ROSKADÓ ALÁZAT

Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak, csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megunlak, hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt? Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt, nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek: a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet. Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled, hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet, hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába, és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem, nagy fények birtokában – maradni észrevétlen. Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz, melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz, mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod, csak titkos lebbenését érzékelik a partok. Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség, és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék, és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal, amit magam se hallok és mégis megvigasztal. De hallgattál az első csokor-elmaradásnál, és hallgattál az első kijózanult varázsnál, nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből, csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől. S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már, Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár! Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted, vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek, hidd el: téged silányít a roskadó alázat, tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak, a lappangó bajoknál tisztább a látható kór: jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.

ANGYALOK SIKOLYA

Vajon hallatszik a Mennyben az angyalok sikolya?Mert itt a Földön erősebb az ártatlanok bánata. Tört angyal szárnyakon megbotlanak a fények.Az elfojtott

könnyekbe belefullad a lélek. Keménnyé merevedik a magányos éjjel.A csend nem oszlik szét a hajnali fénnyel.

VÁLLALD

Vállald önmagad,különben minden kínod céltalan,de akkor minden csapás csak egyetlen lépés lesz az úton tovább.Ha szenvedésed kövein lépkedsz már nem ellened lesz a fájdalom,hanem érted.Amikor majd eltűnik a lehet,a nem lehet,amikor már másnak érzed a nevedet.És a lehelet is mintha forróbb lenne a szádban és a tested is mintha elhamvadna a vágyban.Vállald azt is amit "józan ésszel" már nem lehet,járj ott ahol nem jár már az értelem.Amikor minden fájdalom felfoghatatlan mámorrá válik,amikor minden megszokott öröm fakó díszletnek látszik.Amikor a hétköznapi világ festett kép lesz csupán akkor többé már nem sóvárogsz a boldogság után.

BELSŐ TŰZ

Felcsap a láng és éget.Valamikor nem így volt,valamikor én égtem, gyújtottam ha kellett és fényeket hordtam szét mind a sötét világban.De ma...ma csak tűröm ahogy a láng belém mar és reménykedem a fájdalom nem lesz hiábavaló.Talán elégek és füstté válok én is,talán felszállok,fel az égi fényig.Talán akkor könnyűnek érzem majd magam,sodor a szél és szétoszlok gondtalan.Mintha soha sem lettem volna úgy oldódok fel az égi fényben,a légben,ahol már annyian hagytak nyomtalan eltűnt nyomokat.És akkor rájuk találnék,azokra akik mint én csak feloldódva találtak magukra,csak semmivé válva lettek valakivé.Akik eltűntek a felemelkedő könnyű füstben és párában és akkor végre én is magam lehetnék.De most még csak a lángok simogatnak,kedveskedő érintésük fájdalmat hasít belém.Mohó vágyuk sárga táncos ruhába rejtették,körbe táncolnak,átfonnak és eltűnik minden...jövőről szőtt álomkép.

NEVEDDEL ALSZOM EL

Amikor fáradt utam Napot kísérve véget ér,párnámba rejtem elgyötört arcomat és karjaim a semmit ölelik,csendben ringatom el árva magamat és...a neveddel alszom el.Üres utcákon bolyonganak elárvult érzéseim,minden kapu zárva,hiába dörömböl magára maradt szívem,csak a kongó visszhang felel és végül...a neveddel alszom el.Havas hegycsúcsokon gyönyörű szikrák csillannak,a fény hideg táncot jár,mindent elborít a hófehér magány,épp ilyen üres a szobám ahol egyedül kuporgok és...a neveddel alszom el.Zárt szemhéjak mögött a csend ül ünnepet,szivárvány-köröket ír a sötétbe az álom,nappali szavaim az imént itt zsongtak még,de most egyiket sem találom és...a neveddel alszom el.Csodás képek billennek át az érzékelés peremén,még éber létem dobog bennem,való világom még fogva tart,de enged már a rációból font kötél,oszlik már a lehet, a nem lehet,tudatom függ egy pókhálófonálon és...a neveddel alszom el.Az éjszaka tengere ringat,ölel, átkarol, hajamba túr,fülembe súgja lágyan csobbanó vágy-dalát,csókokat küldenek álmaim,már messze visznek nyugtalan útjaim,még hangtalan motyogok és...a neveddel alszom el.Hányszor lesz még, hogy furcsa-holdas éjszakán ajkamon sóvár szavak fakadnak,sóhajaim nekiütődnek a falaknak és a takaró alatt vacogó testtel,önmagamba görbült szeretettel,magányos éjjel, helyetted...a neveddel alszom el.

FÉNY ÉS ÁRNYÉK

Múltból jöttél s lettél jelenem, fájdalom, szenvedély, érzelem,hold s a csillagok ragyogó fénye, hajnali bíbor simogató érzése. Lettél lelkem hullámán fodor, halkan rezdülő elhaló-sikoly, ünnep, könny, menny és pokol, minden ami gyengéd suttogó szó. Lettél víz a tűz az izzó parázs, a szerelmes éji szívdobbanás,a tűző nap után hűsítő nyári zápor, rejtő lomb, hol megpihen a vándor. Lettél fény, árnyék és kacagás könnyező égre tündöklő szivárvány, tomboló vihar, kitörni készülő vulkán lágy muzsikaszó szellő-hárfán. Leszel jelenem és jövőm boldogsága, szemed csillogása utam lámpása, szenvedés, szerelem, vad nász, ölelő érkezés s könnyes búcsúzás.

PARAZSAT MARKOLVA

Szeretni hozzád szegődtem,hittel élni a hitetlenek életét...nem csak érzem,de tudom is nem jött el a vége még.Tekintetünk rezzenetlen,oldalra nem nézni...csak menni egyre előre,így lehet visszatérni.Lépések a talpak alá,feltekeredik az út...békét nem lehet találni ha megölöd a háborút.Nehéz-semmi létünk vonszolni szárnyszegetten...markomban volt a Boldogság Madara,de mosolyogva elengedtem.Magadra hagyott szabadon,csak sivár magányod van veled...boldog rabságra vágysz,tedd hát gúzsba a kezed.Lelked nem hagyhatod lebegni a semmiben...kösd szorosan hozzám,járjon mindig velem.Mennyi mosolyt fakaszt az alázatos fájdalom...virággá válik minden tüske gyönyörhöz vivő utadon.Álszentekkel ki törődik,semmit nem tudnak a boldogságról...milyen békés a lélek amikor a test már lángol.Létezhetsz velem amikor megengedem...a mennybe repítelek,mert én megtehetem.

