NÉZNI

Itt már a szavak mitsem érnek, csak nézni kell és nem beszélni, se kérdeni, se válaszolni, csak nézni kell, csak nézni, nézni. Lesni, amit szép arcod izmán parancsolnak csöpp rándulások, s ha keskeny űr szakad közébünk: felmérni az arasznyi távot. Szemekkel mindent megbeszélni ékesszóló sugarak által, s meleg, bársonyos egyességre jutni egy titkos kézfogással. Megérezni, amit te érzel, kimondani, mi nyelveden van, előbb dobbanni a szívednél, csókod előzni csókjaimban. Itt már a szavak mitsem érnek, ne szólj a száddal, csak szemeddel, a szerelem akkor beszédes, amikor beszélni már nem kell.

SZERETLEK!

Két öklömmel döngetem a gondolatfalakat, szeretném ma szebben, jobban kifejezni az irántad érzett mélységes szerelmemet... Szeretném, ha ma lágyabb, dallamosabb volna a „szeretlek” szó utózengése.De a mindennap használt szó görcsbe rándulva összekuporodik, fáj neki, hogy fényesebbre akarom csiszolni, mint ahogyan tegnap csiszoltam…Fáj neki, hogy ma ünneplőbe akarom öltöztetni, mert olyan ez az ünnep, mint egy szokványos embertalálta farsang… A ruha alatt, mindig ugyan az az egyszerű lélek rejtőzik. Így meztelenül hagyom a szót, hogy a maga pőreségével, káprázó tengerként omoljon érzékeidre… Szeretlek!

EGGYÉVÁLÁS

Lágyan finom, puha csókok simogatják a vállamat,fut a vérem, száguld a gondolat.Érj hozzám, csihold a szikrákat,hogy féktelen tűzben égve váljak Veled eggyé.Hogy reszkess értem,fogom a kezed,felkorbácsolom a vágyad,csókjaimmal borítalak.Gyötörjön a légszomj,akard, hogy akarjalak.Szeress gyengéden, borzongjon minden porcikám,szeress szenvedélyesen,bújj még közelebb hozzám.A Tiéd vagyok egészen,minden érintésedre elolvadok,nem számít a ma és a holnapok.Testem hozzád simul,remegve várom a csodát,hogy szemed íriszén át lássam a gyönyört,mikor már nem tudjuk,melyikünk én és melyikünk Te.

VIGYÁZZ RÁM

Reszket a nap újra alkonyodik,testem álmok csapdossák,hiányzol mellőlem. Riadt madárként kapaszkodok holdra akasztott szívedbe,beléd térdepelek halk remegéssel… Bontogasd ki ujjaim közül a konokul összegyűrt éveket, bocsásd meg tiszta fényem, érezd őszinte féltésembe hozzád gömbölyödő hajnalaim. Szemedben simogatva lángol a táj, ha kitakargatsz, fájsz bennem, engedj közelebb magadba, hadd vigyázzam tenyerem alatt rejtező dobbanásaidat. Fázom a nélküled vetkezett estékben s keresem a veled-pillanatot, arcod, kezed, ölelésed. Csipkeszélű jégvirágot karcol szemembe a világtalan idő, ha itt vagy sem lehetnél már ennél közelebb...Ágyamban elvérzett sóhajok szétdobálva, mezítelen fekszik mellettem az est, beköltöztél csontjaimba, inam feszíted, véremben keringsz s szívemben alszod hajnalaim. Csupasz szerelmed retinámba égett, árnyamhoz feszül rajzolatlan tested, szétfeslik közöttünk a csend, zajtalan bontogat míg minden lehullik rólam. Lehunyt szemem alá fényfoltok tapadnak, ránk hajlik ez a nesztelen szerelem, zajong a világ idebenn és a csorbult idő az ajtó előtt toporog. Én nem tudlak egyszerűen szeretni, csak beléd ájult konok vadsággal, megriadva a nélküled-hiánytól búvok menekülve széttárt karjaidba. Láztestű lobbanásokban vágyad perzsel kiolthatatlan, a hold ujjai öledben ringó-hajló testemre fonódnak. Szívedre tetovált hűségem holtomiglan,köröttünk keringnek kúszó fények, szobánkba bújva figyel minket a csend. Tárd szét szárnyaim, kulcsold rám tested, feszülj önzőn mezítelenségemre. Szeress a holnapok lángjában, őrizd a ránk hagyott tüzet, ne félj, nem leszünk egyedül soha, hisz Isten is odajár fényért, hol mindörökké-lepketáncra hív, a sűrű ködben levetkezett éjszaka. Lelkem a karjaidba omlott, zuhanásunk azóta is tart, kéz a kézben, hús a húsban,túl a végtelen idegen fénysíneken zokog egy álmodott világ. Vigyázz rám… Mint reszkető, szomjazó madár levetkőztem szárnyad alá bújva, s neked adom minden kincsem, álmokat, fényt, csillagot… Benned leltem örök Istenemre. Vigyázz rám… Mert nélküled, csak zuhanó árnyékod vagyok.

