AZ ANGYAL- aki feledte Istent II.(8.)

A kötelékektől és a gondoktól el lehet szakadni, de ez a képzelt szabadság csak ideig-óráig tart, és utána vissza kell térned a valóságba. Mint egy póráz, ami fogva tart. Egy ideig hagyja, hogy messzire szállj, de aztán ellentmondást nem tűrően ránt vissza magához, és neked akarva-akaratlanul szembe kell nézned a való élettel. Hiába volt olyan gyönyörteljes a szárnyalás, amint újra talajt ért a lábunk, a boldogságunkba alattomos keserűség vegyült. Hiszen az a tény, hogy meggyógyult a szárnyam és ismét képes voltam repülni, azt jelentette, hogy vissza kell térnem az enyéim közé... - És, mikor indulsz? - kérdezted később könnyedén, mintha csak épp mellékesen az eszedbe jutott volna. De én azonban tudtam, hogy ott belül reszketsz attól, hogy mit fogok válaszolni... - Még nem tudom - mondtam gyorsan. - Pár napig még biztos nem, mert be kell járatnom a szárnyaimat, hogy biztos legyen a repülés. - Értem... örülök neki, hogy meggyógyultál, de... nagyon fogsz hiányozni... A hangod elárult, ahogy akaratlanul is megremegett. - Angelina - öleltelek át szelíden. - Hiszen visszajövök majd hozzád, tudod jól. Igen, az életünk egy kicsit valóban megváltozik majd, de nem fogunk elszakadni egymástól, megígérem! Olyan kétségbeesett meggyőződéssel ejtettem ki a szavakat, amennyire én is kapaszkodni akartam beléjük. Tétován bólintottál, majd minden erődet összeszedve rám mosolyogtál. Akárhányszor eszembe jut, mindig újra és újra darabokra törik a szívem. A szemed annyi mindent akart nekem mondani... de te mégis inkább csak mosolyogtál. Mosolyogtál, hogy enyhíts a félelmeiden, és elrejtsd előlem azokat... Emlékszem, ahogy utolsó este szokás szerint ott ültünk a parton, és néztük, ahogy a Nap lassan lebukik a narancsosan csillogó habokba. Előredőltél, és az ujjaiddal a homokba kezdtél írni. A halvány vonalak lassan betűkké váltak, a betűkből pedig egy szó... 'Szeretlek'. - Gyönyörű szó, nem? - szólaltál meg halkan. - Úgy tudom, hogy a szerelmed szájából hallva végtelenné válik. Néztem az ártatlan arcod, a lesütött szemeid, és arra gondoltam, mennyire szeretlek... Átöleltelek, és a füledbe súgtam a szerelmesek halhatatlan szavát, amire rögtön édes viszonzást kaptam. Nem is tudtam, hogy mennyire igazad volt akkor... ez az érzés bennünk valóban végtelenné vált, az összes boldogságával és bánatával, szerelmével és szenvedésével együtt... Azt hiszem, ilyen szerelem csak egyszer adatik meg az életben. Talán ezért is vésődött minden egyes pillanata örökre a szívembe... - Mindjárt lenyugszik a Nap - mondtad később különös, elmerengő hangon. - Vajon hány találkozás és elválás titkát őrzi? - Mit akarsz ezzel mondani? Pillantásom ijedten fordult rád, mert az a csendes szomorúság, ami a hangodból áradt, megrémített. Te azonban nem néztél rám, tekinteted makacsul a távolba fúrtad. - Semmi különöset, csak... tudod... sokat gondolkoztam azon, hogy mi lesz majd, ha el kell menned. És most, hogy eljött, hirtelen... Nem fejezted be a mondatot, de a szavaid már így is túl mélyre hatoltak bennem. Éreztem, ahogy egy fojtogató gombóc kezd el dagadni a torkomban. Egész idáig próbáltunk erősek lenni, és játszani azt, hogy minden rendben lesz ez után is, de a falaink leomlottak, és mi megláttuk a bennünk élő félelmet. Hiába álmodtunk az örökkévalóságról, holnap valami mindenféleképpen meg fog változni... - Milyen messze van a Mennyország? - törted meg végül a csendet, miközben felpillantottál a sötétbe hanyatló égre, ahol már teljes tüzével ragyogott az Esthajnalcsillag. - Nincs olyan messze, hogyha tudjuk, merre keressük - válaszoltam halkan. - És az angyalszárnyak elég gyorsak tudnak lenni - tettem hozzá halványan elmosolyodva, hogy bíztassalak. Ám az a halovány mosoly hamar lefagyott az arcomról... ahogy a szemedet még mindig az Esthajnalcsillagra szegezve azt suttogtad: - Tudod... azon is gondolkoztam, hogy... hogy mi lenne, ha... talán, ha meghalnék, akkor én is a Mennyországba kerülnék. És akkor ott találkozhatnék újra Elinával... és veled is örökre együtt maradhatnék. A szavaid a szívembe markoltak, olyan erővel, mintha egy erőteljes hullám felemelte volna a lelkemet, hogy azt egy sziklához vágja. - Angelina, hallod te egyáltalán, hogy mit mondasz?! - fakadtam ki, miközben megragadtam a karod, és magam felé rántottalak. Talán erélyesebb mozdulat volt, mint amit terveztem, de amilyen kétségbeesett voltam, képtelen voltam ezzel törődni. Csak azt akartam, hogy újra rám nézz, és kiverd ezeket a gondolatokat a fejedből örökre... - Azt hiszed, ez az egyetlen megoldás?! - folytattam ingerülten, mikor révedező tekinteted ismét rám emelted. - Hogy fordulhatott ez egyáltalán meg a fejedben?! Mégis hogy gondoltad ezt?! - Angelus, semmi baj... csak egy ötlet volt... - Nem! Ne legyen még ötlet sem! Még csak egy kósza gondolatként se merüljön fel benned soha, hogy eldobd magadtól az életed, megértetted?! - Jól van, Édesem... - simítottad meg nyugtatóan az arcom. - Nem gondolok rá többet, ígérem. De előbb mondd el, miért zaklatott fel így? - Mert az öngyilkosság nem vezet sehova! Eldobhatod az életed - de a fájdalmadtól akkor se fogsz megszabadulni, ez lesz az egyetlen, ami örökre veled marad, míg minden mást elveszítesz! És Isten szemében ez bűn... nem juthatnál a Mennyországba... - Milyen furcsa... az embernek nincs joga a könnyebb utat választani? - Nem azért éltek, hogy elfussatok a problémák elől, mert akkor hamar kihalna a Föld. Isten azt akarja, hogy küzdjetek, még ha olykor nehéz is... - Nehéz? Néha inkább lehetetlen... te még nem vesztettél el senkit, így nem ismered a fájdalom érzését. De én, Angelus... én beleőrülök abba, ha itt mersz hagyni engem! A nyakamba vetetted magad, olyan kétségbeesve szorítva magadhoz, mintha attól félnél, hogy tünékeny álomként foszlok semmivé, ha csak egy pillanatra is elengedsz. - Ne félj, Angelina - simogattam meg a hajad, miközben karomat reszkető tested köré fontam. - Találunk megoldást. Vissza kell térnem a Mennyekbe, ez igaz. De az utak a Menny és Föld között nincsenek lezárva. És én visszajövök majd hozzád... nem foglak elhagyni... - Ne is... - suttogtad. - különben én meghalok. Én meghalok nélküled, Angelus... a magányt még egyszer már nem viselném el. Ahogy ajkammal megkerestem a tiédet, arra gondoltam, hogy én sem. Hogy képtelen lennék már nélküled létezni... A csókunkban először lehetett valami különös, kétségbeesett szenvedélyt érezni, ami aztán soha többé nem múlt el. Ott vibrált köztünk láthatatlanul utána is mindig, még ha próbáltunk is megfeledkezni róla. Egy megfoghatatlan, tompa fájdalom, ami gyönyörrel volt betakarva... az elválás rémisztő, sötét árnya fölénk borult. - Angelus... - súgtad nekem, mikor kifulladva megtörtük a csókot. Szemed lesütötted, arcodon rejtélyes felhő kavargott. - Ugye azt mondtad, hogy a bűnösök lelkei nem kerülnek a Mennyországba? Ettől a mondattól még inkább elsápadtam, hiszen pontosan tudtam, miért kérdezed. A fátylat, amivel eddig megpróbáltam eltakargatni a tetteim teljes valóját, most mintha egy durva, erőszakos kéz lerántotta volna, hogy nekem szembe kelljen néznem velük. - Ez attól függ, mi volt az a bűn - nyögtem végül száraz torokkal. - Mondjuk tiltott érzések ébresztése egy angyalban, és tisztátlan, buja dolgokra való csábítása...? - ahogy pillantásod ismét az enyémbe fúrtad, a szemed tele volt a félelem reszkető könnyeivel. - Hazudnék, ha azt mondanám, tudom, mi vár ránk - mondtam lassan. - Tény, hogy tiltott dolgot teszünk... de talán... talán megbocsátást nyerünk majd, hiszen a szeretet nem bűn... és Istennek látnia kell, mennyire szeretjük egymást! - Milyen ő? - kérdezted halkan. - Isten egy szellem, végtelen, örökkévaló és változatlan az Ő léte, bölcsessége, hatalma, szentsége, igazságossága, jósága és igaz mivolta - feleltem. - Nem így gondoltam - nevetted el magad akaratlanul is. - Ezt még én is tudom. Inkább arra vagyok kíváncsi, hogy te milyennek látod őt... - Hát... - kezdtem bele zavartan. - Őszintén szólva, én még sosem láttam őt. Én csak egy egyszerű angyal vagyok, akinek nincs bejárása a Mennyek legmagasabb körébe. De azt hallottam, hogy végtelenül elragadó... úgy képzelem el, mint egy lágy napsugarat, ami melegen végigsimít a lelkeden. - Bízok... bízok és hiszek Istenben, hogy megbocsát majd nekünk - suttogtad, miközben arcod az arcomhoz szorítottad. - Mert igazad van: a szeretet nem bűn! A szeretet nem lehet bűn... Ahogy ültünk ott a parton szorosan egymásba kapaszkodva, mint két árva, magányos lélek, az éjszaka lassan leszállt körénk. A sötétben már ott ólálkodtak körülöttünk nesztelenül a jövő rémálmai, de mi akkor hittük, hogy ölelésünkkel elűzhetjük a félelmeink valós árnyait. Egymás karjában könnyebb volt elviselni ezt a sötétséget... Megpróbáltuk meggyőzni magunkat, de ahogy öleltél, a vékony, reszkető ujjaid azt sugallták, hogy éppúgy rettegsz, mint én. De mégis öleltük egymást, mert amíg együtt voltunk, a világ körülöttünk lángolhatott. - Minden rendben lesz. Soha nem hagylak el. Soha - hazudtuk a homályba, hogy elnyomjuk szívünk rettegését. Hogy erőt merítsünk. Hogy Istent feledve lopott boldogságot adjunk egymásnak