MONDD ÉDESEM

A márciusi hajnal csábos bíborában dallá ringatom asszonyvágyamat

szóba elegyedek az integető fákkal de téged elrejtelek, meg ne lássanak.

Dús gyönyörünkről mesélek a szélnek s visszacsillog elevenen arcomon a tűz

a foszló sötét örül a vágykeltő beszédnek, majd lágy fuvallatként karjaidba űz.

Szél-pengette hangján kíváncsian faggat folyvást rólad kérdez a százszínű világ

mondd Édesem, ha hirdetni akarlak gondolod, hogy titkunk hevét kibírják?

HA MOST ELMENNÉL

Ha most elmennél, utánad futnának az utak, az elveszített évek sűrűjében magára maradna a remény, s nem volna más, csak az éjszaka üres csendje, amely megfojtja a vágyat. Ha most elmennél, utánad kószálnék én is, mert magaddal vinnéd a keskeny ösvényeket is, amelyeken elbotorkálok naponként hozzád.

MEGNYUGVÁS

Csak egyszer meglazítni a féket ami nyom, magamat elveszítni, lebegni szabadon.Csak egyszer elterülni, mély vizekbe merülni s csak álomban örülni, hogy nincs sem út sem nyom. Hogy nem kell már akarni s indulni nincs miért, hogy köd lett minden célból s a kin hogy véget ért.Ott csak a víz morajlik, a távol ég hajnallik, a szél fölébem hajlik s egyik sem kérdi mért. Nem kérdnek, nem felelnek, ott elaludt a szó, nem mérnek ott időket és nincs sem év, sem hó.S akik ott találkoznak, többé nem hadakoznak, egymásra álmot hoznak és nincs többé való. Csak szótlan csókok vannak és kábult halk mosoly és ég és víz s a másik minden egymásba foly.Mintha a szél ringatna, az ég karjában tartna s nem tudod kinek ajka, ki csókol és hogy hol. Nem tudsz, nem kérdesz semmit, nincs más csak szerelem, álom-karok kinyúlnak s ölelnek nesztelen, bódult szíveknek álma.Nincs dobbanás, sem lárma, sem vágynak sóhajtása, csak teljesült jelen. Egymásba nyílt szemekre alig jön rebbenés, százados szomjúságra iszunk ott enyhülést.S a sápadt ég derengve, sorsunkon elmerengve reánk borul kerengve mint boldog szédülés. Félholtra van csigázva e hősi akarat, a gát mely eddig védett, inog, recseg, szakad.S rám csapnak áradások, oly édes szomjúságok, hogy menekvést nem látok sehol az ég alatt. Hol van most cifra gőgöd? hogy sorsodat legyőzöd, végzeted megelőzöd, ha tudod védd magad! S hogy végre szabaduljak, bőségembe ne fúljak, magam is elárullak börtönőr akarat.

VAD LÓ

Tüzes vagy, ágaskodsz a szélben, minden porcikád remeg, azt gondoltam magamban - megszelídítelek. Nem tűrsz zablát se pányvát, hab lepi testedet, leszel még engedelmes - megszelídítelek. Vágtatsz a pusztaságban, sörényed vadul lebeg, pihenj meg néha kedves - megszelídítelek. Ha mindenkit felöklelsz, ki közeledbe megy, zabot viszek kezemben - megszelídítelek. Nem kell ostor, se pálca, csak suttogok neked, már felfigyelsz szavamra - megszelídítelek. Most figyelmesen nézel, rám csillan szép szemed, én mosolyogva hívlak - megszelídítelek. Habozva meg-megállsz, a füled hegyezed, én lassan simogatlak - megszelídítelek. Ujjaim alatt érzem, a bőröd bizsereg, az érintésem nyugtat - megszelídítelek. Már itt sétálsz nyomomban, a vállamon fejed, emlékszel? - ugye mondtam: - megszelídítelek.

PILLANAT

Miféle kegyelem vagy folyamat, melynek akár másodpercek alatt - ha akarod, ha nem - már rabja vagy? Váratlan és kiszámíthatatlan, mikor jöhet el a pillanat… Már tudod, anélkül hogy megszólalna, érzed, anélkül hogy érintett volna… szeme tükrében látod tiszta-magad s ő a te szemedben pont így látja magát: fontosnak és értékesnek… Egyszerre megszűnik a világ, átértékelődnek a napi gondok, az ember minden ok nélkül is boldog, legyőz észérveket, s a semmiségek is óriási dolgok, vagy épp ellenkezőleg… Megrendítő és számonkérhetetlen, hatalmas, mély és kifejthetetlen, elmondhatatlan és elemezhetetlen, indokolhatatlan és valószerűtlen; nagyszerűsége él minden sejtedben… Ilyen bizonyosság hányszor adódhat vajon az életben?

SORSVONALAK

Halk sóhaj repíti tova az álmot,itt tartanám a tovatűnő képet.Mindazt egymásra halmozni amit elhozni csak az álom képes.Várni valami ismeretlen újat,csak emlékként őrizni a múltat.Remélve - a holnap megadja azt miről eddig azt hittem elszaladt.Ébredni - tágra nyílt szemmel kutatni az érzelmek csodás végtelenében.Hegyek-völgyek közt futó útján a sors-vonalaink kusza szálait.Ma már megállhatok megmártózni a tegnap feltalált boldogság örömittas pillanatában.Nem késő utána menni még- s megadni mindent érte.

LEHETEK

Lehetek a legártatlanabb angyalod, vagy a legkisértőbb démonod.A barátod, vagy az ellenséged.A szikrázó napsütés, ami beragyogja az életed vagy a sötét éjszaka, amiben örökre elveszel.A szerelmed aki mellett minden nap fel akarsz ébredni, vagy a szeretőd akinek szíve sosem lesz Tiéd!Egy elveszett gyermek akire vigyáznod kell, vagy egy harcos aki elsöpör Téged!A pillangók amik a hasadban repkednek, vagy a könnycsepp ami arcodon lefolyik.

VIHAR ÉS TŰZVÉSZ

Mindig alakulni s változtatni, odasimulni és áldozni valamit, mindig adni, amikor kapsz, mindig továbbadni, amit szereztél, így vagy úgy... Csak nem "biztonságban élni". Mindig várni vihart és a tűzvészt. S ha beköszönt a vihar és a tűzvész, nem csodálkozni és nem sopánkodni. Nyugodtan mondani: "itt van". S oltani és védekezni.