VIGYÁZNAK RÁD

A napra bíztalak, forró szívében megmártva magad legyél erős, tiszta és nem sebezhető, óvd amit szeretsz, és ne feledd ami jó és emberi, az mindig érthető. A holdat is megkérlelem, ha sötétbe süllyed a világ, legyen álomba mesélő dajka, égre festett, hajnalig fénylő virág. Rábízlak a csillagokra is, vigyázzák álomképed ha alszol, szőjjenek szivárványt szíved fölé, s a reggel kék függönye mögé bújva lessék, köszöntsék ébredésed.

KÜZDELEM

Vöröslő hajnalra ébredek,kezed lágy érintése még kísért bőröm pórusain, s angyali hangokon zsolozsmázzák a szerelem igéit. Kint hó van, vakító január, fagypáncél borítja tavunk,de itt szobám rejtekén tikkasztó forróságban égek.Enyhíteni ezt a lázat talán tudná a józan ítélet,de annyi vesztett harc után nem tudlak feladni Téged.Tiporjanak bár ezerszer sárba,kapaszkodom mint fuldokló egy szalmaszálba. Mint Spárta legjobbja egykoron,ha kell világgal szállva szembe megharcolom érted e harcom,kerüljön bár az életembe.

ÁLOM

Hogy újra lássalak, lehunyom szemem.Kiles a néma ezüsthold,az éj fátyolcsillag résein át.Sejtelmes fényével öleli körbe ruhátlan álmunk buja vágyát.Te rám nézel kócos pilláid mögül,álmunk angyal szárnyakon repül.A fény simulva megpihen arcodon,és hangomon simogatja füledbe,bújj karomba,gyere.Szárnyakkal borítja testemet tested,bőrünkre gyöngyöket rajzol a telihold.A fáradt hajnal előttünk mezítláb oson,arcodat érzem csendemben arcomon.Ránk csukódik az éjtemplom ajtaja,keresztem vagy,s én rád feszülök örvényeket suttogva…

Bárhová lépek, beléd ütközöm. Át- és keresztül vagyok szőve már veled. Mozdulataiddal mozdulok, hangodra hangolódom. Így élünk kettős kötésben téphetetlenül.

Nem tudom megállni, hogy szeresselek.Mi egyek vagyunk, mi összetartozunk, mint az ég és föld,mint a víz és tűz,mint a hideg és meleg,melyek mindig kiegyenlítik egymást, és egyensúlyban csak úgy lehetnek, ha mindkettőből ugyanannyi van az EGYben!

Kitárult sziromként nyílok tenyeredben,viharszárnyaimtól örvénylik a perc.Tündér-szomjúsággal iszol belőlem,ámult szívem kémleli - mennyire szeretsz...Látásom szavával idomulok hozzád,forrás-öledbe megmártózom magam.Míg hallgatom ajkad kéjes sóhaját,szerelmünk bimbói rügybe fakadnak.

VÁGY

Ami kevéske az éjszakából maradt nekem, elég volt arra, hogy vágyakozásom utánad szinte kibírhatatlan legyen...borzongott a sóvárgástól testem-lelkem, csak egy perccel, sőt egy pillanat töredékével beértem volna, mint az éhező koldus egy falat kenyérrel, ha érezhettem volna rózsaszirom ujjaid bűvölő tapintását és érzéki simogatását bőrömön; csak egy lágy mosolyt láthattam volna finoman ívelt ajkadon, és pilleszárnyú apró csókkal magaméra rajzoltam volna vonalát. Vágytam magamba szippantani illatod, szeretett arcod keretében látni kékesszürke szemeid; az éjszaka foszlányaira esem szét gondolatban a hozzám feszesen simuló hullámzásod alatt, és minden pillanattal erősebben feszít a vágy, hajszolva űz karjaid felé...és majd ott is alszom el...

