Emlékszem, mikor aznap este ott ültem előtted félmeztelenül, és zavartan lehunyt szemmel ismerkedtem az emberi érintéssel, ahogy a kezeid vigyázva kezelték le a sebeimet. Hiába fájtak a sérülések, hiába kavargott még mindig kicsit a fejem a vérveszteségtől, az érzés, ahogy hozzá tudtál érni a bőrömhöz, olyan vad gyönyört okozott, ami összezavart és megrémített... de ami mégis, olyan... jó volt... Az a bizalmas intimitás, ami sugárzott minden mozdulatodból, a gyengédség, amivel végigsimogattad érzékeny szárnyaim, miközben rögzítetted a kötést, olyan jóleső melegséggel töltött el... olyan melegséggel, ami örömöt adott, és menedéket kínált. És nekem nem volt erőm tiltakozni ellene... hiszen olyan csodálatos volt magamba fogadnom ezt a féltő ragaszkodást.
Hiába volt minden olyan új, és olyan szokatlan körülöttem, mégis magával ragadott ez a világ, ami téged körülvett, és ami annyira különbözött mindattól, amiben eddig éltem.
Furcsa volt egy olyan valakivel együtt lakni, aki annyira más volt, mint bárki, akit azelőtt ismertem. Közvetlen voltál és nyílt, az első perctől kezdve úgy bántál velem, mintha mindig is ismertük volna egymást. Természetes volt számodra, hogy gondomat viseljed. Törődtél velem... olyan figyelemmel, mint még soha senki az előtt. Nap, mint nap átkötözted a sebeimet, ügyelve rá, hogy ne okozz fájdalmat, miközben ujjaid gyengéden cirógatták a bőrömet, és én belereszkettem minden apró érintésbe. Főztél rám, hogy tápláld legyengült testemet, és borogattad a homlokom, mikor láztól szenvedtem. Ott ültél mellettem órákig, és fogtad a kezem, miközben aludtam. Te azt hitted, hogy nem tudok róla, de melletted nem volt rá szükségem, hogy messzire vigyenek az álmok... éreztem a tenyered a tenyeremben, és az ujjaink összekulcsolódása megnyugtatott... Sose gondoltam volna, hogy ilyen jól eshet valakinek a gondoskodása.
A te szemeden keresztül új megközelítésből láttam az embereket. Meséltél nekem hosszú órákon keresztül, legendás történeteket Atlantisz életéről, amik nagy részét ugyan már hallottam odafönt a Mennyben, ám te teljesen másként rajzoltad elém őket. Az angyalokat elrettentette az emberek bűnbeesése, és nem értették az érzelmek kusza hálóját, így a történeteik jóval sötétebb képet festettek a Földről. De ahogy téged hallgattalak, a sötétség mellett megjelent a fény, a bukás mellett a felemelkedés, és a bűnök mellett a jóság kiirthatatlan gyökere... Ez a világ sokkal izgalmasabbnak, sokkal lüktetőbbnek tűnt, mint a Mennyország halotti harmóniája. De ami a legjobban lenyűgözött, az az érzelmek sokasága, amik meghatározták az emberek életét... boldogság, elkeseredettség, düh, gyűlölet, vidámság... és a szerelem... érzések, amik addig sosem lehettek az enyéim, most hirtelen elérhető közelségbe kerültek. Általad apránként megszerettem a Földet, oly annyira, hogy titkon már egyáltalán nem vágytam vissza a Mennybe... mert itt nálad, életemben először otthonra találtam.
Jó volt veled... Egy ember megtette azt, amire egy angyal természetéből fakadóan sosem lett volna képes: hiszen ahogy ott voltál mellettem mindig, elűzted azt a Magányt, ami addig kísérte az életemet. Őszintén szólva, az angyalok felsőbbrendűnek érzik magukat az embereknél, akik gyengék és szánalomra méltóak az ő szemükben. Nem érnek fel az ő hibátlan tökéletességükhöz... De miután megismertelek téged, megértettem, hogy az angyalok semmire se mennek a tökéletességükkel. Hiszen mit is lehetne szeretni abban, ami tökéletes? Itt voltál előttem te, egy egyszerű ember, aki egy romlott világban élt, de mégis képes voltál hinni benne és szeretni azt. Tetszettek a hibáid... amik olyan bájosan valóssá tettek téged. Szeleburdi voltál és hirtelen, csupa kiszámíthatatlan heves lángolás, amit lehetetlenség lett volna kordában tartani. Lehet, hogy esendő voltál, de vad és szabad, aki talán Istenre is csak vidáman ránevetett volna, mialatt a tökéletes angyalok csak szolgalelkűen hajlongnak előtte.