NEM VÁGLAK KETTÉ

Nem váglak ketté lélekre meg testre oly éles késsel, ahogy Te teszed ki lelkedet rábíznád tenyeremre de kolostorba zárnád testedet. Vadabb vagyok. Fülem örvény: felissza lélegzeted fúgáit s ha hamis szégyenkezésem nem tartana vissza végigfogdosnám árnyékodat is. De ha mind az öt érzékemet menesztem: mindjárt cikázni kezdesz a fejemben és nem vagy többé se lélek, se test. Én szüllek meg magamnak, mert kívánlak és mert kívánlak, élvezem a vágyat mely engem betölt; Téged elereszt. Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki. Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.

KÖD

Sokan azt képzelik, az igaz szerelem arról ismerhető fel, hogy kezdetekor, a mindent elsöprő élmény-érzet elején, gondolatunkra és tisztán látásunkra rátelepszik az a bizonyos „lila köd”...azt gondoljuk, a másik csupán elfogultságából és szerelemvaksága okán öltözetet fel minket bókjai selyméből készült ruháival...hisszük minden szavát, de mégis bennünk van a félsz, csupán a kezdeti lángolás és érzelmek csodásan éltető kavalkádja szövi körénk lágyan óvó palástját...gyakran észre sem vesszük, hogy hitetlenkedésünkkel fájdalmat okozhatunk, hiszen szerelmes szavú Kedvesünk tiszta hittel ölel át magasztaló gondolataival, és nem múló csodaképet fest elé a szerelem, hanem új életét kezdte el velünk, és számára ez az érzés örök és elmúlhatatlan kincs lett, egy életen át tartó remény...a bizonyosság, hogy létezik a másik felünk a világ forgatagában, a gyakran egymással sem törődő embertömegek sodrásában ikerlélek született; s van, aki kitartással, van, aki a Sors kegyelme által, rátalál TÁRSÁRA...miként elgondolom, igazat adok a szárnyaló képeknek, amivel a szerelmet kívánják sokan lefesteni, de az ecsetem több színbe kívánkozik, a lila nem elégséges neki...a köd nem fejezheti ki az érzések sorát, ami átjár, amire a szavak még meg sem születtek...hazaérkeztéig a várakozás kínja...álomból felriadó lélek nyugalma, miként magad mellett békésen pihenni látod...éjjeli szuszogásának békéltető oltalma...ölelő karfonatában tenyeredbe kirajzolódó kecses testének vonala...illatfonál, amely a szobákat járja át...olthatatlan sziromlágyságú csókja utáni örök vágyakozás...a holdsugár pimasz fényét testívén látni...feszes combjai közt a kéj éji sóhaját hallani...tested-lelked egészével védelmezve óvni...hajának illatával álomba merülni...szeretni...jóban-rosszban...mindig csak szeretni...

AZ VAGY NEKEM

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek;lelkem miattad örök harcban él,mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;csupa fény és boldogság büszke elmém,majd fél: az idő ellop, eltemet;csak az enyém légy, néha azt szeretném,majd, hogy a világ lássa kincsemet;arcod varázsa csordultig betölt,s egy pillantásodért is sorvadok;nincs más, nem is akarok más gyönyört,csak amit tőled kaptam s még kapok.Koldus-szegény királyi gazdagon,részeg vagyok és mindig szomjazom.

ÉRZÉS

Tegnap este bíbor szín csöpögött az ablaküvegre az égről, kinyitottam az ablakot, faltam a színt, a levegőt, mint gyerek a vattacukrot, ragacsos lettem lélekben az örömtől, hemperegtem a cukros vágyban, gurult bennem a kisgyerek, mint hajdan a magas fűben egy domboldalon lefelé, mint meleg méz, csorgott rám a napsugár, most nem történt semmi, csak észrevettem, hogy a csodák úgy tekerednek rám, mint a pálcikára a fehér, habos cukorszálak, az a bíbor szín az égről belém költözött, hömpölygött, tengerparti barlang lettem dagály idején, mikor ezernyi árnyalatban törnek meg, cikáznak, sodródnak egy nagy gömbnyi térben a hangok és a fények, mint a tarka üveggolyókban a szivárvány, beleszédültem gyerekként, ha néztem gördülésükben a színek egybe mosódó, gomolygó táncát, most is elkapott a könnyű részegség, gyomromban pörgött üveggolyó szivárványmasszája, forgott magas fű, domboldal és napsugárméz, morzsolódott visszhangos hullámverés, körtáncban hízott cukorszál, hömpölygött bíbor ég, majd az egész meleg örvény kibuggyant az arcomra.Fáztam, becsuktam az ablakot. Nem tudtam, hogy kizártam, vagy bezártam magam. Mindkettő édesen reménytelen állapot.

GYÓGYÍR

Altass el, úgy, mint rég,

mikor selyemként földre hulltak a napok,

s lassú folyamként kanyarogtak az éjszaka ölébe.

Betakartad a sebeket,

mit rám karcoltak a létezésed előtti tegnapok,

kezed bársonnyá simogatta a hegeket, örökre.

Bőröm ajkadtól simult, néha azt hittem belehalok.

Ujjaidtól a hajam csigaként csavarodott, valamerre,

talán kettőnk közt lebegett,

akár a soha nem hallott dallamok.

Úgy néztél rám, mint eddig senki sem,

beleszelídültem a szemedbe.

Mond el újra a mesét, azt ,

amikor a földre léptek az angyalok,

oltalmazni szép rámtekintésed, érted és értem.

Amikor felébredek az álom után, úgy szeress,

hogy magától kinyíljon a holnap kapuja,

legalább addig, még belépek rajta.

VÁRAKOZÁS

Időnként magamra hagysz, és én várom, mint már annyiszor, most is visszatalálsz, közben a szívem olyan, mint a hidegben ottfelejtett forró tea, szép lassan kihűl a hosszú várakozásban, tudom, hogy eddig visszajöttél, eddig mindig visszajöttél, de mi van, ha most mégse, ha most úgy gondolod, jobb úgy mindkettőnknek, ha végleg búcsúzol, a jég felé közelít a szívem, már-már kezdi átjárni a fagy, de csak míg meg nem látlak, akkor hirtelen elfelejtek minden dermesztő hideget, újra érzem hogy élek, még élek, a szívem, mint a tűz, ami még nem hűlt ki teljesen, amiben a hideg ellenére még pislákol az élet, ami egy fahasábtól, egy szavadtól újra nagy tűzzé lesz, de az is lehet, hogy minden távollétedkor meghal egy kis rész belőle, ami már többé soha sem fog megdobbanni.