ÚT

Elindultam az úton kicsit tán egyedül, mint mikor éj csendjébe lágy szellő hegedül. És mosolyogtam a napra, csillagos könnyem hullott éjjel, akár maró kínnal vertek, akár elemésztő kéjjel. És hiába csapódott hozzám percnyi időkre egy-egy társ, viharos estéken mégis magányt talált a villámlás. És hosszú utak után most a Te mosolyoddal ébredek, erős vállad a támaszom, s ha tudlak, én is védelek. És látom már végét az útnak, s Te, ki mellém szegődtél, édesem, hozzám tartozol, mint mához a holnap, mint testhez a szív; lüktetve, véresen.

Elröpíti-e hozzád a gondolat érzékekről felszálló óhajomat,a sürgetést, hogy jöjj hamar?Elröpíti-e hozzád a gondolat,hogy két ág puha-pihe tövén esengve hív-vár a fészekmély?Elröpíti-e a gondolat sietve verdeső vágyamat szívedhez,hogy véss kőtábla-szívedbe?

ASSZONY-FOHÁSZ

Ó Uram, te mindent megbocsátó! Tudom, vétkem égbekiáltó, mert élek bűnök közt, eltemetve, de nézz le gyarló gyermekedre! Csak a jóra és szépre vágyok, és lásd, Uram, most hozzád kiáltok. A szerelmemre nincsen mentség, de Tőled kaptam ezt a szerencsét, hogy rám talált, akinek rabja lettem. Ne ítélj hát szigorún felettem! Csak szeretet a bűnöm, semmi más. Csak a tőled kapott kívánás, a boldogságra vágyó női lélek, csak a szép, szerelmes remények. Csupán az, hogy lelkem feléledt, és testem szívemmel együtt övé lett… Hogy szeretem őszintén, önfeledten, szent tűzben égő, tiszta hevületben. Soha nem nézek jobbra-balra, nem vágyom csalóka diadalra, sem öncélú gyönyörökre, kéjre, csak őt boldoggá tevő szenvedélyre. Csak adni, és nem kapni vágyok, de lásd, megbocsátásért kiáltok. Uram, Te adtál női lelket, ami szomjazza a szerelmet, s vele testet, örömre készet, amíg el nem veszi az enyészet. Akaratot is, hogy ellenálljak száz kísértésnek, ezernyi vágynak, de képességet is, hogy szeressek, s miatta –látod- bűnbe essek…

VALAKI HIÁNYZIK

A szívem fölött elsuhant egy árnyék; valaki hiányzik, valami fáj még; Valószerűtlen, zord messzeségben valakit várnék, de el sosem érem. Valaki alszik; álmatlan álmot.Nem ismeri még a csodás világot, amit a szívem nekem teremtett s álompermettel dúsan telehintett.Valaki moccan; álmodik mégis? Talán mellette ott vagyok én is? Karjába bújnék, ölelni vágyom, de távol van tőle az én világom;Valaki néha nagyokat sóhajt; valamit suttog; valakit óhajt. Megszeretgetném, hogyha tehetném, hogy boldog legyen, csak azt szeretném. Valaki itt van; álmodom álmát; én már meglestem az ő világát. Titkon velem van megint az éjben, s ajkam a csókját ízlelné éppen. Valaki mégis karjába kapna egy titokzatos, szép pillanatra. Valakit hívok, valakit vágyok; kísértenek most szerelmes álmok. Valaki elment, de visszavárom. Nélküle üres az én világom. Valamit titkon megsúgok csendben: boldogok lennénk szép szerelemben.