Az ANGYAL- Aki feledte Istent I.(7)

Másnap, mikor felébredtem, hirtelen nem tudtam, hogy mi ez a túlcsorduló öröm a mellkasomban, de aztán felrémlettek bennem a múlt éjszaka édes emlékei. Ahogy ott feküdtünk összegabalyodva és összeforrva, ebben az érzéki-éteri ölelésben, ketten együtt egy törékeny világot alkottunk, amiben képtelen lettem volna megmondani, hogy hol érsz véget te, és hol kezdődök én. Bűnös lélegzetünk összevegyült, ahogy szemünket szorosan lehunyva simultunk egymáshoz, hogy még ne kelljen kiszakadnunk ebből a kábulatból.De aztán az ujjaink ösztönösen kezdték cirógatni a másik bőrét, és a cirógatásokból hamarosan sóvárgó érintések lettek... aztán végül felemelted a fejed, és álmosan rám mosolyogtál.- Hát szia...- Hát szia - mosolyogtam vissza, majd gyengéden magamhoz vontalak, és megcsókoltalak...Szerettem melletted ébredni. Jó volt egy másik lény meleg, lüktető testét magam mellett tudni. Jó érzés volt tartozni valakihez... nem, inkább... jó érzés volt hozzád tartozni.Igen, határozottan jó érzés volt szerelmesnek lenni. Odafönt a Mennyekben mindig csak azt hallottam, hogy Isten maga a szeretet, akitől minden jó származik, ezért a mi szívünkben Ő, és egyedül csak Ő létezhet. És nekem, amióta csak az eszemet tudom, vakon kellett követnem ezt az elvet... hogy Isten felettünk áll, hogy az Ő uralma mindenható és végtelen, hogy Ő a kezdet és a Vég, a jóságos teremtő, akit feltétel nélkül kell szeretnünk és imádnunk. Micsoda hangzatos, és micsoda üres szavak... hiszen hogy is szerethettem volna tiszta szívemből egy olyan valakit, akit még csak soha nem is láttam? Hogy is lehetett volna összehasonlítani azzal a forró, reszkető szerelemmel, amit irántad éreztem? A szeretet érzése nem olyasmi, amit irányítani lehet, de odafent mégis csak egy kötelezettség volt, semmi több. Egy üres, semmitmondó érzés... és én éppen ezért feledtem Istent a te szerelmedért. Hiszen lehet, hogy a szívemet Istentől kaptam... de te dobogtattad meg.Lehet, hogy bűnösök voltunk, de akkor mi voltunk a legboldogabb bűnösök az egész világon. És hiszem, hogy bűnösségünk tisztább volt, mint bármilyen más erény, ami helyesnek lett kikiáltva... hiszen csupán szerelmesek voltunk. Mindössze ennyi volt a bűnünk...De hát törődtünk is akkor ilyenekkel! A jövő távolinak tűnt a jelen ragyogása mellett, és ha átöleltél, feledtem minden aggályomat. Isten itt, a mi boldog kis világunkban nem létezett. Akkor én is úgy éltem ott melletted, mint egy földi ember, tele lángoló érzésekkel és boldog reményekkel. Úgy éltünk abban az álomszép környezetben, soha nem látott, ragyogó virágok és növények között, mint az első emberpár, akik öntudatra ébredtek. Körülöttünk minden üde volt és színpompás; a karcsú fákon az indák játékosan tekergőztek, és a zöld összes árnyalatban tündöklő bokrok között hatalmas és illatos virágok rejtőztek. Egy bájosan vadóc, tündérjárta táj: ez volt Atlantisz. Egy világ, ami lüktetett az élettől, és ami épp ezért tökéletes ellentétben állt a Mennyek halotti harmóniájával.Ezek az egyszerű napok annyi boldogságot hoztak nekünk akkoriban... furcsa így belegondolni tényleg megéltük őket, hogy egykor mindez tényleg valóság volt, nem pedig egy meseszép, de megfoghatatlan álom.De mégis, annyi apróság él itt bennem még mindig, amik azt súgják, hogy ez a harmonikus világ körülöttünk egyszer létezett. Apróságok... amik másnak talán semmit se mondanának, mert csak nekem, csak bennem ragyognak... és amik révén a mai napig hozzám tartozol. Ahogy minden reggel egy külön nekem fenntartott mosollyal az arcodon tudtál fölém hajolni... ahogy képes voltál mindig megnevettetni... ahogy feküdtünk egymás mellett az ágyon, és meztelen tested a szárnyam puha, fehér tollai közé simult... apróságok, amik teljessé tették a mindennapjaimat.Soha nem fogom elfelejteni ezeket a napokat. Minden egyes pillanatát mélyen az emlékezetembe, a szívembe véstem, hogy soha ne veszíthessem el őket. Itt él bennem kitörölhetetlenül minden nevetés, minden szenvedély, minden ártatlanság, minden érzelem... az összes drága emlék, amiket senki, de senki nem vehet el tőlem.Te néha bementél a városba, hogy beszerezz ezt-azt, amire szükségünk volt a ház körül, vagy ami kellett a megélhetéshez. Szerettem volna legalább csak egyszer veled menni, hogy láthassam én is Atlantisz gyönyörű, fényes városát, amiről annyit meséltél nekem mindig csillogó szemekkel, de ez örökre csak egy vágyálom maradt a számomra. Bármennyire is vágytam megismerni a földiek életét, nem kockáztathattam meg azt, hogy veszélybe sodorjalak. Amilyen romlott és távoli volt akkor már a viszony az angyalok és az emberek között, pontosan tudtam, hogy nem sok jó származna abból, ha a város lakói közé merészkednék. Ráadásul, volt róla némi halvány sejtésem, hogy az én társaim is valószínűleg szemmel tartják a fővárost, és a jelenlétem azonnal feltűnne nekik; nekem pedig természetesen semmi kedvem nem volt idő előtt visszatérni a Mennyországba.Így Atlantisz városának híres szépségéről lemaradtam, de kárpótolt érte az összes édes ölelésed. Szégyentelenül szerettük egymást ott és akkor, ahol és épp megkívántuk a másikat, legyen az a tengerpart, a veranda, vagy épp a konyhaasztal... Mivel ez a vidék, ahol laktunk, mondhatni lakatlan volt, nem kellett senki előtt szégyenkeznünk. Bátran és vad örömmel fedezhettük fel egymás testének minden apró pontját... Hát igen, a szerelem már csak ilyen; megrészegít mindnyájunkat. És akkor mi csak egymásnak éltünk, miközben elhittük, hogy ez a boldogság örökké tarthat.Ám a boldogságunk napjai viharos gyorsasággal szálltak el a fejünk felett. A szárnyam lassan kezdett teljesen összeforrni, ami egyszerre volt örömteli érzés, hiszen feltöltött energiával; és ijesztő, mert tudtam, hogy hamarosan vissza kell majd térnem a Mennyekbe. Ami azt jelentette, hogy előbb vagy utóbb, de el kellett válnom tőled... a jövőnk homályos kérdései hirtelen túl közeliek és túl nehezek lettek. Akkor már több, mint egy éve éltem a földön, így fogalmam se volt, hogy milyen állapot uralkodik a Mennyben; hogy hol tart éppen az Isten és Sátán között zajló kíméletlen háború. Nem tudtam, hogy fognak majd fogadni egykori társaim, hogy lesz-e rá majd egyáltalán lehetőségem, hogy a fönti szabályokat megszegve időnként lejöhessek majd hozzád.Tele voltam kérdésekkel és félelmekkel, amik beárnyékolták a napjaimat. Tudtam, hogy benned is kavarognak ezek a dolgok, láttam néha, ahogy az arcodon átsuhan egy szomorú felhő, amikor lopva rám néztél. Igen, mindketten éreztük, hogy valami hamarosan meg fog változni...Aztán egyik este, mikor szokás szerint finoman masszíroztad a hátam a gyógyító kristályokkal, vigyázva mozgattad a szárnyam, próbálgatva, hogy mennyire egészséges.- Nem fáj?- Nem, egyáltalán nem - feleltem, miközben én is óvatos mozdulatokat tettem velük.- Szerintem meggyógyult - suttogtad.Az ujjaid lágyan végigszántottak a tollaimon, libabőrös borzongást csalva a testemre.- Újra repülhetsz...Hallottam a keserédes vágyódást a hangodban.- Akkor holnap kipróbáljuk, mit szólsz? - pillantottam hátra. - Elviszlek repülni!- Rendben - mosolyodtál el, miközben a kezeid még mindig élvezettel cirógatták a szárnyaimat, majd karodat a nyakam köré fonva hevesen magadhoz szorítottál.- A lányoknak is vannak szárnyaik, tudtad? - súgtad a fülembe.- Igazán? - mosolyodtam el, és kezemet gyengéden a tiedbe kulcsoltam.- Persze. Gyönyörű, fehér szárnyaink vannak... amikkel átöleljük azokat, akiket szeretünk, hogy kizárjuk a külvilágot, és messzire űzzük a rossz dolgokat... ahogy most is. Nem érzed?De éreztem. Ahogy magamhoz öleltél, ismét rátaláltunk egy pillanatnyi örökkévalóságra. Hiszen mit is számított akkor a rideg szabályokat állító külvilág, ha ott, abban a kis szobában téged tarthattalak a karjaim közt? Mit számítottak a jövő sötéten kavargó félelmei, ha veled még akkor is ilyen boldog tudtam lenni? Megcsókoltál, és én feledtem ismét mindent, ami rajtad kívül létezett. Hagytam, hogy magával ragadjon a vágy az után, hogy a testünk ismét összeforrjon, és megtapasztalhassam a szeretkezéseink soha nem múló csodáját...