KÖTÉS

Hiába akarlak kitépni magamból örök rendelés háncsa kötöz A lelkek kertésze lelkembe oltott nemes ágat vadon fa tövihöz Hiába akarlak letörni szívemről belém hegedtél mélységesen Nem vethet ki fölsebzett rostjaimból ezer kétségnek vihara sem Csak az, hogy te is élsz e szikes világban

S hogy tudlak s hogy szabad gondolni rád

Leverte álmaim vackor gyümölcsét s elűzte a képzelet hamis madarát. Csak az, hogy az emlékezés viaszában őrizhetem arcod vonalait Kifakasztotta szerelmem alvó lombját hogy zúgva tört föl az eleven napig Örök életben és örök halálban élsz bennem és élek benned én Nem válhatunk el... ó, le ne hervadj drága virágom: remegő remény

KÍVÜLED ÉLEK

Órák, napok jéghártyás ablaküvegét lehelgetem, hogy megláthassalak. Gyönyörű arcod tanulom utcán, sínek között, örök életveszélyben, nem tudom hova tartó villamosokon. Kívüled élek, olyan bátran, hogy abban már megláthatnád a vacogást, ha egyszer közelről szemügyre vennéd. De nem is ismersz. Én vagyok az, aki meg tudom szelídíteni szemöldököd egymást-maró kígyóit, aki nem félek, hogy összezúzódom fekete köveiden, aki talán még megbirkózom egyszer iszonyú angyalaiddal, aki be merek lépni hozzád a magad-fonta kettős rács mögé és enni adok neked naponta és megitatlak. Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű. Érted-e még az egyszerű beszédet? Bogozd ki göbös sorsodat. Segítek. Aztán visszaadom. Kívüled élek, ilyen siralmas-bátran. Te itt keringsz, még oldozatlanul, csontjaim fehér izzószálai tízezer voltos áramában.

EMLÉK

Egy szempár. Semmi több. És mégis minden! Lényed összes rezzenése ott táncolt, ott örvénylett abban a fekete pupillában, s a szempillák fekete kerítésén át meg át törve ejtett rabul és vont magához. Egy mogyoróbarna tekintet, mely ha akart, szelíd volt és simogató. Lángjai melegséget sugároztak, de túl közel menvén megégettek. Tapasztalt egy tekintet volt és mégis, mintha ismeretlen érzés félelme csillant volna, mikor én tükröződtem benne. Elgyengült és hűtlen lett. Először mindketten menekültünk a másik hatalma elől, persze hiába. Elkapott, megfogott és elvarázsolt egy érzés. Szikrázott és vibrált, míg az idő cigarettaszünetet tartott. Tudtam, hogy vége lesz, de befogtam a fülem, becsuktam a szemem, hogy ne halljam a gondolatokat, ne lássam a Napot, mely biccentve köszönt be az ablakon, hogy aztán tovább haladva az égen ránk szabadítsa a hajnalt. Mélylevegő és néhány esetlen mondat egy forró lépcsőn ülve kéz a kézben, hideg észérvek...kívül egy szomorú mosoly, belül, pedig elviselhetetlen csalódottság...éveket öregedtem egy délután alatt. Sokáig kísért a tekintete mindenhol és mindenben és egyre csak hiányzott. Kitöltött valami fájdalmas semmi, én meg belefeledkeztem... Aztán megértettem a miérteket és becsuktam egy kis ajtót a szívem pincéjében, lakatra. Néha ugyan lemegyek kicsit port törölni-mert szeretem azokat a régi emlékkacatokat-de sosem maradok túl sokáig. Így őriztem meg azt a szépséget és szenvedélyt, amivel gazdagítottál. Mára egy szempár, semmi több. Ennyi maradt belőled.

SZERETET

Úgy tűnik mindkettőnknek jut olyan gondolat, amivel nem boldogulunk, és nem azért, mert fájdalmas, vagy mert titokzatos, mint a létezés, hanem, mert Magad sem tudod, mikor vagy ébren és mikor álmodsz...Benned is él a kérdés, ami átjárt már engem is, hol kezdődsz Te, hol érek véget én, van-e egyáltalán végünk, vagy már örökkön egymás húsa-vére és érzése lettünk...és vajon létezel-e, vagy én léteztem-e valaha, én álmodlak Téged, vagy Te jelenítesz meg engem...éjjel nézlek, ahogyan szemeden vánkost vetett az álom, ahogy karod időnként megremeg, jelezvén, hogy elernyedt egész tested, és átadtad Magad egy másik világnak, ahol szóval, tettel senki nem bánthat,; ahol rátalálsz elveszett álomképekre, Sorsodból kiszakított ismerősre...csak fürkészem arcod, tengerzöld bogaradat rejtő szemhéjad apró mozgolódásait, és tudom már elkezdődött éjszakai filmed, peregnek a gondolat-forgatókönyvek, csak remélni tudom, a főszerepeket igaz hitek kapták, és nem az ócska vásári komédiás...megérintelek, óvatosan köréd fonódom, miként tulipán zárja szirmát, ha jön az éjszaka, így vigyázlak...hajadat simítva...gyenge légzésed hallani a csendes szobában, szerenádot adsz nekem békésen pihegő szuszogással...biztosan nem létezhetsz, megálmodtalak magamnak, mert önző vagyok, kitaláltalak, mert soha mástól ennyi igaz szót nem kaphattam, magaménak formáltalak az álmommal, mert szükségem volt Rád...nem máshoz, csak hogy éljek, csupán ahhoz, hogy hazataláljak évtizedes kóborlások után...olyanná lettél nekem, mint a csiszolatlan gyémánt, amit a természet örökített rám, és soha nem formáználak szokványos drágakövé, ilyennek szerettelek meg, ilyennek kívánlak örökké...oly tökéletes vagy...lelkedet a Jóisten akkor díszítette, amikor még hitt emberi jóságban és értékekben, önmaga is gyönyörködve hitetlenkedett a természet alkotó erejében, és felruházott Téged a hinni akarással, a képességgel, hogy kenyeret dobsz akkor is, ha kővel hajigálnak; mert minden evilági szennyre ráveted hótiszta paplanod, és eltakarod a fájdalmat, s magadat feláldozod, csak szebb legyen a nap, a világ, az élet...az élet, mely már nem kell régen nélküled. Ha álomkép vagy csupán azt sem bánom, mert az éjembe balzsamos illatot, tárt karok ölelését csened, puha csókjaid koszorúját ajkaimra helyezed, melegséges tenyered kezemben pihen, így talál rám a sietős reggel...és még akkor is látlak, érezlek...s ha megőrültem volna, édes elmebetegségem volnál, a megálmodott élet, egy örök tűzben égő fáklya, lobogás mely a szívem felé vezető ösvényét világítja meg, hogy odatalálj, bárhová dobál az élet gyermeki keze, amely hol messzire hajít, hol elfelejtve félretesz...most is éppen a Sors megunt játéka vagyok, és mint játékhajó lehorgonyzok, többé nem futok ki a nyílt vízre, mert erős a vasmacskám, a legkeményebb elemből vegyítettem...benne van lángolásom és lobogó szerelmem...