SZEMEDBEN

Szemedbe néztem,s megfürödtem benne,olyan volt tükre,mintha kristálytenger lenne.Melynek fenekén csillogó homok,gyémánttá tördeli a felkelő napot.Szemedbe néztem,s elmerültem benne,olyan volt színe,mintha nyári éjjel lenne.Melynek égboltján ezüstös telihold ragyog,mit körbetáncolnak álmos csillagok.Szemedbe néztem,s lángra gyúltam benne,olyan volt tüze,mintha izzó láva lenne.Mi addig ég,míg csak a föld forog,míg a mennyben dalolnak angyalok.Szemedbe néztem,s feloldódtam benne,olyan volt fénye,mintha bűbájosság lenne.Mely árva lelkem velejéig hatott,s gyújtott szívemben heves imádatot.Szemedbe néztem, s eltévedtem benne,olyan volt vonzása, mintha mélységes mély lenne.Mint szédítő,kábító,gyönyörű vad titok szemedben láttam meg: Szerelmes vagyok.

Megállok saját lábamon – ez másnak tán olykor fájhat – meghajlok, ha a sors ítél, s nem vesztem el koronámat. Életet adok életért, és hiszem, túlél a lélek, arcomat mosollyal takarom, s nincs ember, akitől félek. Magamat bátran vállalom, tudom, hogy mennyit érek, elnézést – igen, ha van miért – de kegyelmet sohasem kérek.

Kívánok Neked szemeket, amelyek a mindennapok kis dolgait észreveszik és más megvilágításba helyezik!Kívánok Neked füleket, amelyek a mások beszédében fellelhető rezgést és mellékzöngét felfogják!Kívánok Neked kezeket, amelyek nem fontolgatják sokáig, hogy segítsenek-e és jók legyenek-e!Kívánom Neked a megfelelő időben a megfelelő szót!Kívánok Neked szerető szívet, hogy ahol vagy, oda békesség költözzön!

ÚGY LEGYEN

Van egy régi legenda, amely szerint egy fehér és egy fekete angyal kerülgeti a Földet, és figyelik, hallják, hogy az emberek mit mondanak, gondolnak. Ha valaki jól állítja be magát, jót vár, jót remél, akkor a fehér angyal azt mondja, hogy "úgy legyen". És a fekete angyal köteles erre rámondani, hogy ámen. Ha viszont valaki rosszul állítja be magát, szomorú, keserű, akkor a fekete angyal mondja azt, hogy "úgy legyen". És a fehér angyal köteles rámondani azt, hogy ámen.

MARADÉK IDŐ

Hogy miért szeretsz engem, és miért találtál rám, honnan indultál, és meddig maradsz, napok, hetek, hónapok, évek… nem nézek vissza, túl mély a távolság. Tán egyszer megsúgják az álom- Istenek, hogy miért te és miért én lettünk az együtt-, egymásba-, szerelembe-lélegzők. Tegnap még a versek hangja harapott szelíden ajkamba, feledni akartam az álmaimat karcoló csókok véres ízét. A kiejtett hazug szavak keresztként vésődtek homlokomra, inakat tépett, csontokat tört a hiány, szemem mögé, árkok mélyébe sírtam egykor volt önmagamat. Az alkony puhaságába nyúltál értem, sóhajaim az egeken túlra, egy elhajított kavicsálomba hullottak. Maradék időmet tengerre fektették az Istenek, széllel játszva, hullámokhoz simulva, szótlan széttártva kezeimet. A fényt kerestem,a kapaszkodót, a kérdést és a választ, egy némán zuhanó csillagot. Ma a szerelem a falra rajzolja árnyékodat valóságként, ahogy az est illatodat szobámba zárja, résnyire nyíló ablakomra lehelem neved, sziluetted fénye táncol a szememben, ujjaimmal játszok szádon, megrajzollak a jövőnek,a rám hajló horizontra vésem a hidat, és hozzád indulok… Veled. Életed újra és újra életemhez kanyarog, csönded vagyok lelked szigetén, szívedbe gömbölyödve zajongok, ki és betakargatom átutazott álmaink. Véred egyre hangosabban zubog, szíved lüktetése világom öblében pihen, árnyékomhoz fekszel, vágyam érinted, szétáradsz bennem estéből reggelre, majd elcsendesülsz fáradtan a szanaszét hagyott sóhajokban. Álmunk szemünkre csukódik, csattan az est guillotine hangja, ma könnytelen feloldozás van, ma alszanak az Istenek, ma nincs bűnös, ma nem lehet áldozat. Holnapra levetkőzöm benned, hogy könnyű legyen az újabb átutazás, átölel minket ez az ismeretlen szédülés testünkre indaként fonódik az örökké tartó szárnyalás. Pedig félünk… hisz tudjuk… nem hosszú életűek a törtszárnyú lepkék, de addig is tarts magadban, mintha ki és belélegeznél. Szorítsd arcom arcodhoz, s vigyázz rám, úgy ahogy kezem fogtad a decemberi szélben, és én azt súgtam az égi oltár elé térdepelve… mindörökké veled... Csupasz vagyok, nézd … szememben kattog az idő, szívem szerető burkod nélkül csak egy magányos dermedt vérfolyó… gyere, áradj velem… sodródjunk tovább időtlen világunkba…