AZ ANGYAL -Aki bűnbe esett II.(6.)

Ahogy teltek a napok, nemcsak téged kezdtelek mindjobban megismerni, és nemcsak a Földet, hanem rajtad keresztül önmagamat is. A jellemem lassan kezdett kirajzolódni a szemem előtt, erények és hibák egyaránt; olyan apró tulajdonságok, amik eddig rejtve maradtak előttem, mert nem volt, ami a felszínre hozza őket. Igen, a cinizmusom már akkor megcsillogtatta önmagát... valamiért már akkor is imádtam, ha durcás-bosszús pírt varázsolhatok az arcodra, hogy aztán akaratlanul is elnevesd magad, hiszen nem volt ez más, mint játékos csipkelődés. De a jellemvonásokon túl, valami egészen más is tudatosult bennem, erőteljesebben, mint bármi: hogy férfi vagyok. Mint már említettem, az angyalok számára tiltott a szerelem, s így a testi vonzalom is tabunak számít a föntieknek. Egészen eddig semmilyen befolyással nem volt az életemre az, hogy férfinek lettem teremtve, hiszen a testem pusztán csak egy fizikai megjelenést szimbolizált. Megjegyzem, az angyalok többsége hímnemű, és nagyon kevés női angyal él csak a Mennyekben... Isten így próbálta kiküszöbölni annak a lehetőségét, hogy kísértésbe essünk. De itt a Földön, ahol minden egyes nap egy puha női test simult hozzám, itt éreztem először, hogy minden porcikámban, ízig-vérig férfi vagyok. Különös vágyak támadtak bennem, amikor szenvedélyesen csókoltál, vagy ha a ruhád alatt sejteni véltem a meztelenséged körvonalait... vágyak, amik meglepőek és zavarbaejtőek voltak, de úgy fontak körbe és láncoltak magukhoz, hogy lassan képtelen voltam megbirkózni velük. Nem értettem, mi történik velem... Gyönyörűség volt, ha közeledtél, de kínzó hiányérzetet adott, ha elhúzódtál... Az érintéseid felhevítették a bőrömet, és végigbizsergették a testem minden apró pontját, feltámasztva egy eddig ismeretlen, de annál hevesebb vágyat, ami most beteljesülést követelt magának. A fejemben ilyenkor egy jóleső, bársonyos köd áradt szét, kizárva magamból mindazt, ami rajtad és rajtam kívül létezett; és mintha minden vér a lágyékomba áradt volna, életre keltve egy olyan testrészemet, amit eddig egyáltalán nem használtam... Nem tudtam a testiség misztériumáról semmit, így értetlenül álltam ezek előtt a reakciók előtt. Furcsa kísértések törtek rám, mint például hogy szerettelek volna megérinteni mindenhol, vagy épp neked szegezni ezt a lüktető szenvedélyt, de inkább elnyomtam őket magamban, még ha nehéz is volt, mert nem tudtam, hogy ezek az érzések mennyire normálisak... vagy hogy te hogy reagálnál rájuk. Egy ideig ez működött is, de ahogy múltak a hetek, egyre erősebb lett ez a furcsa kielégületlenség a testemben... míg lassan már-már szétfeszített belülről. Kimondatlan téma volt ez köztünk, talán te se tudtad, hogy kellene átlépnünk ezt a határt, de ez a vibráló feszültség már szinte állandóan ott lebegett köztünk, és mi két szűz bájos esetlenségével álltunk előtte. Aztán egy augusztusi éjszakán, mikor a levegő fülledt volt az elfojtott vágyaktól, végül megadtuk magunkat... - Angelus... - hallottam a hangodat a félhomályban, miközben gyengéden simogattuk egymást. - Te tudod, mi az a szeretkezés? - Nem... azt hiszem, nem - suttogtam. - Mikor két ember... nem, mikor két lény szereti egymást... - mondtad halkan, miközben a tekinteted vágyódón követte a mellkasomat cirógató ujjaid vonalát. - Szóval, ha ketten szeretik egymást, akkor szüntelenül vágyakoznak a másik közelsége után, és ha ott van, még többet akarnak belőle kapni: egymásba akarnak olvadni... odaadni teljes valójukat... de mivel a lelkünk a testünkbe van zárva, így csak a testünk érintkezhet közvetlenül egymással. És ha két test egyesül... azt hívják szeretkezésnek. Ujjaid abbahagyták a simogatást, és fölém hajoltál, ahogy elcsukló hangon azt dadogtad: - Angelus... én... szeretkezni akarok veled... Megfogtad a kezem, és gyengéden magadra vontad. - Érints meg... érints meg úgy, ahogy egy férfi a nőt... Formás melled a tenyerembe simult, ahogy magadra szorítottad a kezem, és én éreztem, hogy az a követelőző vágy ismét felüti a fejét bennem. A másik kezemmel lágyan végigsimítottam a gerinced vonalát, fel, egészen a nyakadig, majd átölelve magamhoz húztalak, és megcsókoltalak. Rám nehezedtél, testedet szorosan az enyémhez préselve, miközben az ujjaid mohón hatoltak a hajam tincsei közé. Valami elpattant köztünk, a határt végérvényesen átléptük, és szabad utat engedtünk a vágyainknak... Kezem végigszántott a combodon, feltűrve a kis fehér hálóinget, hogy még többet érezhessek a sima bőrödből, mire te megtörted a csókot, és egy mozdulattal kibújtál a ruhádból, megmutatva önmagad. Ott ültél a csípőmön, kezeidet a mellkasomon nyugtatva, miközben átszellemült, mindenre kész tekinteted az enyémbe fúrtad... A tested látványa elbűvölt, a pirulós meztelenséged magával ragadott... és én az összes érzékszervemmel magamba akartalak zárni. Lázasan reszkető kezeimmel szorítottalak magamhoz... Ez az egész... ez az egész, ami akkor történt kettőnk között, itt él bennem kitörölhetetlenül. A párnán szétterülő hajad... a felhevültségtől összetapadó bőrünk... a remegő ujjaid, amik elmerültek a szárnyaim puha tollai között... az apró sóhajok, amik megtöltötték az éjszaka csendjét... az a hihetetlen teljességérzet, amikor a testedben éreztem az enyémet... és a fejünk felett egymásba kulcsolódott tenyereink... Valami rejtélyes Erő vezetett minket gyöngéd kezeivel, és mi ösztönösen engedelmeskedtünk neki, rátalálva arra a ritmikus mozgásra, ami lázban tartott minket. És ami végül elhozta azt a hőn áhított beteljesülést.... Úgy éreztem, hogy kiszakadok önmagamból, olyan erős gyönyör rázta meg a testem, hogy aztán jóleső, ernyedt kábulatba zuhanjak. A valóságból először csak apró dolgokat érzékeltem: a forró, pihegő leheleted a nyakamon... az alattam hevesen dobogó szíved... és a vállamon gyengéden pihenő karjaid. És aztán, valami hűvös, nedves érintést az arcomon... Lassan felemeltem a fejem, és belenéztem a könnyben úszó szemeidbe. - Nem is tudom, miért sírok - suttogtad, miközben halkan elnevetted magad. - Talán csak... csak mert én... annyira boldog vagyok... Felemelted a kezed és megérintetted az arcom, én pedig belecsókoltam a tenyeredbe. - Jól van, akkor megnyugodtam. Már megijedtem, hogy valami... hogy valami nem... volt... jó... Mosolyogva ráztad meg a fejed. - Dehogy... nagyon-nagyon jó volt veled.