SORS

Kiürült minden,elhallgattak az okos szavak.Míg odakint elmélyült a csend,valami zakatolt folyton idebent:- csak egy percet még.Gondolatban megfordítottam a nagy folyót, és ráparancsoltam,locsogja még fülembe neved.Most hallom a hangod,és egyszerre magukhoz tértek félájult álmaim.Felborult napok ugrottak talpra délcegen, és lélekszilánkok kúsztak olvatag egymás felé.Bennem bolyongsz,és szólongatsz szüntelen, faggatva hangos szívdobbanásaim.Én pedig felelek rendre:nem vagy, nem lehetsz már egészen nélkülem,odébb jajgatva összekapartam, mert partot ért tisztára mosva ez a folyóba szórt szerelem.Mondd, hihetem-e, hogy te, aki szivárványt szerettél belém, felém sóhajtasz megint, s nem én gondolom csak, hogy enyém az a hang, ami szétszalad benned eleven hirdetni mindenütt, megátkoztál, megátkoztalak, mégis szeretlek. Mert ennek így kell lenni, mondtad, sors van, és nincsenek véletlenek.

HOL A SZENVEDÉLY

Hol a szenvedély mikor nem bírunk ki egész napokat, hogy ne lássuk, ne halljuk, ne érezzük egymást.Hol a szenvedély mikor naponta érezzük a kötődést,egymás lélegzetét, a pillantásaink tüzét, azt a belső lüktetést, ami úgy erősödik bennünk, mint amikor elektromos mágnes közelébe kerülnek a vasporszemek.Hol a szenvedély mikor testünket úgy feszíti egymáshoz a vonzalom,hol van mikor minden pillanatot forró energiánkkal kell együtt magunkban eltüzelni, mielőtt egymást tüzelnénk végre.Hol a szenvedély amiben lángolva hemperegnénk már hosszú, órákig tartó pillanatainkban, amire mindketten vágyunk, mindketten kívánunk, mindketten beleszerelmesedünk újra és újra mindkettőnkbe.Hol van?

HOMOKÓRA HELYETT

ÉN TÉGED TUDLAK

Nem rejtőzhetsz el már előlem,nem menekülhetsz. Fogva tartalak.Rab vagy. S megalvadt bánatomban már csak rabságod vigasztalhat. S hogy még gonosznak sem kell lennem:ha futni vágysz, én futni hagylak.S milyen könnyű szívvel! hisz tudom már:emlékeimtől visszakaplak. Egy mozdulat, egy szó, tekintet…bennem, köröttem rezgő részek.De ha úgy akarom, belőlük.felépíthetem az Egészet. Téged. S köréd a szobát, házat,az utcát is a béna fákkal.S a napszakot… Így kaplak vissza tested köré varázsolt tájjal. Mit rejthetnél el már előlem? –Megtanulta szemem az ívet,amit karod hasít a légben,ha magadra húzod az inget. S a guruló víz-gyöngyök útját has és comb közt, a test árkában,amikor nyújtózkodva, lassan felállsz fürdés után, a kádban. Kifosztottalak, lásd be végre,elloptam, íme, minden titkod.Tudom félő, lágy harapásod s bőröd alatt az eret, izmot. S mikor szeretsz: leheletednek gőzét. Síró, kis lihegésed.Megtanultalak én örökre,nem rólad tudok már, de téged. Én téged tudlak és úgy tudlak,mint az isten, aki teremtett.Rezgésből, árnyból és színekből ujból és ujból megteremtlek.

Két szárny

Még alig emelkedő gondolatnak vagyunk mi egy-egy szárnya.Lehullna ez az égre szálló madár,ha a két szárny elválna.Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben nem szállhatunk, csak mind a ketten szívverésnyire pontos egy ütemben.Szállj hát velem egy rezdülésű

szárnycsapással.Hullongó tollak voltunk egyedül,- szárnyak lettünk egymással.

LEGTÖBB

Az ember mindig többet akar. Először csak keveset szeretne az élettől, aztán ha megkapja, úgy érzi, hogy semmit nem kapott, akkor az lesz a szint, amiről tovább vágyakozik. Ha eléri a kitűzött célt, csak pillanatokra boldog. Azt mondják, és biztos igaz, hogy az visz tovább, ha az ember mindig többet akar. Ami annyit jelent, az visz tovább, ha az ember nem boldog. Aztán egyszer eljön az idő, amikor már az élettől semmi nem várható, akkor megpróbál örülni a rossznak is, ami még nincs, vágyakozva gondol a jóra, ami volt, és siratja, hogy végleg elmúlt. Ha akkor váratlanul jön a találkozás, ami a legtöbb, több annál, amit az ember józanul magának kívánhat, akkor talán először kimondja azt, amit addig elégedetlenségében soha nem mondott ki, hogy „köszönöm Neked Istenem!”

ELLENTÉTEK HARMÓNIÁJA

Nem is ismerlek. Nem tudok rólad semmit. Csak annyit, ami elég ahhoz, hogy szeresselek. Vagy gyűlöljelek. Hogy bízzak benned. Vagy féljek tőled. Néha ajándékokkal halmozol el. Máskor mindent, amim van, elveszel. Belém marsz, hogy aztán megsimogass. Úgy érzem, szeretsz. Máskor, hogy nem tudsz Te szeretni. Sötét vagy és világos. Mélybe viszel, és közben szárnyakat adsz. Terhet raksz rám, és könnyűvé teszel. Megfagyok, és elégek tőled. Naponta elveszítelek, és naponta rád találok. Olyan vagy nekem, mint a világ, ami nélkül nem lehet élni, és ami nélkül nem lehet meghalni.