MOST ALSZIK A VÁGY

Most alszik a Vágy álomba szenderülve. De itt hagyta némán a meghittség szavát. Ölelkező lelkünkben hárfa húrján zengő, szerelmes dallamát. Mikor a válladra hajthatom fejem, mikor csak fogni akarod a kezem, mikor ölelésed, lágyselymű bársony, mikor csendes nyugalom fekszik velünk az ágyon, mikor egy sóhajnyi csók lelkünkben kincset ér. Hálát adsz az égnek, ezért a Szerelemért.

AKKOR

Akkor majd csak próbálok levegőt venni, némán hallgatni ahogy az eső vájatokban csorog végig a reszketeg ablaküvegen, mint olvadó hó a tűnő téli éjen, mikor apró reménysugár cirógatja végig a félénk, hidegtől terrorizált rügyeket, úgy bontogatom érzékeimet, próbálgatom érzéseimet rajtad, veled és néha nélküled, míg lecseppen az utolsó esőcsepp, aranylón hintázik az ablak- párkány szélén, és mint Dalí órái, úgy folyik le a fákról a hirtelen köddé váló akaratos idő,testet ölt egymás karjában, mint sosem tapasztalt vágy és én csak próbálok levegőt venni, hogy élhessek együtt ezzel az érzéssel, amit sem megfogalmazni sem megmagyarázni, sem elüldözni nem tudok, nem lehet...

A MINDEN KÉPLETE

Egyenlők vagyunk.

Ha kivonlak magamból, a semmi marad.

Tudod,a széttört álmokon fészkelő tucatnyi vándormadár közül az egyik mindig hazatalál.

CSAK NÉZLEK,CSAK HALLGATLAK

Átformáltál, mint teret a határ,mint akaratot a szelíd szó,mint nyugodt víztükröt a forró éji vihar,mint fekete téli estét a csillogó első hó. Csak nézlek, figyellek,szemhéjam rég belesimított Téged tudatalattim rejtekébe,nevetőráncot vésett a szemem alá minden mosolyod.Szemem íriszében őrzöm szép szemed kékjét,ajkad pírré válva arcomon,erős válladon pihen este minden csüggedt, fáradt sóhajom. Csak hallgatlak,szavaid, ahogy formálódnak okos homlokod alatt,hangod árnyalata, mint a tenger színe úgy változik mindig. Suttogásod szelíd, ahogy enyhe szellő simogatja a vizet csillogó kékre váltva azt,hogy a napfény úgy csillogjon felszínén mint szerelmes,bennem fénylik a remény. Ha komolyan szólsz, hangod tükre a mélység s mint gyakorlott hajós, ki komolyan veszi a vizet úgy evezek veled én, önnön mélységed felett szavaid tiszta felszínén.Én büszkén gondolom: te élsz!Benned a természet szelíd, s vadsága együtt a mindenség,egy cseppnyi létben velem. Most csak hallgatlak, de nem hallak,érezlek folyton ahogy leheleted a fülemben lüktet mikor vágyad hangtalan sikoltom. Szemeddel nézek s hangoddal szólok,Te értem látsz,értem szólsz. S mint vízben a két elem úgy váltunk mi eggyé,így lett a szerelem nekem a Te neveddé.

ÜNNEPET ÜLVE

A szeretet ünnepe hamuszín árnyéka koszorúba fonja a csonka tegnapot,s míg sötétbe olvad a fények játéka hinni-akarással hozzád simulok.Ez eddig elnémult, fáradt örömöm andalító varázsodtól újjászületik,s mint sorvadót a láz izzásod gyötör,szelídléptű sóhajommal összefonódik.Szívem mécsesén pislákol egy láng zsoltárok hangján halkan dudorászik,szavakba csorbul ajkamon a vágy majd ünnepet ülve - karjaidban alszik.