Sóhajtottam, miközben csókot nyomtam a szádra, és óvatosan felemelkedtem, hogy lehengeredjek rólad. Megfogtad a kezem, és visszarántottál magad mellé, hogy csókoddal űzd el a kételyeimet. Engedtem neked... de valahogy baljós, rossz előjelet éreztem. Hosszú idő után most először jutott eszembe az, hogy épp a Mennyek legtiltottabb parancsolatait szegem meg... még csak melletted sem lett volna szabad feküdnöm, nem hogy úgy szeretkezni veled, ahogy egy férfi és egy nő teszi. Akkor először hasított belém a felismerés, hogy a mellkasomban már régóta egy bukott angyal szíve dobog... és most bűnbeestem, akárcsak Lucifel. De ahogy ott feküdtem melletted, miközben meztelen tested szorosan az enyémhez simult, és álomtól nehéz lélegzeted hallgattam, képtelen voltam félni a jövőtől. Ott és akkor olyan tisztának és logikusnak tűnt mindaz, ami köztünk történt... a te karod ölelése biztonságot adott és megnyugtatott, akárcsak egy puha, menedéket nyújtó fészek. És én ebben a bűnös ölelésben hihetetlenül boldognak éreztem magam...

AZ ANGYAL -Aki bűnbe esett I.(5.)

Ahogy ott a parton megcsókoltál, egy heves áramütés cikkázott végig a testemen, aminek hatására a külvilág megszűnt körülöttem létezni. A szád puha volt, és meleg, és volt valami különös zamata, ami jólesően áradt szét bennem... hát tényleg ilyen édes íze van a bűnnek? Kezeiddel kétségbeesetten kapaszkodtál a nyakamba, miközben a nyelvedet finoman végigjártattad az alsó ajkamon. Ösztönösen nyitottam én is résnyire a számat, hogy még többet érezhessek belőled, hogy még többet kaphassak ebből a gyönyörteljes érzésből, ami végigbizsergette minden porcikámat... Nem tudom, meddig álltunk ott összeölelkezve és egymásba feledkezve, finoman kóstolgatva ezt a csodálatos érzést... de végül a fejed lehajtottad, ahogy kifulladva megtörted a csókot. - Ne haragudj - mondtad zavartan, miközben a kezeid ernyedten engedték el a nyakam. - Ezt nem szabadna. Nem kellett volna, hogy így letámadjalak... - Várj, Angelina - kértem, miközben elkaptam rebbenő karodat, és magamhoz szorítottalak. - Nekem ez jó... lökj el, ha akarsz, de én... én akarom ezt az érzést... akarlak... Az utolsó szavakat olyan halkan suttogtam, hogy nem voltam benne biztos, hogy hallod is... de talán nem is számított, hiszen az ajkaink ismét egymásnak feszültek. Lemondó-beletörődő, de ugyanakkor boldog sóhaj vegyült a csókba, ahogy átöleltél, és ebben az ölelésben mindketten megtaláltuk az a nyugalmat, amire szükségünk volt. - Szabad ezt nekünk? - kérdezted remegő hangon. - Hiszen te angyal vagy... és azt mondtad... - Nem számít, hogy mit mondtam... vállalom a kockázatot. Nem lesz semmi baj... én veled akarok lenni, járjon ez bármivel... Persze akkor még fogalmam sem volt, hogy ez pontosan mivel fog járni. Ott és akkor a Tenger partján olyan könnyű ígéretnek tűnt, hiszen a szeretetnek csak a világos oldalát ismertem... és nem is sejtettem, hogy ez az érzés épp olyan könnyen tör majd össze, mint amilyen könnyen emel a magasba. De azt hiszem, hogyha tudtam volna... akkor is ezerszer inkább elkárhozok érted, semmint hogy tovább éljek a közönyben. - A szerelem a legfélelmetesebb dolog a világon - susogtad, miközben kutatóan fúrtad a tekinteted a szemembe. - Nem félsz? Akkor még nem értettem, miért mondod nekem ezt... azt hittem, csak az isteni büntetéstől tartasz. Csak később jöttem rá, hogy vannak Isten haragjánál sokkal keserűbb dolgok is az életben... Tenyerembe fogtam az arcodat, amit annyiszor vágytam már megérinteni. Szépnek láttalak... a bőrödön megcsillant a könnyek nedves nyoma, de a szád mosolygott... és a szemeid... a szemeid úgy ragyogtak, mint egy tiszta vizű tó, láttatni engedve a fenekén ülő fényes érzelem-kavicsokat... - Nem - mosolyodtam el, és arcodat arcomhoz simítottam. - Nem lesz semmi baj. És hittem is, hogy így lesz, mert ott, ahogy önfeledten csókolóztunk a parton, mint bármelyik más szerelmespár, olyan könnyű volt hinni benne. Távol a törvényektől és a Mennyektől, távol az Istentől; a te karodban olyan könnyű volt elfeledni azt, aki azelőtt voltam, hogy veled találkoztam. Hiszen ott kezdődött el az én igazi életem... és minden, ami előtted volt, nem volt más, mint egy hosszas álom, ami lassan halványulni kezdett. Igen, néha ilyen könnyű szerelembe esni; két magányos lélek találkozik, és észreveszik, hogy szükségük van egymásra. Nem így terveztük, és talán nem is így akartuk, de mégsem tudtunk tenni semmit ez ellen az érzés ellen... mert minden különbözőségünk ellenére valami egyedi és megismételhetetlenül szép dolog jött létre köztünk. Igaz, akkor még ártatlanok voltunk, és szabadok... nem kellett elrejtenünk önmagunkat rideg álarcok mögé azért, hogy elfedjük a szívünk sebhelyeit. Akkor láttalak először és utoljára úgy ragyogni, mint akkor, hiszen a lényed még nem volt elkopva és meggyötörve azoktól a szenvedésektől, amik később vártak ránk... boldogok voltunk, és nem törődve a fejünk felett gyülekező baljós felhőkkel, minden porcikánkkal szerettük egymást. Azok voltak életünk legszebb napjai. A Földhöz voltam kötve, hiszen bár a testemen lévő sebek már szinte teljesen begyógyultak, ahhoz, hogy a szárnyam összeforrjon, sok idő kellett, de én egyáltalán nem bántam. Isten semmi jelét adta, hogy törődne velem, vagy hogy egyáltalán feltűnt valakinek a hiányom odafönn, és én könnyebb szívvel szegtem meg egy olyan világ szabályait, aminek nem éreztem a jelenlétét. Kézen fogva indultunk el a bűnök útján, nem félve attól, hogy mi vár majd ránk, hiszen együtt voltunk. Elég volt rád néznem ahhoz, hogy az aggályaim sötét felhői szertefoszoljanak, és helyesnek érezzem mindazt, amit teszek. Helyesnek... mert olyan természetesnek tűnt az, ahogy hozzám bújtál, vagy ahogy megcsókoltál, mintha a testem mindig is arra várt volna, hogy érezhesse a te testedet. Gyerekek voltunk még szinte... új és tiszta lelkek, akik most ismerkedtek először a szerelem érzésével, gyengéd félelemmel fedezve fel ennek e remegő érzésnek minden csodáját. Napok teltek, de mi észre se vettük, mert olyan volt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Sétálgattunk esténként a holdfényes tengerparton, figyelve, ahogy a lábnyomainkat elmossák a hullámok; vagy csak feküdtünk a hűvös homokban, és néztük a távoli csillagokat, miközben a lehető legkülönösebb kérdéseket szegezted nekem. „A csillagok a megszakadt szívek könnyei?" „Szerinted milyen érzés lenne a holdfény vízre vetett útján járni? Biztos csiklandozná a talpamat..." „Ha erősen akarom, ugye beleeshetek az égbe? És akkor magamhoz ölelhetem a végtelent..." Hamar rájöttem, hogy a te fejedben mindig, de mindig jár valami, ami képtelen, őrült, és megmosolyogtató, de ami mégis elragadtatja azt, aki hallgat téged. Mintha ott benn a lelked folyamatosan szárnyalna, olyan dimenziókon és világokon keresztül, ahová mások önmaguktól képtelenek feljutni, de a te szárnyalásod szédítő irama őket is magával ragadja... Persze emiatt néha szórakozottnak tűntél... sosem lehetett biztosan tudni, hogy lélekben épp merre kószálsz, vagy épp melyik álmodban gyönyörködsz... de ki tudja, talán pont ez a megfoghatatlanság tetszett benned annyira. Hiszen számodra nem volt semmi sem átlagos... mindent, ami unalmas és szürke lett volna, azt te összegyúrtad magadban, és ragyogóra formáltad. Különös volt ez az álomvilág, amit te ott magadban rejtegettél. Sokszor valóságosabb volt számodra, mint az, amiben éltél... és aminek a kapuit azonnal bezártad a külvilág előtt, ha fájt valami, vagy ha csak magányra volt szükséged. Én voltam az egyetlen, akit soha nem tudtál kizárni... de akit talán nem is akartál.

