A sötétségből csak nehezen tértem magamhoz. Mintha a lelkem elfeledett ösvényein barangoltam volna a semmiben, kétségbeesetten keresve valamit, ami visszarángat a valóságba. Idegen, furcsa hangokat hallottam néha magam körül, szófoszlányokat, amiket képtelen voltam összerakni... mintha valaki távolról, nagyon távolról beszélt volna hozzám. Isten? Tényleg ő lenne? Próbáltam keresni a hang forrását, de olyan nehéz volt rátalálnom... hiszen hiába akartam a nevét többször is az ürességbe kiáltani, képtelen voltam rá, mintha megnémultam volna. És csak zuhantam, zuhantam vég nélkül a semmiben... Hosszú idő után, halványan kezdtem végül érzékelni a dolgokat magam körül, az öntudat hajnala csak lassan tudta elűzni a fájdalom sötétségét. Furcsa és szokatlan hatásokat észleltem, más illatokat, zajokat, mint amiket már megszoktam... valahogy minden olyan idegennek tűnt körülöttem, és nem tudtam őket hova tenni magamban. De az a hang, amit olyan sokszor hallottam eszméletlenségemben, folyamatosan hívott magához... és én végül, hosszú idő múlva újra kinyitottam a szemem. Egy barátságos, egyszerű kis szobában feküdtem, amit még soha nem láttam az előtt. Értetlenül pillantottam körbe, hiszen a hófehér falak, a különleges aprólékossággal megmunkált berendezési tárgyak, és az ablakból idelátszó Tenger mind-mind egyértelműen azt mutatták, hogy nem a Mennyben vagyok. Itt ragadtam a Földön... Ezernyi kérdés vetődött fel bennem, amikre sürgősen választ akartam kapni. Meggondolatlanul mozdultam meg, hogy felkeljek, ám alig emelkedtem fel fekvő helyzetemből, a mellkasomba bele nyílalt a fájdalom. Önkéntelenül is felnyögtem, ahogy összegörnyedtem, ám ekkor hallottam, amint valaki bejön a szobába. Még mindig értetlenül, és kissé riadtan pillantottam hátra, amennyire sebesült testem engedte, és ekkor életemben először megláttalak téged. És az a pillanat örökre a lelkembe égett... Egy emberlány nézett vissza rám ragyogó zöldesbarna szemekkel, amik olyan nyugodtan csillogtak, mint a Tenger egy nyári reggelen. Csordultig megtelve érzelmekkel... Akkor találkoztam először egy emberrel. Az angyalok szemével nézve, akik már hozzászoktak tökéletes, gyönyörű külsejükhöz, az emberek nem különösebben szépek, én azonban csodálatosnak láttalak. Csodálatosnak, mert a szíved forró lüktetését idáig éreztem, mert az arcodon annyi érzelem tükröződött egyszerre, amennyiről nem is hittem volna, hogy lehetséges; és mert úgy mosolyogtál le rám, mint még soha senki azelőtt. Tele volt megfoghatatlan gyengédséggel... és én életemben először éreztem, hogy valakinek a mosolya nekem, csakis nekem szól. - Úgy örülök, hogy végre magadhoz tértél - szólaltál meg, miközben odatérdeltél az ágyam mellé. - Hol... hol vagyok? - kérdeztem tőled erőtlen hangon. - Atlantiszban - felelted. - A nyugati parton. Atlantisz volt az emberiség történetének nagy királysága, fénykorának ragyogását a későbbi korok egyike sem tudta felülmúlni, vagy akárcsak utolérni. Az emberek akkor éltek először és utoljára egy ilyen harmonikus társadalomban, ami egyszerre volt fejlett és civilizált, de szoros összhangban a Természettel. Egy földi Éden volt ez egykor, megtestesítve mindazt, amiről az emberek azóta is csak álmodnak. Lakói békében éltek egymás mellett, hosszú ideig nem ismerve a betegséget és a fájdalmat, és nem félve a haláltól, köszönhetően annak a tudásnak, amit mára már réges-régen