!!!

Csak utak vannak, amik közül a legnehezebb az, amelyik célba ér.

NEKED

" Nem tudom megállni, hogy szeresselek,Mi egyek vagyunk, mi összetartozunk,mint az ég és föld,mint a víz és tűz,mint a hideg és meleg,melyek mindig kiegyenlítik egymást, és egyensúlyban csak úgy lehetnek,ha mindkettőből ugyanannyi van az EGYben!"

MINDEN NAPPAL

Ha eddig azt mondtam, szeretlek, kérlek bocsásd meg nekem...mert számat úgy hagyta el igaz szó, hogy nem tudhattam, ma még jobban szeretlek, és tudom, holnap még erőteljesebb lesz...bocsáss meg, hogy tegnap is szerettelek, de mára azt kell éreznem, hogy semmit nem éreztem tegnap ebből a heveny érzelemből...és jaj, már megint mit mondtam, hogy ma meg azt, holnap…holott már jobban imádlak, mint előző percben...sőt egyfolytában érzem, ahogy a szerelem szökik fel bennem, akár lázas beteg testéhez érve a higany szála...így szárnyal magasba vágyam forrósága, lelkem kívánsága…ahogy érintesz, mint a lázmérő vékony teste, akként simul hozzám lágy vonalad, titkod minden gyöngyöződő pereme...a világ végére vágyom eljutni veled, lelógatni lábamat a nagy semmibe, hogy megmutathassam, miként jelented egyszerre a kezdet és vég ígéretét, az örökkön örökké érzetét, a mindenség végtelenül sodró lendületét, szívem lázadásának enyhítését, gyarlóságom ismerőjét, lelkem ismeretlen ismerőjét, ragaszkodásom fűtött érzetét...önmagad bennem látott tükörképét...

VOLNÉK

Volnék a hang, mely őszi ködben váratlanul lelkedbe döbben. Az égő szem, mely a homályból fenyegetően feléd világol. A szorongás, mely éjjelente álmaidban tőrt ver szívedbe. Volnék a vágyad, buja, bomlott, mely pillantást se hagy nyugodnod. A végzet volnék, mely a bűnben s azon át a sírig űzne. S lennék föld röge, habnál lágyabb, s ölemben lenne örök ágyad.

ÖLELÉSED

Parázna sóhajom lassú kéjjel ölel, arany-emlékpor hull a jelenre, indaként fon át lázas lüktetésem, koldusává válok érintésednek.Csókod puha ívét ajkaimon őrzőm, míg egymás árnyékába bújva pihenünk vágyléptű gondolatom áthalad a csöndön, s feltörni vágyik hússzín szenvedélyünk.Magamhoz szorítva bágyadt csöndbe súgom, szemérmetlen szavam egyre vetkőztet, fényedből nőve biztosan tudom.Te illatot adsz - én meg meleget.

IGAZ SZERELEM

Hihetetlen, hogy saját ajkaim csalnak meg, hogy nem ontják külvilág felé, azon gyönyörűség képét, ami túlmutat minden e világi megszemélyesített vonzalmon, minden szóképpé kovácsolt gyöngyön, ami továbbgördül, ahogy az érdemtelen kéz megszakítja örök kör-létét, mindenség végletéig tartó folytonosságát, mert hiába a szívlánc-szakadás, a szétguruló könnycseppforma gyöngyök ismét egymásra találnak, és összeállnak, újjászületnek a tisztán világra jövő érzelem szűziesen tiszta bölcsőjében, és újra tanulnak bízni, miként járni tanul a gyermek...és ismét hisznek, mert a hit ölelése nyugtatja a szerelem fészkében kincsként őrzött gyermeki létet...hiszem hát, hogy megtaláltam azon elsöprő érzést, amit a szerelem földhöz ragadt szava nem fejezhet ki, oly szegényes szemelvényként hat...egy sokat mondott, minden lélek felett lebegő kiáltásnak...a szerelem képét a szó elkoptatott, foltozott ruháján át tudnám bemutatni Neked, de nem lehet, annyival többet érdemelsz ennél, egy kolduslátványú sóvárgó lét-képemnél...hogyan írjam hát le, miként tárjam eléd a lelkem, ha már szétfeszültem és úgy ajánlottam fel vérvörösen dobogó szívem...mert szószirmaid elém teríted és én minden színpompás darabját magamhoz ölelem, megőrzöm, mindaddig ameddig reggelemre virradva a sziromcsodák megértik létük fontosságát és összeállnak egy hatalmas bokrétává, angyaltisztaságú csokorrá, ahol minden egyes szirom egy érzelem, a szerelem összetettségében...mert nincs olyan érzés, hogy szerelem...végtelen csodálatos érzések tengernyi egyvelege mindez, kezdve onnan, ahogy tisztelem lényed, önálló csodálatosságod, fenségességed, és túlmutat azon, hogy elvakít tündöklésed varázsa, zöld tengertekinteted világító káprázata, belbecsed harmatossága, amelynél ártatlanabb és kristálytisztább Isteni-könnycsepp még nem született a világra, és mondanám, hogy végződik azzal, megnyugvás a létem szíved bársonyszékében, öled forrón vágyó rejtekében, de nem mondhatom, hogy végződne bármily érzéssel a szerelmem misztikus volta, mert szüntelenül szeretek Beléd, újra meg újra...nincs állandóság, minden pillanatban újra szeretlek, és minden az adott pillanatnak szól...ha csókod bársonya finom takaróját szövi lelkemre, akkor is tudom, a következő ajakpecséted újbóli szerelembe esésem tanúja lesz...naponta szeretlek...a pillanat törtrésze alatt, és ezer meg ezer képpel ír le minden éj és a kelő hajnal, az álmom megfoghatatlanságoddal feszíti lelkem, és tudom életem minden perce, jó vagy rossz döntése csupán ahhoz kellett, hogy tudattalan szívem először nyerjen bizonyosságot, és merjen útra kelni, otthonra találni, gyökeret verni ott, ahol szerelemkezek ölelése ülteti el...elültetett, kihajtottam, új virágba borultam a fagyos ősz-tél határán, legyőztem az idő kegyetlen zsarnokságát, térdre kényszerítve nyög előttem, és én útjára engedem, de ez nem az én nagylelkűségem, hanem mert hálával tartozom neki, még ha szívemen gyógyuló hegek gyakori okozója volt is...mert ha az idő nem lett volna, nem értem volna karjaidba soha...mert azt tanítottad mindig, „ideje van a vetésnek, ideje a szántásnak és az aratásnak is”, idő kell, hogy megérjen a gondolat, az érzés...és idő kellett, hogy felnőjek egy ilyen angyali szerelemhez…