AZ ANGYAL -Aki szárnyak nélkül repült II.(4.)

Mikor először kelhettem fel az ágyból, azt mondtad, hogy van egy meglepetésed a számomra. - Hunyd be a szemed - kérted, és én engedelmeskedtem neked. Aztán kézen fogtál, és én vakon követtelek. Ahogy kiértünk a házból, arcomat megcsapta a könnyű, langyos szellő, aminek különös, megfoghatatlan sós aromája volt. A szempillám vágyódóan remegett meg. - Még ne nyisd ki - mondtad, miközben magad után vontál. Idegen madarak hangját hallottam a magasban, és szüntelen morajlást... morajlást, ami hipnotikus volt, és igéző. Meztelen talpam alatt még forró volt a homok a Naptól, ám hamarosan egy váratlan, hűvös érintést éreztem a bőrömön... - Most már kinyithatod - hallottam a hangodat, és én életemben először teljes valójában láttam meg a Tengert. Egészen addig nem értettem, miért vonzza az embereket a Tenger, hiszen idáig csak a magasból láttam, és a hatalmas kékség nem mondott nekem semmit. De ahogy ott álltunk a parton kézen fogva, miközben a lábunkat évődően nyaldosta a víz, a látvány magával ragadott. Furcsa érzésem támadt; a végtelenség érzése, ami egyszerre volt lenyűgöző és riasztó, de aminek vonzása alól nincs szabadulás. Szerettem volna térdre borulni, mert ez az érzés egyszerre emelt fel és tört darabokra, de mégsem voltam képes megmozdulni... - Mi ez a különös érzés? - kérdeztem suttogva, mire gyengéden megszorítottad a kezem. - Ez a szabadság érzése - mondtad halkan. - Mámorító, ahogy átjárja minden porcikádat, és szívszorító, mert mégsem lehet a tied... és mégis, én itt érzem magam boldognak. Ahol az Ég és a Tenger összeér... - Az Ég és a Tenger... - ismételtem elmerengve, miközben tekintetemmel még mindig szomjasan ittam magamba a látványt. A Nap akkor kezdett el hanyatlani, de még nem borította lángoló vörösbe az égboltot, csupán aranylóan szikrázó csillogása törte meg az egymásba olvadó kékséget. A szabadság... hát valóban ilyen érzés lenne? Életemben először éreztem azt, hogy szárnyak nélkül repülök... - Gyere, sétáljunk - mondtad, én pedig bólintottam. A tenyered valahogy az enyémben felejtődött, ahogy sétáltunk egymás mellett, miközben az alkony narancs-vörös színei lassan fellobbantak körülöttünk. - Angelus... milyen a Mennyország? - kérdezted halkan. - Gyönyörű és békés, mert a nyugalmát nem háborgatja semmi - feleltem. - És... igaz az, hogy haláluk után az emberek lelkei is odajutnak? - Nem feltétlenül - mondtam húzódozva. - Vannak, akik rögtön újjászületnek a Földön, de vannak, akik megpihennek, és csak utána térnek vissza a Földre. "És akik először elkárhoznak a bűneikért, mielőtt új életet kezdhetnének" tettem még hozzá gondolatban, de hangosan ezt már nem mondtam ki... - Akkor... ez azt jelenti, hogy hiába szeretsz valakit, a halál után esélyed sincs rá, hogy találkozz vele? A hangod kétségbeesett volt, és olyan mély fájdalom sugárzott belőle, ami megrémisztett. - Angelina... - néztem rád értetlenül. Lesütötted a tekinteted, hogy elrejtsd a szemedbe gyűlő könnyeket, miközben mosolyogni próbáltál. - Angelina, azért ez nem feltétlenül van így... Meg van az esélye, hogy emberek az új életükben is egymásra találjanak, feledve a múlt sérelmeit és fájdalmait. És az, ha már szeretsz valakit, elég erős kapocs ahhoz, hogy újra rátalálj majd, nem? Bólogattál, ahogy dacosan kitörölted a kibuggyanó könnycseppeket a szemedből. - Látod? Szeretni áldás és átok egyszerre - mondtad keserű mosollyal. - épp úgy tud fájni, mint amennyi boldogságot ad... - Te szerettél már? - kérdeztem csendesen. - Igen... volt valaki, akit nagyon szerettem - válaszoltad halkan. - Ez ugyan nem az az érzés volt, amit szerelemnek hívunk, de talán több annál... egy éve, nem csak az édesapám halt meg... hanem a testvérem is. Igen, volt egy testvérem... Elinával együtt jöttünk a világra. Talán a szívünk is egyszerre kezdett el dobogni... amióta csak az eszemet tudom, ő mindig ott volt mellettem. Együtt nőttünk fel, és a szokásos testvér kapcsolatnál egy szorosabb kötelék alakult ki közöttünk, hiszen szinte csak mi voltunk egymásnak. Anyánk a szülés után nem sokkal meghalt, és apánk akkor költözött ide velünk, távol a várostól... ám olyan sokat dolgozott, hogy sokszor egész nap alig láttuk. De mégsem voltunk soha magányosak, mert mindig együtt voltunk... számtalanszor játszottunk itt a parton, fürödve a Tengerben, és gyönyörködve az Égben... De aztán... hirtelen mindennek vége lett. Apánk halász volt, és mi néha elkísértük őt, mint ahogy aznap éjjel is. Sötét volt még, emlékszem... még nem hajnalodott. És a sötétben egy másik hajó tartott felénk, nagyobb és gyorsabb, mint a mienk. Ahogy közeledett, apánk már sejtette, hogy baj van. Csónakba rakott minket, és a lelkünkre kötötte, hogy evezzünk, amilyen gyorsan csak tudunk, és történjék akármi, ne nézzünk hátra. De hát hogy is tudtuk volna ezt megtenni? Mikor hamarosan vad kiáltások törték meg az éjszaka csendjét, és gyilkos fények lobbantak fel a hajónkon? A félelem megbénított minket... csak rémülten néztük, ahogy apánkat épp megölik néhány hal és egy hajó miatt... csak néztük, ahelyett, hogy menekültünk volna... akkor talán Elina még most is élne. De így persze észrevettek minket... fegyver dörrent a sötétben, az egyik súrolta a vállam, de a másik... a másik utat talált Elina szívébe... Úristen, ott feküdt a karomban, és ömlött a testéből a vér, és én nem tehettem semmit! Ott halt meg a kezeim között... én pedig itt maradtam egyedül... teljesen egyedül... elszakadva a lelkem másik felétől... Néztem az arcod, ahogy beszéltél, a bőrödön megállás nélkül csurgó könnyeket, a hangodból sugárzó keserű fájdalmat... az érzéseket, amik megérintettek bennem mélyen valamit, anélkül, hogy egyáltalán ismertem volna őket. A mellkasomban ismét fellobogott a vágy, hogy hozzáérve az arcodhoz letöröljem azokat a könnyeket... - Angelina... - mondtam gyengéden. - Gondolod, hogy tényleg elszakadhatnál valakitől, aki a lelked másik fele? - Nem tudom... - sírtad. - nem tudom... csak azt tudom, hogy beleőrülök ebbe a fájdalomba! Nem tudom elviselni ezt a magányt... - Mielőtt veled találkoztam volna, én nem ismertem semmi mást, csak a magányt - mondtam halkan, mire rám néztél a könnyeiden át. - A végtelenül üres Nihilt, amiben nem születik meg érzelem. Én soha nem ismertem ezt a lángoló szeretetet... ami elemészt, de közben mégis teljessé tesz... egyedül voltam... odafent nem ismerik az érzelmeket, így nem volt, akit szerethettem volna, vagy aki szeretett volna... - Mindenkinek szüksége van rá, hogy szeressék! Mindenkinek kell a szeretet... - Akkor mutasd meg nekem, mit jelent ez az érzés - szorítottalak váratlanul magamhoz. - Mutasd meg nekem... A testem szinte remegett, ahogy hozzám simultál, és bőröd a bőrömhöz ért... éreztem a szíved minden apró lüktetését, minden lélegzetvételedet, a bőröd illatát, ahogy a vér dübörögve száguld az ereidben... olyan őrjítő, és olyan csodálatos volt, ahogy a közelséged mámorító melegségként járta át a lényem. Mintha az egész életedet a karjaim közt tartottam volna. Nem szóltál, de a tested ölelése többet mondott minden szónál. Lassan felemelted a kezed, és gyengéden megérintetted az arcom, majd közelebb vonva magadhoz, ajkad félénken az enyémre tapasztottad...