Fékezhetetlen voltál és szeszélyes, akárcsak a Tenger... minden pillanat, amit veled töltöttem, valami újat és váratlant hozott, tele voltál csupa meglepetéssel és ellentmondással, és én sokszor csak meghökkenve néztem a tőlem annyira idegen hangulatváltozásaidat. Olyan kis bolondos dolgaid voltak már akkor is... amik ösztönösen megnevetettek. Mint mikor altatódalt énekeltél nekem, borzasztó hamis hangon, de lelkes átéléssel, huncut csillogással a szemedben figyelve az én reakciómat. Akaratlanul és hirtelen tört fel belőlem a kacagás, esélyem se lett volna elfojtani, te azonban velem nevettél. Különös és felszabadító érzés volt, ahogy ott nevettünk egymás mellett, hosszan és önfeledten. A mellkasomban egy láthatatlan buborék dagadt, ami szétfeszített belülről, de ez az érzés korántsem fájdalmas volt, hanem sokkal inkább bizsergető...
- Jól van, most már tudom, hogy tudsz nevetni - mondtad, miközben a könnyeid törölgetve szóhoz jutottál.
- Miért sírsz? - kérdeztem tőled riadtan, te azonban értetlenül néztél vissza rám, majd elmosolyodtál.
- Ezek örömkönnyek... Az ember nem csak fájdalmában szokott sírni, hanem akkor is, ha boldog. Vagy ha épp egy nagyot nevet...
Sóhajtottál egy mélyet, majd karjaid széttárva hátradőltél az ágyon, és a tekinteted elgondolkodva a plafonra szegezted.
- Olyan furcsa - mondtad elmerengve. - Mintha ezek a természetes emberi érzelmek ismeretlenek lennének a számodra néha...
- Igen, mert ahogy te is mondtad, ezek emberi érzelmek - válaszoltam halkan, miközben a mellkasomban lévő buborék összezsugorodott. - Én pedig angyal vagyok.
- És attól miért lennél más?
- Mert az angyalok nagyon is mások, mint az emberek - mosolyodtam el szomorúan. - Az angyaloknak nincsenek érzelmeik.
- Nincsenek? - ültél fel döbbenetedben. - Az meg hogy lehet?!
- Nincsenek, vagy legalábbis nem úgy, ahogy nektek. Előttünk minden élőlény egyenlő, mint ahogy Isten előtt is. Isten azért teremtett minket, hogy az ő hírnökei legyünk, és az önző érzelmek, mint a szeretet vagy a gyűlölet csak befolyásolna minket a feladataink elvégzésében, amiktől például a Föld sorsa is függ.
Ahogy némán néztél rám akkor, a tekinteted tele volt gyengéd szánalommal... és valami csendes, érthetetlen szomorúsággal.
- De ez így akkor is... olyan kegyetlennek hangzik! Nincs nevetek, nincsenek érzelmeitek... olyan, mintha nem is lenne igazi életetek...
- Csak mások vagyunk, mint ti. Isten más céllal és más adottságokkal teremtett minket, de mind az Ő gyermekei vagyunk, és megvan a helyünk a világban. Talán furán hangzik, de hidd el, az angyalok elégedettek a sorsukkal, és mivel nem ismerik az érzelmeket, így nem is hiányzik nekik.
- Akkor neked majd hiányozni fog? - szegezted nekem kíméletlenül a kérdést, miközben a szemeidben dacos elszántság tükröződött.
- Én...
Zavartan sütöttem le a szemem, mert fogalmam sem volt, hogy mit válaszolhatnék erre neked. Hiszen megmagyarázni sem tudtam még ezeket a furcsa folyamatokat, amik bennem zajlottak le akkoriban, nemhogy válaszolni egy ilyen kérdésre... Nem értettem még a szeretetet, a szenvedést, vagy hogy miért fontos, ha törődünk másokkal. És nem értettem az emberi könnyeket sem... Észre se vettem a vágyat, hogy mennyire szerettem volna emberré válni...