elfelejtettek. Ismerték a természeti erők energiáit, és tudták hogy használhatják azt jóra anélkül, hogy megsértenék a Természet törvényeit. Boldogok voltak, és szívük tiszta volt, mert Isten angyalai vezették őket, átadva nekik a tudásukat. A ma élő emberek lelke mind emlékszik erre a Paradicsomra, és azóta is szüntelenül sóvárognak az elveszett Éden után anélkül, hogy tudnák mi az a tompa, megmagyarázhatatlan fájdalom a lelkükben. Hiszen mikor a Bukott Angyal leszállt a Földre, Atlantisz sorsa meg lett pecsételve. A kétkedés, a gyűlölet, és a többi bűnös érzés utat talált az emberek naiv, nyílt szívébe, megfertőzve őket, mígnem szép lassan pusztítani kezdték egymást, telve irigységgel és kegyetlenséggel. A Birodalmat, amit egykor a földi Paradicsomnak neveztek, megérintette a Pokol lehelete, és bukásba taszította. Az angyalok elhidegültek az emberektől, az isteni tudás pedig elveszett, ahogy a Tenger hullámai végül a homályba mosták Atlantisz földjét. Én azelőtt még sosem jártam a Földön, hiszen csak egy egyszerű angyal voltam, Isten egy névtelen katonája. És most mégis itt találtam magam, távol a Mennyektől, egy olyan Birodalomban, aminek a pusztulása a Mindenható szomorú tekintetétől kísérve akkor már elkezdődött. - Atlantisz? - kérdeztem vissza zavartan. - De hát... hogy kerültem ide? - Három nappal ezelőtt találtam rád a parton - mondtad. - mikor hajnalban kimentem kagylót gyűjteni. Ott feküdtél a homokban eszméletlenül, és sebesülten. - És te idehoztál? - kérdeztem a csodálkozástól tágra nyílt szemekkel, hiszen annyi elszomorító dolgot hallottam már az emberekről... - Hát persze - lepődtél meg az én reakciómon. - Nem hagyhattalak ott, sebesülten! Azok a csillogó, zöldesbarna szemek még mindig azzal a különös gyengédséggel simogattak, amitől furcsa melegség járta át a testem. - Köszönöm - mondtam neked hálásan, mire félszegen elmosolyodtál. - Te... egy angyal vagy, ugye? - bólintottam, mire folytattad: - Annyit hallottam már rólatok... az öregek néha mesélnek arról a korról, mikor az angyalok még köztünk jártak. És hiába szakadt meg a kapcsolat az angyalok és az emberek között, én mindig úgy vágytam rá, hogy találkozhassak velük... még ha óvtak is tőle. - Óvtak? - néztem rád értetlenül. - Igen... - sütötted le a szemed. - Sokan úgy tartják, hogy az angyalok az okozói annak a sok szerencsétlenségnek, ami most velünk történik. - Az angyalok értetek harcolnak - vontam fel a szemöldököm. - hogy ne fordulhasson a világ a végtelen káoszba. - Ezért sérültél meg te is? Ismét bólintottam. - A sebeid... nagyon aggasztónak látszottak. Próbáltalak ellátni, de nem tudom, mennyire sikerült, hiszen ezek emberi gyógymódok. És mivel olyan sokáig voltál eszméletlen, féltem, hogy többé nem ébredsz fel... - A tekinteted aggodalmasan csillogott. - Hogy érzed magad? - kérdezted aztán. - A körülményekhez képest jól - mosolyodtam el. - Ugyanabból az asztrális erőből táplálkozunk, úgyhogy a te gondoskodásod több volt, mint amit bárki is tehetett volna értem. Hamarosan rendbe jövök - nem akarok a terhedre lenni. Tényleg így volt. Atlantisz lakói a kristályok rezgéseit, és különféle növényeket használtak gyógyításra, eredményesebben, mint később bármilyen orvosi technológia. A testem a pozitív hatásoknak köszönhetően máris gyógyulásnak indult - leszámítva a szárnyam. Az angyalok szárnyaiban ugyanis rengeteg idegvégződés található, és itt