AZ ANGYAL -Aki szárnyak nélkül repült I.(3.)

Emlékszem, mikor aznap este ott ültem előtted félmeztelenül, és zavartan lehunyt szemmel ismerkedtem az emberi érintéssel, ahogy a kezeid vigyázva kezelték le a sebeimet. Hiába fájtak a sérülések, hiába kavargott még mindig kicsit a fejem a vérveszteségtől, az érzés, ahogy hozzá tudtál érni a bőrömhöz, olyan vad gyönyört okozott, ami összezavart és megrémített... de ami mégis, olyan... jó volt... Az a bizalmas intimitás, ami sugárzott minden mozdulatodból, a gyengédség, amivel végigsimogattad érzékeny szárnyaim, miközben rögzítetted a kötést, olyan jóleső melegséggel töltött el... olyan melegséggel, ami örömöt adott, és menedéket kínált. És nekem nem volt erőm tiltakozni ellene... hiszen olyan csodálatos volt magamba fogadnom ezt a féltő ragaszkodást. Hiába volt minden olyan új, és olyan szokatlan körülöttem, mégis magával ragadott ez a világ, ami téged körülvett, és ami annyira különbözött mindattól, amiben eddig éltem. Furcsa volt egy olyan valakivel együtt lakni, aki annyira más volt, mint bárki, akit azelőtt ismertem. Közvetlen voltál és nyílt, az első perctől kezdve úgy bántál velem, mintha mindig is ismertük volna egymást. Természetes volt számodra, hogy gondomat viseljed. Törődtél velem... olyan figyelemmel, mint még soha senki az előtt. Nap, mint nap átkötözted a sebeimet, ügyelve rá, hogy ne okozz fájdalmat, miközben ujjaid gyengéden cirógatták a bőrömet, és én belereszkettem minden apró érintésbe. Főztél rám, hogy tápláld legyengült testemet, és borogattad a homlokom, mikor láztól szenvedtem. Ott ültél mellettem órákig, és fogtad a kezem, miközben aludtam. Te azt hitted, hogy nem tudok róla, de melletted nem volt rá szükségem, hogy messzire vigyenek az álmok... éreztem a tenyered a tenyeremben, és az ujjaink összekulcsolódása megnyugtatott... Sose gondoltam volna, hogy ilyen jól eshet valakinek a gondoskodása. A te szemeden keresztül új megközelítésből láttam az embereket. Meséltél nekem hosszú órákon keresztül, legendás történeteket Atlantisz életéről, amik nagy részét ugyan már hallottam odafönt a Mennyben, ám te teljesen másként rajzoltad elém őket. Az angyalokat elrettentette az emberek bűnbeesése, és nem értették az érzelmek kusza hálóját, így a történeteik jóval sötétebb képet festettek a Földről. De ahogy téged hallgattalak, a sötétség mellett megjelent a fény, a bukás mellett a felemelkedés, és a bűnök mellett a jóság kiirthatatlan gyökere... Ez a világ sokkal izgalmasabbnak, sokkal lüktetőbbnek tűnt, mint a Mennyország halotti harmóniája. De ami a legjobban lenyűgözött, az az érzelmek sokasága, amik meghatározták az emberek életét... boldogság, elkeseredettség, düh, gyűlölet, vidámság... és a szerelem... érzések, amik addig sosem lehettek az enyéim, most hirtelen elérhető közelségbe kerültek. Általad apránként megszerettem a Földet, oly annyira, hogy titkon már egyáltalán nem vágytam vissza a Mennybe... mert itt nálad, életemben először otthonra találtam. Jó volt veled... Egy ember megtette azt, amire egy angyal természetéből fakadóan sosem lett volna képes: hiszen ahogy ott voltál mellettem mindig, elűzted azt a Magányt, ami addig kísérte az életemet. Őszintén szólva, az angyalok felsőbbrendűnek érzik magukat az embereknél, akik gyengék és szánalomra méltóak az ő szemükben. Nem érnek fel az ő hibátlan tökéletességükhöz... De miután megismertelek téged, megértettem, hogy az angyalok semmire se mennek a tökéletességükkel. Hiszen mit is lehetne szeretni abban, ami tökéletes? Itt voltál előttem te, egy egyszerű ember, aki egy romlott világban élt, de mégis képes voltál hinni benne és szeretni azt. Tetszettek a hibáid... amik olyan bájosan valóssá tettek téged. Szeleburdi voltál és hirtelen, csupa kiszámíthatatlan heves lángolás, amit lehetetlenség lett volna kordában tartani. Lehet, hogy esendő voltál, de vad és szabad, aki talán Istenre is csak vidáman ránevetett volna, mialatt a tökéletes angyalok csak szolgalelkűen hajlongnak előtte. Fékezhetetlen voltál és szeszélyes, akárcsak a Tenger... minden pillanat, amit veled töltöttem, valami újat és váratlant hozott, tele voltál csupa meglepetéssel és ellentmondással, és én sokszor csak meghökkenve néztem a tőlem annyira idegen hangulatváltozásaidat. Olyan kis bolondos dolgaid voltak már akkor is... amik ösztönösen megnevetettek. Mint mikor altatódalt énekeltél nekem, borzasztó hamis hangon, de lelkes átéléssel, huncut csillogással a szemedben figyelve az én reakciómat. Akaratlanul és hirtelen tört fel belőlem a kacagás, esélyem se lett volna elfojtani, te azonban velem nevettél. Különös és felszabadító érzés volt, ahogy ott nevettünk egymás mellett, hosszan és önfeledten. A mellkasomban egy láthatatlan buborék dagadt, ami szétfeszített belülről, de ez az érzés korántsem fájdalmas volt, hanem sokkal inkább bizsergető... - Jól van, most már tudom, hogy tudsz nevetni - mondtad, miközben a könnyeid törölgetve szóhoz jutottál. - Miért sírsz? - kérdeztem tőled riadtan, te azonban értetlenül néztél vissza rám, majd elmosolyodtál. - Ezek örömkönnyek... Az ember nem csak fájdalmában szokott sírni, hanem akkor is, ha boldog. Vagy ha épp egy nagyot nevet... Sóhajtottál egy mélyet, majd karjaid széttárva hátradőltél az ágyon, és a tekinteted elgondolkodva a plafonra szegezted. - Olyan furcsa - mondtad elmerengve. - Mintha ezek a természetes emberi érzelmek ismeretlenek lennének a számodra néha... - Igen, mert ahogy te is mondtad, ezek emberi érzelmek - válaszoltam halkan, miközben a mellkasomban lévő buborék összezsugorodott. - Én pedig angyal vagyok. - És attól miért lennél más? - Mert az angyalok nagyon is mások, mint az emberek - mosolyodtam el szomorúan. - Az angyaloknak nincsenek érzelmeik. - Nincsenek? - ültél fel döbbenetedben. - Az meg hogy lehet?! - Nincsenek, vagy legalábbis nem úgy, ahogy nektek. Előttünk minden élőlény egyenlő, mint ahogy Isten előtt is. Isten azért teremtett minket, hogy az ő hírnökei legyünk, és az önző érzelmek, mint a szeretet vagy a gyűlölet csak befolyásolna minket a feladataink elvégzésében, amiktől például a Föld sorsa is függ. Ahogy némán néztél rám akkor, a tekinteted tele volt gyengéd szánalommal... és valami csendes, érthetetlen szomorúsággal. - De ez így akkor is... olyan kegyetlennek hangzik! Nincs nevetek, nincsenek érzelmeitek... olyan, mintha nem is lenne igazi életetek... - Csak mások vagyunk, mint ti. Isten más céllal és más adottságokkal teremtett minket, de mind az Ő gyermekei vagyunk, és megvan a helyünk a világban. Talán furán hangzik, de hidd el, az angyalok elégedettek a sorsukkal, és mivel nem ismerik az érzelmeket, így nem is hiányzik nekik. - Akkor neked majd hiányozni fog? - szegezted nekem kíméletlenül a kérdést, miközben a szemeidben dacos elszántság tükröződött. - Én... Zavartan sütöttem le a szemem, mert fogalmam sem volt, hogy mit válaszolhatnék erre neked. Hiszen megmagyarázni sem tudtam még ezeket a furcsa folyamatokat, amik bennem zajlottak le akkoriban, nemhogy válaszolni egy ilyen kérdésre... Nem értettem még a szeretetet, a szenvedést, vagy hogy miért fontos, ha törődünk másokkal. És nem értettem az emberi könnyeket sem... Észre se vettem a vágyat, hogy mennyire szerettem volna emberré válni... - Túl sok minden történt velem az elmúlt napokban, így össze vagyok zavarodva ahhoz, hogy erre most neked válaszoljak... de majd egy napon választ fogsz kapni. - Rendben - mondtad nagylelkűen, de a tekinteted ugyanolyan komoly maradt, ahogy az arcom fürkészte. A kérdésed felkavart és kétségbe ejtett. Később, mikor már ott aludtál pár méterre tőlem, az álmok világában járva, én még mindig ébren feküdtem az ágyamban, és viaskodtam ezekkel az újdonsült érzésekkel. Akkor döbbentem rá először, hogy valami megváltozott bennem. Hogy már nem vágytam vissza a Mennyekbe... mióta itt voltam veled, egyszer sem fordult meg a fejemben a gondolat, hogy mi lehet a társaimmal, és hogy miért nem indultak még a keresésemre, vagy hogy egyáltalán mikor akarok majd visszatérni közéjük. Nem gondoltam rá, mert a jelen lopott boldogsága elfeledtette velem a világomat... annyi minden volt, ami elbűvölt itt, rengeteg új és reszkető élmény, amik fellobbantottak valami lángot a lelkemben; és én a tapasztalás gyönyörének hevében még csak gondolni sem akartam arra, hogy el kell majd innen mennem... mert az igazság az volt, hogy egyáltalán nem akartam innen elmenni. Csak hogy ez a gondolat több volt, mint ijesztő... hiszen ez pontosan azt jelentette, hogy észrevétlenül az érzelmek csapdájába estem. A vonzódásommal egy másik lényhez akaratlanul is megszegtem Isten szent és sérthetetlen törvényeit... de a bűn, mint mindig, most is édes volt, és én mentegetőzések falát építettem magam köré, hogy megnyugtassam vívódó lelkiismeretemet. Hiszen miért is lenne bűn az, ha meg akarom érinteni az arcodat? Miért lenne rossz dolog szeretni valakit? Miért kellene bűnhődnöm amiatt, hogy életemben először boldog vagyok... Néztem az arcod a félhomályban, a szorosan lezárt szemeidet, a párnán kócosan szétterülő vörösesbarna hajzuhatagot... Olyan átszellemült voltál, az álmod könnyed volt és nyugodt, hiszen az álmaidban szabadon szárnyalhattál. Néztelek, és elfogott valami különös vágy, hogy odamenjek és átöleljelek... és szorosan a karjaimban tartsalak egész éjszaka. De ez a vágy éppolyan rémisztő volt számomra, mint amennyire csábító, és én erőtlenül próbáltam küzdeni ellene. Te, aki az érzelmek kiváltságával jöttél a világra, nem értheted, hogy milyen ijesztő is tud lenni, mikor a szív szeretni kezd... Így csak néztelek, ahogy a bőröd ezüstös derengésbe vonta a holdfény, és azon tűnődtem, hogy milyen lenne megérinteni, hogy milyen érzés lenne a saját ujjbegyeim alatt érezni ezt a beléd zárt lüktető életet. Vajon ugyanazt a reszkető örömöt jelentené, mint amikor te érsz hozzám? Elképzeltem ezerszer is a sima bőröd a tenyerem alatt, de mégsem érintettelek meg egyszer sem. Számodra olyan könnyű volt ez a bizalmas testbeszéd, az ujjaid ösztönösen simogatták néha a bőrömet, és az a bizsegés, amit ilyenkor éreztem, felszabadított bennem egy különös érzést, ami egyszerre volt édes és homályos... A te gondoskodásodnak köszönhetően meglepően gyorsan gyógyultam, még a szárnyam is... Igen, a testem viharos gyógyulásnak indult... de a lelkem egy új, eddig ismeretlen lázban szenvedett. A vágy forró lázában... amire nincs se gyógyír, sem ellenszer. A testem forró volt, és a szívem olyan hevesen vert, ha ott voltál mellettem... emberi mivoltod úgy vonzott magához, mint a gravitáció. Ahogy bosszankodtál... ahogy nevettél... amennyire szeretetreméltó voltál... amennyire gyenge és esendő... túl az összes ésszerű és ésszerűtlen magyarázaton, beléd szerettem. Beléd szerettem, anélkül, hogy tudtam volna, mi ez az érzés..