- Túl sok minden történt velem az elmúlt napokban, így össze vagyok zavarodva ahhoz, hogy erre most neked válaszoljak... de majd egy napon választ fogsz kapni.
- Rendben - mondtad nagylelkűen, de a tekinteted ugyanolyan komoly maradt, ahogy az arcom fürkészte.
A kérdésed felkavart és kétségbe ejtett. Később, mikor már ott aludtál pár méterre tőlem, az álmok világában járva, én még mindig ébren feküdtem az ágyamban, és viaskodtam ezekkel az újdonsült érzésekkel. Akkor döbbentem rá először, hogy valami megváltozott bennem. Hogy már nem vágytam vissza a Mennyekbe... mióta itt voltam veled, egyszer sem fordult meg a fejemben a gondolat, hogy mi lehet a társaimmal, és hogy miért nem indultak még a keresésemre, vagy hogy egyáltalán mikor akarok majd visszatérni közéjük. Nem gondoltam rá, mert a jelen lopott boldogsága elfeledtette velem a világomat... annyi minden volt, ami elbűvölt itt, rengeteg új és reszkető élmény, amik fellobbantottak valami lángot a lelkemben; és én a tapasztalás gyönyörének hevében még csak gondolni sem akartam arra, hogy el kell majd innen mennem... mert az igazság az volt, hogy egyáltalán nem akartam innen elmenni.
Csak hogy ez a gondolat több volt, mint ijesztő... hiszen ez pontosan azt jelentette, hogy észrevétlenül az érzelmek csapdájába estem. A vonzódásommal egy másik lényhez akaratlanul is megszegtem Isten szent és sérthetetlen törvényeit... de a bűn, mint mindig, most is édes volt, és én mentegetőzések falát építettem magam köré, hogy megnyugtassam vívódó lelkiismeretemet. Hiszen miért is lenne bűn az, ha meg akarom érinteni az arcodat? Miért lenne rossz dolog szeretni valakit? Miért kellene bűnhődnöm amiatt, hogy életemben először boldog vagyok...
Néztem az arcod a félhomályban, a szorosan lezárt szemeidet, a párnán kócosan szétterülő vörösesbarna hajzuhatagot... Olyan átszellemült voltál, az álmod könnyed volt és nyugodt, hiszen az álmaidban szabadon szárnyalhattál. Néztelek, és elfogott valami különös vágy, hogy odamenjek és átöleljelek... és szorosan a karjaimban tartsalak egész éjszaka. De ez a vágy éppolyan rémisztő volt számomra, mint amennyire csábító, és én erőtlenül próbáltam küzdeni ellene. Te, aki az érzelmek kiváltságával jöttél a világra, nem értheted, hogy milyen ijesztő is tud lenni, mikor a szív szeretni kezd...
Így csak néztelek, ahogy a bőröd ezüstös derengésbe vonta a holdfény, és azon tűnődtem, hogy milyen lenne megérinteni, hogy milyen érzés lenne a saját ujjbegyeim alatt érezni ezt a beléd zárt lüktető életet. Vajon ugyanazt a reszkető örömöt jelentené, mint amikor te érsz hozzám? Elképzeltem ezerszer is a sima bőröd a tenyerem alatt, de mégsem érintettelek meg egyszer sem. Számodra olyan könnyű volt ez a bizalmas testbeszéd, az ujjaid ösztönösen simogatták néha a bőrömet, és az a bizsegés, amit ilyenkor éreztem, felszabadított bennem egy különös érzést, ami egyszerre volt édes és homályos...
A te gondoskodásodnak köszönhetően meglepően gyorsan gyógyultam, még a szárnyam is... Igen, a testem viharos gyógyulásnak indult... de a lelkem egy új, eddig ismeretlen lázban szenvedett. A vágy forró lázában... amire nincs se gyógyír, sem ellenszer. A testem forró volt, és a szívem olyan hevesen vert, ha ott voltál mellettem... emberi mivoltod úgy vonzott magához, mint a gravitáció. Ahogy bosszankodtál... ahogy nevettél... amennyire szeretetreméltó voltál... amennyire gyenge és esendő... túl az összes ésszerű és ésszerűtlen magyarázaton, beléd szerettem. Beléd szerettem, anélkül, hogy tudtam volna, mi ez az érzés..