BOLDOG KARÁCSONYT!

Annak, aki szeret, tulajdona az egész világ: a Nap, a Hold, a csillagok, a kő, a fa, a fűszál. A szeretet által előtűnik a fejben a gondolat, beteljesedik az alkotás, termékennyé lesz az akarat, és megvilágosodik az út, amelyet az Élet neked szánt.

ANGELUS

Ha száműzne az Isten, mint esküszegő hitványt, mert igéd szentebb nekem minden igénél, Te Istenné válnál és új hitem gyanánt ígéreted volnék - különb a többinél. Ha száműzne az Isten, mert szégyellne engem, hisz árnyékodat is végigcsókolom, Te volnál az új hitvallásom, melyben szent üdvömet féltőbben óvom. Ha száműzne az Isten, lemondana rólam és rajtad kívül nem maradna másom, csöndeddel telve térnék nyugovóra, csak szent oltárodon volna maradásom. Ha száműzne az Isten a széthulló világból, mert érlelődő bűneim újabbakat szül, kilépnék az egyház forgatagából, s csak Téged dicsérnélek rendületlenül.

HOGY MONDJAM EL?

Hogy mondjam el, hogy úgy szeretlek, mint feslő bimbó a harmatot? Hogy mondjam el, hogy kezem reszket, és alva-ébren rád gondolok? Hogy mondjam el a titkos sóhajt, a vágy-burjánzó éjszakát? Hogy mondjam el, hogy úgy szeretlek, mint szorgos méh a nektárt? Hogy mondjam el, hogy égi enyhet terítsz lelkemre, és a feledést? Hogy mondjam el, hogy benned égve életparázsló kedv derít? Hogy mondjam el, hogy úgy szeretlek, mint szomjas föld a szakadó esőt? Hogy mondjam el, hogy csókba fagyva véled pusztulni üdvöt ér? Hogy mondjam el, hogy úgy szeretlek, mint holdsugár a bűvös éjt? Hogy mondjam el a távol estet és a borút, ha búcsúzni kell? Hogy mondjam el, hogy mondjam el? Hogy mondjam el ha elmondhatatlan?

Tudod, arra gondoltam, hogy két embernek, ha azzal a különös szeretettel szeretik egymást, azzal a különös, szárnyakat adó érzéssel, akkor nekik, soha nem szabadna összekötni az életüket.Össze van az csomó nélkül is csomózva,a kötés csak rontana rajta.Az érzés egymásba ömlő két folyó, amint megérkezik, amint révbe ér, akár ha az óceánba is, megszűnik létezni tovább.A kötés nem összetartja, hanem rabbá teszi a szerelmet.Kössék össze az életüket azok, akiknek a szeretet a megérkezést, a mindennapi biztonságot jelenti.S ha elszürkül, hát elszürkül, a célját úgy is, szürkén is teljesítheti.Egy fedél alatt a legcsillogóbb szem is fényét veszíti, idővel minden fényét veszíti, és talán így van jól,jönnek a békés hétköznapok.Egy fedél alatt elkopnak a szárnyak is, a szerelem az nem tűri a rabságot, ő repülni akar, ha bezárják, megszökik.Feladata, hogy életben tartsa önmagát, minden pillanatban keressen, keresse azt a másikat, soha meg ne nyugodjon, mindig boldog legyen, és mindig gyötrődjön.De soha ne engedje elaludni magát, ébernek kell lennie, hogy a kincs ne váljon kaviccsá.

Vágynék most Veled lovon ülve boklászni a hóban, összebújni...forró leheletünk látni hidegben..lecsöppennö vízcseppet gallyról..érezni, ahogyan megkivánsz.....Fának döntve Tied lenni, mig a lovunk, hó alól kaparja ki a zsenge füszálat... és forró párájától megolvad a hó..Míg tőlünk a szenvedélyünktől.....lángba borul az ég és a havas táj...