összpontosul az energiájuk nagy része. Ezért ha megsérül, az nemcsak hogy őrjítő kínnal jár, de a gyógyulása hosszú-hosszú, fájdalmas időbe telik... és az én bal szárnyam még mindig törötten csüngött alá. - Egyáltalán nem vagy a terhemre. Egyedül élek itt, mióta meghalt az édesapám. És jól esik gondoskodni valakiről... addig maradsz, ameddig csak akarsz. - Köszönöm, hogy ennyit törődsz velem... - Angelina. A nevem - nevettél rám. - Köszönöm, Angelina - mondtam neked hálásan. Egy darabig némán fürkészted az arcom, majd megkérdezted: - És a te neved? - A nevem? - értetlenkedtem. - Igen, hogy hívnak? - Nekem nincs nevem... - mosolyodtam el szomorúan. - Én csak egy angyal vagyok. - De hát... ez hogy lehet? - döbbentél meg. - Az angyalok nem viselnek nevet, mert mi, Isten gyermekei egyformák vagyunk az ő szemében, mint ahogy számunkra is minden teremtmény egyenlő. - És Michael? Meg Gabriel? Hiszen őket még én is ismerem hallomásból! - Igen, de ők arkangyalok, akik a Mennyek élén állnak. Homlokod ráncolva próbáltad megérteni a hallottakat, míg én csak értetlenül figyeltelek. Hiszen fogalmam sem volt, hogy miért lenne olyan fontos ez... - De ez így olyan... kegyetlen... - mondtad végül. - Az emberek nem egyformák, és szerintem az angyalok sem... hiszen nézz körül bárhol a világban, nem találsz benne két teljesen azonos dolgot, és mégis, pont ez a sokszínűsége varázsolja széppé! Talán Isten szemében ugyanolyan vagy, mint a többi angyal... de számomra nem! Nekem te különleges vagy... hiszen te vagy az első angyal, akivel találkoztam... te vagy, akit ápoltam... nekem te nem csak egy vagy a többi közül. - Hát akkor milyennek látsz? A tekintetünk összekapcsolódott, és halvány, alig észrevehető pír vonta be a bőröd, ahogy azt suttogtad: - Ragyogónak és gyönyörűnek, mint a Tenger vizén megcsillanó napfény... Angelus. Tisztán emlékszem arra a pillanatra. Csak ültem ott, miközben először hallottam a csendben a saját szívem heves dobogását, amit az az egyszerű tudat váltott ki, hogy valakinek fontos vagyok. Hogy valaki számára az egyetlen vagyok... Kiléptem a névtelenségből, mert te a szívedbe fogadtál. Többé már nem csak egy angyal voltam, mert volt valaki ezen a világon, aki meglátott bennem valami mást is, és azzal, hogy nevet adtál nekem, egyúttal életet is adtál... és ezzel ott és akkor elkezdődött a mi történetünk. - Angelus - mondtad újra halkan. - Hadd nevezzelek így. Utánozhatatlan bájjal előre hajoltál, hogy kisimíts egy előre hulló szőkésbarna tincset az arcomból, miközben lágyan megcirógattad a bőrömet. Összerándultam, mintha villám csapott volna belém, hiszen olyan furcsa és új érzés volt, ahogy libabőrős lett az egész testem az érintésedtől... A hirtelen reakciótól riadtan húztad vissza a kezed, és aggódva néztél rám. - Fáj valamid? Mi a baj? - Nincs semmi baj... - suttogtam, majd bátorítóan rád mosolyogtam. Pedig a szívem még mindig remegett. Hiszen eddig életem során még soha senki nem érintett meg... így a testem akaratlanul is beleborzongott abba a gyengédségbe, amivel most találkoztam először. - Pihenj egy kicsit, biztos gyenge vagy még - mosolyogtál rám te is. - Addig készítek neked egy teát. Felpattantál és kisietettél a szobából, én pedig az ismeretlen érzésektől kavargó fejjel néztem utánad. - Angelus... - suttogtam alig hallhatóan, miközben óvatosan megérintettem az arcom ott, ahol a te ujjaid értek hozzám...