HIÁNY

Úgy tudja égetni bőrömet hiányod ostorcsapása, ahogy körbefonja a hétköznap lánca és kikötözi szívem, hogy marcangolják a lélekkeselyűk tépő csőrei...de engem égi vagy földi erő el nem tántorít Tőled...vágyom vissza és kivárom minden percének ólomlábakon induló vonszoló mozgását, és soha nem kedvetlenít el távolság, vagy vakságom, mert mindig látlak; szívemmel gondolatom pilláit tárom fel és otthonom melegében, öled féltő rejtekében megpihenve szeretésed életben tartó szerelemhálójába tekeredve élném minden percem...

SÓVÁRGÁS

Ami kevéske az éjszakából maradt nekem, elég volt arra, hogy vágyakozásom utánad szinte kibírhatatlan legyen...borzongott a sóvárgástól testem-lelkem, csak egy perccel, sőt egy pillanat töredékével beértem volna, mint az éhező koldus egy falat kenyérrel, ha érezhettem volna rózsaszirom ujjaid bűvölő tapintását és érzéki simogatását bőrömön; csak egy lágy mosolyt láthattam volna finoman ívelt ajkadon, és pilleszárnyú apró csókkal magaméra rajzoltam volna vonalát. Vágytam magamba szippantani férfiasságod illatát, márványszobor-szépségű arcodat,selymes érintésed pőre bőrömön érezni; az éjszaka foszlányaira esem szét gondolatban a hozzám feszesen simuló hullámzásod alatt, és minden pillanattal erősebben feszít a vágy, hajszolva űz karjaid felé...és majd ott is alszom el...egyszer talán...

CSODA

Az ember soha nem éri el azt célt, amit nagyon el akar érni, amiért mindent feláldozna, ami életében a legfontosabb, azt a távoli célt, amit egyedül üdvözítőnek remél, olyan minden nagyon vágyott cél, mint azok a távoli kékhegyek, távolról képzelődni lehet, milyen gyönyörűség lehet átkarolni, lehet róla szépeket álmodni, távoli terveket szőni, de a képzelet mindig túlszárnyalja a megkívánt valóságot, az ember csodát remél, de olyan csoda nincsen, amit elérni lehet, amiért meg lehet harcolni, a csoda túl van az akarás megmászható falán, mire az ember meggyötörten eljut a kék hegyig, ahol hite szerint soha nincs tél, ahol örökké virágzik a mandula, azt látja, bizony, a tél ott is barátságtalan, ami messziről kéknek látszik, a valóságban szürkéhez van közel, nem éri el soha a várva várt csodát, legyen az hatalmas kincs, vagy egy másik ember, megszerezve sokkal kevesebb, a legnagyobb kincs is kevesebbet ér, mint elképzelve, gondolni rá maga a csoda, milyen lesz megérkezni, milyen lesz tapintani, átölelni, magáévá tenni, a valóságban nincsenek kék hegyek, minden messziről vágyott ragyogás közelről csalódás, elérni lehetetlen a csodát, mikor megmarkolná az ember, anyaggá változik, a csoda kizárólag érkezik, elképzelhetetlenül, váratlanul, hopp, előterem a semmiből, közel van, és mégis ragyog a nem várt szerelem fénye mindent beragyog.

AJTÓK

Félek. Amióta én és magam visszanyert hitem darabkáival összeragasztva, kezdünk önmagammá válni, egyre jobban. Attól tartok, szembesülök azzal, mi minden hiányzik ahhoz, hogy teljesnek, egésznek érezzem magam. Attól, hogy önmagam leszek, nem leszek sem jobb, sem rosszabb, csak pont olyan, mint amilyen voltam. Mint egy kémiai reakció: molekuláim időnként összekapcsolódnak, majd újra szétválnak. Ördögi kör.Ezért az összeszerelést félbehagyom, és magamra zárt, majd újra nyitott ajtómat hátrahagyva lábujjhegyen lépdelek a többi ajtó előtt. Találtam olyan ajtót, mely nagyon vidám színekkel volt díszítve, elhittem, hogy ki mögötte lakik, vidám és bohém. Aztán megláttam az arcát, az igazi lélek-arcát, és rájöttem, hogy jó színész, jól játssza a maga előadását.Elhaladtam nagy, hatalmas ajtó, már-már inkább kapu előtt, mely mögött akkora tudás, erő, bölcsesség lakozott, hogy csak félve mertem közelebb menni hozzá, és csak botladoztam zavaromban. Találtam már olyat, ami nyitva állt ugyan, de lakója egy sarokban kuporgott, és szeretett volna felállni a földről, csak nem volt semmi, amibe kapaszkodhatott volna. Nem rám várt, csak egy kézre, ami segít felemelkedni. Nekem csak az öröm jutott, hogy az én kezem volt az elsők között, melyet megfoghatott.Utam mindig egy felé visz, végül mindig egy helyen állok meg. A legfájdalmasabb ajtó az, amelyik olyan, mintha az én ajtóm szakasztott mása lenne. Vagy csak az én szemem látja úgy, csak én hiszem, hogy lakója számtalan életemben volt már szülőm, gyermekem, testvérem, szeretőm.Lehet, hogy az ajtót megérinthetem, és érezhetem a fájdalmat, mely mögötte bújik meg. De hiába nyújtom a kezem, nem tudom kinyitni. Balga módon azt hiszem, hogy tudok adni valamit. Akár az én hitemet, erőmet. De rájövök, hogy ami az enyém, nem tudom odaadni.