ÍZEDET ÉRZEM MÉG A SZÁMBAN

Ízedet érzem még a számban,orrom még őrzi illatod.Bőrömön ott az érintésed,fülemben sikolt sikolyod. Szememben megtapadt a képed,lelkemben lelked nyomata.Szívemben lüktet lüktetésed,ereimben véred dala. Lélegzeted fészkel tüdőmben,agyamban vibrál örömöd.Izmomban kéjed feszülése,ahogy szinte csontom töröd. Belém ivódtál,én vagyok te,összeköt minket száz fonat.Én szisszenek, ha megkarmollak,te hördülsz, ha – mint gyorsvonat – Átgázol rajtam izzó tested,vagy hegyomlásként eltemet.Egyek vagyunk, egy test egy lélek,és ez másként nem is lehet.Hisz ízedet érzem még a számban,orrom még őrzi illatod.Bőrömön ott az érintésed,fülemben sikolt sikolyod.

Mire jó a szárny annak aki nem érzi hogy simogatja a szél?

A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást.

Ha két rokon lélek egymásra találva feltárja belsejét,sorsuk el van döntve.

HIT

A fény harcosa hisz. Hisz a csodákban, és mert hisz bennük,azok meg is történnek vele.Biztos benne, hogy a gondolkodása megváltoztatja az életét és mert biztos benne, meg is változik.

Bízik benne, hogy rátalál a szerelemre, és mert bízik benne, rá is talál.Olykor kiábrándul.Olykor megsérül.De a harcos tudja, hogy megéri hinni.Mert minden vereségre két győzelem jut.Ezt mindenki tudja, aki hisz.

SMARAGD 5D

Az alábbi átirányító link elvezet hozzám,

amennyiben a belső körhöz tartozol.

http://phoenix-36.spaces.live.com/

JEL

Az ember tele van félelmetes felfedezésekkel, amelynek eléréséhez veszélyesebb vidéket kell meghódítani, mint a jeges torkú északi földet, elszántabban kell küzdeni, mintha utolsó napjainkat próbálnánk évekké nyújtani, tisztábban kell látni, mint bűntelen gyermekkorunkban, és néha süketté kell válni, hogy talmi felhangok ne térítsenek le a helyesnek vélt útról, álszentségük ne vessen minket a csalódás futóhomok-csapdája, amelyben annál jobban süllyedsz, minél inkább szabadulnál belőle…elszántságunkat, bátorságunkat féltett kincsként kell őriznünk, miként a sivatagban kóborló lélek szorongatja utolsó csepp vizét a kulacsban…és útra kelünk…de az utazás megváltoztat, s mikor visszatérsz már nem leszel ugyanaz, itt és most el kell döntened, van-e hozzá bátorságod, akarod-e a való életet, vagy csupán aláfestő zenéjét hallgatod a táncnak, melyet mások lejtenek a Végzeteddel…a meghódítatlanul előtted álló vidék, nem más, mint önnön lényed…ismerned kell magad, ahhoz, hogy szerethess…a szeretet és szerelem a benned rejlő ember érzelme, ha nem kap szeretetet saját valójából, akkor nem képes igaz érzelmeket viszonozni…veszélyes fegyverré válunk, ha sárkabátunk alá bújunk, magunkat ezer sebből vérezni hagyjuk, és azt sem hisszük, ha más bekötözni vágyik sérülésünk, önzetlenül, csupán azért, hogy érezzük, vigyáz ránk…tudni kell védelmezni a benső békét, aki minden elébe helyezett ártó szót magára aggat, az csakhamar olyan szörnyű teher alatt görnyed, hogy útját képtelen lesz folytatni, a szitkok és igaztalanságok maguk alá temetik és örök uralmuk alá hajtják…de ha hiszed a feléd kinyújtott kéz igaz melegét, ha meghallod a csókban rejlő némaság üvöltését, ha hinni tudod, hogy megérdemled a feltétlen szeretet békéltető ölelését, akkor célba értél…s ekkor mezítlenre kell vetkőztetned tested, hiszen újjászülettél, s a valósággal farkasszemet nézve ki kell állnod a fénybe, s hangtalanság csepegteti füledbe mézédes szavait, megjelölt rá az Élet, hogy őszintén szerethessenek és igazán szerethessél…