AZ ANGYAL -Aki a földre esett II.(2.)

A sötétségből csak nehezen tértem magamhoz. Mintha a lelkem elfeledett ösvényein barangoltam volna a semmiben, kétségbeesetten keresve valamit, ami visszarángat a valóságba. Idegen, furcsa hangokat hallottam néha magam körül, szófoszlányokat, amiket képtelen voltam összerakni... mintha valaki távolról, nagyon távolról beszélt volna hozzám. Isten? Tényleg ő lenne? Próbáltam keresni a hang forrását, de olyan nehéz volt rátalálnom... hiszen hiába akartam a nevét többször is az ürességbe kiáltani, képtelen voltam rá, mintha megnémultam volna. És csak zuhantam, zuhantam vég nélkül a semmiben... Hosszú idő után, halványan kezdtem végül érzékelni a dolgokat magam körül, az öntudat hajnala csak lassan tudta elűzni a fájdalom sötétségét. Furcsa és szokatlan hatásokat észleltem, más illatokat, zajokat, mint amiket már megszoktam... valahogy minden olyan idegennek tűnt körülöttem, és nem tudtam őket hova tenni magamban. De az a hang, amit olyan sokszor hallottam eszméletlenségemben, folyamatosan hívott magához... és én végül, hosszú idő múlva újra kinyitottam a szemem. Egy barátságos, egyszerű kis szobában feküdtem, amit még soha nem láttam az előtt. Értetlenül pillantottam körbe, hiszen a hófehér falak, a különleges aprólékossággal megmunkált berendezési tárgyak, és az ablakból idelátszó Tenger mind-mind egyértelműen azt mutatták, hogy nem a Mennyben vagyok. Itt ragadtam a Földön... Ezernyi kérdés vetődött fel bennem, amikre sürgősen választ akartam kapni. Meggondolatlanul mozdultam meg, hogy felkeljek, ám alig emelkedtem fel fekvő helyzetemből, a mellkasomba bele nyílalt a fájdalom. Önkéntelenül is felnyögtem, ahogy összegörnyedtem, ám ekkor hallottam, amint valaki bejön a szobába. Még mindig értetlenül, és kissé riadtan pillantottam hátra, amennyire sebesült testem engedte, és ekkor életemben először megláttalak téged. És az a pillanat örökre a lelkembe égett... Egy emberlány nézett vissza rám ragyogó zöldesbarna szemekkel, amik olyan nyugodtan csillogtak, mint a Tenger egy nyári reggelen. Csordultig megtelve érzelmekkel... Akkor találkoztam először egy emberrel. Az angyalok szemével nézve, akik már hozzászoktak tökéletes, gyönyörű külsejükhöz, az emberek nem különösebben szépek, én azonban csodálatosnak láttalak. Csodálatosnak, mert a szíved forró lüktetését idáig éreztem, mert az arcodon annyi érzelem tükröződött egyszerre, amennyiről nem is hittem volna, hogy lehetséges; és mert úgy mosolyogtál le rám, mint még soha senki azelőtt. Tele volt megfoghatatlan gyengédséggel... és én életemben először éreztem, hogy valakinek a mosolya nekem, csakis nekem szól. - Úgy örülök, hogy végre magadhoz tértél - szólaltál meg, miközben odatérdeltél az ágyam mellé. - Hol... hol vagyok? - kérdeztem tőled erőtlen hangon. - Atlantiszban - felelted. - A nyugati parton. Atlantisz volt az emberiség történetének nagy királysága, fénykorának ragyogását a későbbi korok egyike sem tudta felülmúlni, vagy akárcsak utolérni. Az emberek akkor éltek először és utoljára egy ilyen harmonikus társadalomban, ami egyszerre volt fejlett és civilizált, de szoros összhangban a Természettel. Egy földi Éden volt ez egykor, megtestesítve mindazt, amiről az emberek azóta is csak álmodnak. Lakói békében éltek egymás mellett, hosszú ideig nem ismerve a betegséget és a fájdalmat, és nem félve a haláltól, köszönhetően annak a tudásnak, amit mára már réges-régen elfelejtettek. Ismerték a természeti erők energiáit, és tudták hogy használhatják azt jóra anélkül, hogy megsértenék a Természet törvényeit. Boldogok voltak, és szívük tiszta volt, mert Isten angyalai vezették őket, átadva nekik a tudásukat. A ma élő emberek lelke mind emlékszik erre a Paradicsomra, és azóta is szüntelenül sóvárognak az elveszett Éden után anélkül, hogy tudnák mi az a tompa, megmagyarázhatatlan fájdalom a lelkükben. Hiszen mikor a Bukott Angyal leszállt a Földre, Atlantisz sorsa meg lett pecsételve. A kétkedés, a gyűlölet, és a többi bűnös érzés utat talált az emberek naiv, nyílt szívébe, megfertőzve őket, mígnem szép lassan pusztítani kezdték egymást, telve irigységgel és kegyetlenséggel. A Birodalmat, amit egykor a földi Paradicsomnak neveztek, megérintette a Pokol lehelete, és bukásba taszította. Az angyalok elhidegültek az emberektől, az isteni tudás pedig elveszett, ahogy a Tenger hullámai végül a homályba mosták Atlantisz földjét. Én azelőtt még sosem jártam a Földön, hiszen csak egy egyszerű angyal voltam, Isten egy névtelen katonája. És most mégis itt találtam magam, távol a Mennyektől, egy olyan Birodalomban, aminek a pusztulása a Mindenható szomorú tekintetétől kísérve akkor már elkezdődött. - Atlantisz? - kérdeztem vissza zavartan. - De hát... hogy kerültem ide? - Három nappal ezelőtt találtam rád a parton - mondtad. - mikor hajnalban kimentem kagylót gyűjteni. Ott feküdtél a homokban eszméletlenül, és sebesülten. - És te idehoztál? - kérdeztem a csodálkozástól tágra nyílt szemekkel, hiszen annyi elszomorító dolgot hallottam már az emberekről... - Hát persze - lepődtél meg az én reakciómon. - Nem hagyhattalak ott, sebesülten! Azok a csillogó, zöldesbarna szemek még mindig azzal a különös gyengédséggel simogattak, amitől furcsa melegség járta át a testem. - Köszönöm - mondtam neked hálásan, mire félszegen elmosolyodtál. - Te... egy angyal vagy, ugye? - bólintottam, mire folytattad: - Annyit hallottam már rólatok... az öregek néha mesélnek arról a korról, mikor az angyalok még köztünk jártak. És hiába szakadt meg a kapcsolat az angyalok és az emberek között, én mindig úgy vágytam rá, hogy találkozhassak velük... még ha óvtak is tőle. - Óvtak? - néztem rád értetlenül. - Igen... - sütötted le a szemed. - Sokan úgy tartják, hogy az angyalok az okozói annak a sok szerencsétlenségnek, ami most velünk történik. - Az angyalok értetek harcolnak - vontam fel