CSAK RÁM NE NÉZZ

Állok melletted, ahogyan máskor más mellett nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tudod, nem is tudom, érzem, érzem. Most úgy teszel, mintha, azután mégsem, és én nem nézek rád, közömbös leszek, mostantól az akarok lenni és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint tegnap. Mint egy perce még. Megérint, hogy itt vagy és úgy teszek, mintha másvalaki volnál és én se én, hanem az a másik lennék, aki nincs itt, akit nem érdekelsz. Már nem akarom megsimogatni a fejed, megnyugtatón és forrón és kinevethetően és banálisan. Nem akarom a szemedet nézni, amíg könnybe lábadok, nem akarlak megcsókolni és nem akarom, hogy megcsókolj. De mosolygok is rád, és nem kerüllek el, szóba elegyedünk, beszéljük ostobán a semmit. Hétköznapi leszek veled. Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk. Nehéz a szívem, de majd ha akarom, nem fáj. Nevetek magamon, új-kamaszként: mindegy, ugye mindegy. Gondolsz-e bármire, ha látsz, ha látlak, mit gondolsz? Jó így? Így jó most? Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek. Nem kívánlak és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi. A halálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból. Csak rám ne nézz.

KOCKÁZAT

Csak akkor érthetjük meg az élet csodáját, ha hagyjuk hogy a váratlan megtörténjen.Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz.S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne,mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap,és semmiben sem különbözne a holnaptól.De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot.Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől.Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll,és segítségükkel csodákra leszünk képesek.A boldogság sokszor áldás - de általában meg kell harcolnunk érte.A mágikus pillanat segít, hogy megváltozzunk, és elinduljunk az álmaink után.Lehet, hogy szenvedni fogunk, nehéz pillanatokat élünk át, és sok csalódás ér - de ennek egyszer vége lesz, és nem hagy gyógyíthatatlan sebeket. És amikor túl vagyunk mindenen, emelt fővel tekinthetünk vissza.Szerencsétlen, aki nem mer kockáztatni.Lehet, hogy soha nem csalódik, soha nem ábrándul ki, és nem is szenved úgy,mint azok, akik egész életükben egyetlen álmot követnek. De amikor visszatekint -hiszen mindannyian visszatekintünk-, meghallja,amit a szíve súg:"Mit csináltál azzal a rengeteg csodával, amitIsten elhintett a hétköznapjaidban?Mit csináltál azokkal a talentumokkal, amelyeket rád bízott a Mestered?Elástad mindet egy mély gödörbe, mert féltél,hogy elveszíted őket.Íme hát az örökséged: a bizonyosság, hogy eltékozoltad az életed."Szerencsétlen az, aki hallja ezeket a szavakat.Mert ettől kezdve már ő is hinne a csodákban,életének mágikus pillanatait azonban örökre elveszítette."

TÜRELEM

Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével,amíg a dolgok - emberek, eszmék, helyzetek -,melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád.Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket.Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok.Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart,lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük,elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.

EZ A NAGY PILLANAT

Vigyázz.Ez a nagy pillanat.Egy ember jön feléd, bemutatkozik,már tárja kezét, most lát legelõször,rád néz,és elviszi majd az arcod, a hangod,s õrzi. Lélek csak az ember a többi emberek lelkében,törékeny gondolatokból faragott,száztitkú, halovány emlék,mely néha a fellegekig magasul.Légy méltó e testvér áhitatos várakozására,s remegjen által a tudat,hogy most történhet valami,ami még nem volt,mióta áll a világ.S Isten kezében se reszketett úgy sáranyagod, mint most az õ kezében,ki megteremt igazán,fénybõl, szeretetbõl,Õ, a te rokonod,Õ, a te Urad, Istened. Nézz rá,büszkén s alázatosan is,mint aki megszületett és aki meghal.Ne félj.Röpítsd feléje a te életed s egyedülvalóságod, mely neki oly idegen,hogy beleborzong és megért.Légy õszinte, tiszta, bátor.Adj példát.Szemvillanás csak, s kész a bûn,és az örökre tart,örökre büntet,öngyilkos haraggal,és összetöri az emlékedet,téged. Ne hazudj.Ne halj meg.Élj benne.Ez a nagy pillanat.Vigyázz.

LENNI A MINDEN

Mit akarok? A levegőt, egészen.Hogy áramlása bizsergessen át.Hogy ürességet foglaljon a térben,tűzzé telítse az energiát.Lenni, a mindent vonzó mágnesesség két kíméletlen pólusa között lenn hideg föld, fenn nappá robbanó égés érezni a selymes levegőt.Úgy bomlani ki minden mozdulatból,mint szárnycsapásból lebegő madár,ahogy a tágas, áramló magasból a célra tart, a zuhanásra vár.Telítődöm a tűzzel: lebegek.Magamban hordom saját egemet.

DÖNTÉS

Fontos, hogy megtanuld: nem szerethet téged mindenki. Lehetsz te a világ legfantasztikusabb szilvája, érett..., zamatos..., kívánatosan édes, és kínálhatod magad mindenkinek, de ne feledd: lesznek emberek akik, nem szeretik a szilvát. Meg kell értened: hogy te vagy a világ legfantasztikusabb szilvája, és ha valaki akit kedvelsz nem szereti a szilvát, megvan rá a lehetőséged, hogy banán legyél. De tudd ha azt választod, hogy banán leszel, csak középszerű banán leszel. De mindig lehetsz a legjobb szilva. Vedd észre, hogyha azt választod, hogy középszerű banán leszel, lesznek emberek akik nem szeretik a banánt. Töltheted életed további részét azzal, hogy igyekszel jobb banán lenni, ami lehetetlen hisz te szilva vagy, de megpróbálkozhatsz megint a legjobb szilva lenni...

HONNAN ISMERED FEL?

Honnan ismerjük fel egymást?Onnan hogy a lélek hangjaira érzékenyek vagyunk.Onnan hogy a csodát nem engedjük elvenni magunktól.Onnan hogy messzire nézünk,jóval a földi élet és a halál határain túlra.Onnan hogy nem engedjük megfosztani magunkat attól a bizonyosságtól hogy halhatatlanok vagyunk.Onnan hogy hiszünk a hitben.Onnan hogy sejtjük hogy ahova elindultunk ott várnak ránk.Onnan hogy belül keresünk magunkban és másokban is.Onnan hogy bár magányosak vagyunk nem vagyunk egyedül.Onnan hogy életünknek még ha nehéz is értelmét látjuk.Fogjuk meg egymás kezét.-De ha nem sikerül,-mert ma ez is nehéz,legalább tudjunk egymásról a sötétben.