SZÍVDOBBANTÓ

Íveket hajlítasz körém zuhanó csillagok fényéből, gömbökbe simítod fáradt nappalom, szerelemmé sóhajtod bennem romok közé hajított virágtalan álmom. Hogy elérjelek szerelem-öleléseidben, hidakat feszít közénk az estvilág. Csend-osonva örvényedhez szelídülök, nem törődve pironkodó isteneinkkel egymásba bújunk szemérmetlen pőreséggel. Szemed fényében tükröződik testem, súlytalanná vetkezem álmaim a ruhákat szaggató ölelés levegőért kiált, zihál bennünk a domborodó sóvárgás. Virrasztó önmagam hozzád szoktatom. Szétdobált vágyaink tompán a padlóra zuhannak, a szavak nélküli pillanatok ajkunkon csókká zsibbadnak. Olvaszd testemre ujjaid táncával a szikraként ölelt alkonyaink lángját, gyere, sikolts velem, ebben a szívdobbantó álomvilágban, hol az idő lassan elapad, s mezítelenre tépi körülöttünk a falakat. Kapaszkodj kúszva leheletembe, bújj ölembe ringva, légy csendesen kedvembe, hagyd, hogy kigombolt lelkedbe hímezzem feloldozatlan titkaim, s átlépve e csupasszá törött csendfalakon, pilláid alá álmodom a holnapok gyermekeit.

VÁGYAKOZÁS

Szeretnék madár lenni, ki hozzád elrepül, olyan, ki érted minden rosszat elkerül. Boldogan szárnyalni a felhők között érted, leveledet vinni, ahova csak kéred. Édes lenni ajkadon, mint a méz cseppjei s ontani szomjadat, mint forrás hűs nedvei. Vagy kenyeredként az asztalon nyugton várni, hogy mindig könnyedén meg tudjad találni. Kabátod lenni a hideg, zimankós télben, melegíteni, hogy szíved lángja ki ne égjen. Forró teaként átjárni tested minden kis zugát, s megcsókolni belsőd minden kis hajlatát. Könyved lenni, mi rosszat sosem ír neked, örökké csak arról mesél mennyire szeret. Vagy akárcsak egy poros kép, mi figyel reád, ellenőrzi életed minden pillanatát. A legutolsó koszos, vásott ruhadarab a széken, ami még érzi jelenléted a szobában egészen. Csupán egy kis porszem, ami csak néha látszik, ha ragyogó szemed fénye alkonyatkor rávilágít. Párnád lenni, amire este fáradtan lehajtod fejed, s álomba ringatni gyönyörű testedet. Átölelni takaróként minden porcikádat, s vágyni, mindig csak vágyi, örökké teutánad.

VIGYÉL AZ ÁLMAIMON TÚL

Vigyél az álmaimon túl, s röpíts magaddal a valóságba! Legyél elcsitult viharom békét hozó, ékes szivárványa! Csend vagyok, mely nesztelen fekszik előtted – mint meztelen lélek az Isten templomában. Békesség az otthonom. Arcod, hangod érintését vágyaimba ágyazom, s hagyom, hogy ringasd értem mozduló karodon. Fény vagyok, mely fehéren ragyog elébed, s őrzi lépted, hogy el ne tévedj… Már oly régóta suttogom öröklétbe sírt bánatom – de most a szó észrevétlen átformálódik ajkamon. Mert Érted dobban a szívem – átléptél lélek-kapumon. Túl a valóságon, túl a vágyakon. Tagadom, vagy vállalom: másíthatatlan tény, hogy mellém szegődtél Sorsom írta utamon. S míg itt vagy, e képlékeny csodát, féltve-merengve tovább álmodom. Bár elfojtanám, de nem tudom…

A fájdalomra csak addig van értelme figyelni, amíg termékeny és gazdagít.Onnan kezdve, hogy értelmetlenül gyötör, jogom van megszabadulni tőle. Jogom van máshová nézni, mint ahol a sebem van.Jogom van derűsnek lennem, ha bajban vagyok. Kinevetni a végzetet.Jogom van fölfelé nézni, az égre, a sűrű felhők mögött látható egyetlen, fényes csillagra - ha odalent vihar, eső vagy áradás van...A szenvedésnek csak értelmesen van értéke.Különben nincs.

Homokba kell írni a szót, ami annyira fáj.Hagyni kell, hadd vigye a szél.Homokba írni a bűnt, amivel megbántott más.Még mielőtt megjegyezhetnéd.