érzésből, ami végigbizsergette minden porcikámat... Nem tudom, meddig álltunk ott összeölelkezve és egymásba feledkezve, finoman kóstolgatva ezt a csodálatos érzést... de végül a fejed lehajtottad, ahogy kifulladva megtörted a csókot. - Ne haragudj - mondtad zavartan, miközben a kezeid ernyedten engedték el a nyakam. - Ezt nem szabadna. Nem kellett volna, hogy így letámadjalak... - Várj, Angelina - kértem, miközben elkaptam rebbenő karodat, és magamhoz szorítottalak. - Nekem ez jó... lökj el, ha akarsz, de én... én akarom ezt az érzést... akarlak... Az utolsó szavakat olyan halkan suttogtam, hogy nem voltam benne biztos, hogy hallod is... de talán nem is számított, hiszen az ajkaink ismét egymásnak feszültek. Lemondó-beletörődő, de ugyanakkor boldog sóhaj vegyült a csókba, ahogy átöleltél, és ebben az ölelésben mindketten megtaláltuk az a nyugalmat, amire szükségünk volt. - Szabad ezt nekünk? - kérdezted remegő hangon. - Hiszen te angyal vagy... és azt mondtad... - Nem számít, hogy mit mondtam... vállalom a kockázatot. Nem lesz semmi baj... én veled akarok lenni, járjon ez bármivel... Persze akkor még fogalmam sem volt, hogy ez pontosan mivel fog járni. Ott és akkor a Tenger partján olyan könnyű ígéretnek tűnt, hiszen a szeretetnek csak a világos oldalát ismertem... és nem is sejtettem, hogy ez az érzés épp olyan könnyen tör majd össze, mint amilyen könnyen emel a magasba. De azt hiszem, hogyha tudtam volna... akkor is ezerszer inkább elkárhozok érted, semmint hogy tovább éljek a közönyben. - A szerelem a legfélelmetesebb dolog a világon - susogtad, miközben kutatóan fúrtad a tekinteted a szemembe. - Nem félsz? Akkor még nem értettem, miért mondod nekem ezt... azt hittem, csak az isteni büntetéstől tartasz. Csak később jöttem rá, hogy vannak Isten haragjánál sokkal keserűbb dolgok is az életben... Tenyerembe fogtam az arcodat, amit annyiszor vágytam már megérinteni. Szépnek láttalak... a bőrödön megcsillant a könnyek nedves nyoma, de a szád mosolygott... és a szemeid... a szemeid úgy ragyogtak, mint egy tiszta vizű tó, láttatni engedve a fenekén ülő fényes érzelem-kavicsokat... - Nem - mosolyodtam el, és arcodat arcomhoz simítottam. - Nem lesz semmi baj. És hittem is, hogy így lesz, mert ott, ahogy önfeledten csókolóztunk a parton, mint bármelyik más szerelmespár, olyan könnyű volt hinni benne. Távol a törvényektől és a Mennyektől, távol az Istentől; a te karodban olyan könnyű volt elfeledni azt, aki azelőtt voltam, hogy veled találkoztam. Hiszen ott kezdődött el az én igazi életem... és minden, ami előtted volt, nem volt más, mint egy hosszas álom, ami lassan halványulni kezdett. Igen, néha ilyen könnyű szerelembe esni; két magányos lélek találkozik, és észreveszik, hogy szükségük van egymásra. Nem így terveztük, és talán nem is így akartuk, de mégsem tudtunk tenni semmit ez ellen az érzés ellen... mert minden különbözőségünk ellenére valami egyedi és megismételhetetlenül szép dolog jött létre köztünk. Igaz, akkor még ártatlanok voltunk, és szabadok... nem kellett elrejtenünk önmagunkat rideg álarcok mögé azért, hogy elfedjük a szívünk sebhelyeit. Akkor láttalak először és utoljára úgy ragyogni, mint akkor, hiszen a lényed még nem volt elkopva és meggyötörve azoktól a szenvedésektől, amik később vártak ránk... boldogok voltunk, és nem törődve a fejünk felett gyülekező baljós felhőkkel, minden porcikánkkal szerettük egymást. Azok voltak életünk legszebb napjai. A Földhöz voltam kötve, hiszen bár a testemen lévő sebek már szinte teljesen begyógyultak, ahhoz, hogy a szárnyam összeforrjon, sok idő kellett, de én egyáltalán nem bántam. Isten semmi jelét adta, hogy törődne velem, vagy hogy egyáltalán feltűnt valakinek a hiányom odafönn, és én könnyebb szívvel szegtem meg egy olyan világ szabályait, aminek nem éreztem a jelenlétét. Kézen fogva indultunk el a bűnök útján, nem félve attól, hogy mi vár majd ránk, hiszen együtt voltunk. Elég volt rád néznem ahhoz, hogy az aggályaim sötét felhői szertefoszoljanak, és helyesnek érezzem mindazt, amit teszek. Helyesnek... mert olyan természetesnek tűnt az, ahogy hozzám bújtál, vagy ahogy megcsókoltál, mintha a testem mindig is arra várt volna, hogy érezhesse a te testedet. Gyerekek voltunk még szinte... új és tiszta lelkek, akik most ismerkedtek először a szerelem érzésével, gyengéd félelemmel fedezve fel ennek e remegő érzésnek minden csodáját. Napok teltek, de mi észre se vettük, mert olyan volt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Sétálgattunk esténként a holdfényes tengerparton, figyelve, ahogy a lábnyomainkat elmossák a hullámok; vagy csak feküdtünk a hűvös homokban, és néztük a távoli csillagokat, miközben a lehető legkülönösebb kérdéseket szegezted nekem. „A csillagok a megszakadt szívek könnyei?" „Szerinted milyen érzés lenne a holdfény vízre vetett útján járni? Biztos csiklandozná a talpamat..." „Ha erősen akarom, ugye beleeshetek az égbe? És akkor magamhoz ölelhetem a végtelent..." Hamar rájöttem, hogy a te fejedben mindig, de mindig jár valami, ami képtelen, őrült, és megmosolyogtató, de ami mégis elragadtatja azt, aki hallgat téged. Mintha ott benn a lelked folyamatosan szárnyalna, olyan dimenziókon és világokon keresztül, ahová mások önmaguktól képtelenek feljutni, de a te szárnyalásod szédítő irama őket is magával ragadja... Persze emiatt néha szórakozottnak tűntél... sosem lehetett biztosan tudni, hogy lélekben épp merre kószálsz, vagy épp melyik álmodban gyönyörködsz... de ki tudja, talán pont ez a megfoghatatlanság tetszett benned annyira. Hiszen számodra nem volt semmi sem átlagos... mindent, ami unalmas és szürke lett volna, azt te összegyúrtad magadban, és ragyogóra formáltad. Különös volt ez az álomvilág, amit te ott magadban rejtegettél. Sokszor valóságosabb volt számodra, mint az, amiben éltél... és aminek a kapuit azonnal bezártad a külvilág előtt, ha fájt valami, vagy ha csak magányra volt szükséged. Én voltam az egyetlen, akit soha nem tudtál kizárni... de akit talán nem is akartál.