a szemöldököm. - hogy ne fordulhasson a világ a végtelen káoszba. - Ezért sérültél meg te is? Ismét bólintottam. - A sebeid... nagyon aggasztónak látszottak. Próbáltalak ellátni, de nem tudom, mennyire sikerült, hiszen ezek emberi gyógymódok. És mivel olyan sokáig voltál eszméletlen, féltem, hogy többé nem ébredsz fel... - A tekinteted aggodalmasan csillogott. - Hogy érzed magad? - kérdezted aztán. - A körülményekhez képest jól - mosolyodtam el. - Ugyanabból az asztrális erőből táplálkozunk, úgyhogy a te gondoskodásod több volt, mint amit bárki is tehetett volna értem. Hamarosan rendbe jövök - nem akarok a terhedre lenni. Tényleg így volt. Atlantisz lakói a kristályok rezgéseit, és különféle növényeket használtak gyógyításra, eredményesebben, mint később bármilyen orvosi technológia. A testem a pozitív hatásoknak köszönhetően máris gyógyulásnak indult - leszámítva a szárnyam. Az angyalok szárnyaiban ugyanis rengeteg idegvégződés található, és itt összpontosul az energiájuk nagy része. Ezért ha megsérül, az nemcsak hogy őrjítő kínnal jár, de a gyógyulása hosszú-hosszú, fájdalmas időbe telik... és az én bal szárnyam még mindig törötten csüngött alá. - Egyáltalán nem vagy a terhemre. Egyedül élek itt, mióta meghalt az édesapám. És jól esik gondoskodni valakiről... addig maradsz, ameddig csak akarsz. - Köszönöm, hogy ennyit törődsz velem... - Angelina. A nevem - nevettél rám. - Köszönöm, Angelina - mondtam neked hálásan. Egy darabig némán fürkészted az arcom, majd megkérdezted: - És a te neved? - A nevem? - értetlenkedtem. - Igen, hogy hívnak? - Nekem nincs nevem... - mosolyodtam el szomorúan. - Én csak egy angyal vagyok. - De hát... ez hogy lehet? - döbbentél meg. - Az angyalok nem viselnek nevet, mert mi, Isten gyermekei egyformák vagyunk az ő szemében, mint ahogy számunkra is minden teremtmény egyenlő. - És Michael? Meg Gabriel? Hiszen őket még én is ismerem hallomásból! - Igen, de ők arkangyalok, akik a Mennyek élén állnak. Homlokod ráncolva próbáltad megérteni a hallottakat, míg én csak értetlenül figyeltelek. Hiszen fogalmam sem volt, hogy miért lenne olyan fontos ez... - De ez így olyan... kegyetlen... - mondtad végül. - Az emberek nem egyformák, és szerintem az angyalok sem... hiszen nézz körül bárhol a világban, nem találsz benne két teljesen azonos dolgot, és mégis, pont ez a sokszínűsége varázsolja széppé! Talán Isten szemében ugyanolyan vagy, mint a többi angyal... de számomra nem! Nekem te különleges vagy... hiszen te vagy az első angyal, akivel találkoztam... te vagy, akit ápoltam... nekem te nem csak egy vagy a többi közül. - Hát akkor milyennek látsz? A tekintetünk összekapcsolódott, és halvány, alig észrevehető pír vonta be a bőröd, ahogy azt suttogtad: - Ragyogónak és gyönyörűnek, mint a Tenger vizén megcsillanó napfény... Angelus. Tisztán emlékszem arra a pillanatra. Csak ültem ott, miközben először hallottam a csendben a saját szívem heves dobogását, amit az az egyszerű tudat váltott ki, hogy valakinek fontos vagyok. Hogy valaki számára az egyetlen vagyok... Kiléptem a névtelenségből, mert te a szívedbe fogadtál. Többé már nem csak egy angyal voltam, mert volt valaki ezen a világon, aki meglátott bennem valami mást is, és azzal, hogy nevet adtál nekem, egyúttal életet is adtál... és ezzel ott és akkor elkezdődött a mi történetünk. - Angelus - mondtad újra halkan. - Hadd nevezzelek így. Utánozhatatlan bájjal előre hajoltál, hogy kisimíts egy előre hulló szőkésbarna tincset az arcomból, miközben lágyan megcirógattad a bőrömet. Összerándultam, mintha villám csapott volna belém, hiszen olyan furcsa és új érzés volt, ahogy libabőrős lett az egész testem az érintésedtől... A hirtelen reakciótól riadtan húztad vissza a kezed, és aggódva néztél rám. - Fáj valamid? Mi a baj? - Nincs semmi baj... - suttogtam, majd bátorítóan rád mosolyogtam. Pedig a szívem még mindig remegett. Hiszen eddig életem során még soha senki nem érintett meg... így a testem akaratlanul is beleborzongott abba a gyengédségbe, amivel most találkoztam először. - Pihenj egy kicsit, biztos gyenge vagy még - mosolyogtál rám te is. - Addig készítek neked egy teát. Felpattantál és kisietettél a szobából, én pedig az ismeretlen érzésektől kavargó fejjel néztem utánad. - Angelus... - suttogtam alig hallhatóan, miközben óvatosan megérintettem az arcom ott, ahol a te ujjaid értek hozzám...

AZ ANGYAL -Aki a földre esett I.(1.)

Angelus némán áll mellettem , gyönyörűszép zöld szemei kiismerhetetlenül fürkészik a távolt. Súlyos csend telepszik ránk, a csend, ami hatalmassá növekedve maga alá préseli a legbensőnket, és a kimondatlan dolgok felgyülemlett tömege véresre sebzi a lelkünket... Miért nem szól? Csak nézek rá, várom, hogy mondjon valamit, hogy megtörje ezt a halott hangtalanságot, amit már képtelenség tovább elviselni. - Gondolhattam volna... - mondja végül halkan, keserű, cinikus mosollyal az arcán, miközben még mindig nem néz rám. - Amióta csak ismerlek, ez mindig is így volt. Soha nem az egyszerű szerelmet választod... Van valami a hangjában, ami megijeszt. Valami, ami megmagyarázhatatlan fájdalommal tölt el... - Talán ezért is szerettem akkor beléd - folytatja. - Ezer és ezer év telt el azóta, de ez az érzés mit sem változott... a vágy a lehetetlen után nem múlt el. Pedig mindig csak ugyanaz a fájdalom kísér... hiszen most is, hiába ülök itt melletted, a szíved másért dobog. A szemeid örökké mást keresnek, és átnéznek rajtam. Újra és újra végig kell néznem, ahogy szenvedsz, és millió darabra töröd szét magad, és én nem tehetek ellene semmit. Hiszen még csak meg sem érinthetlek... itt ülsz mellettem, de mégsem tudlak magamhoz ölelni... hiába érzem a tested melegét... Rám pillant, és az a pillantás darabokra hasítja szét a lelkem. Forró könnyek peregnek a szememből öntudatlanul, ahogy a felismerés eszelős lángja feléget bennem mindent, amit eddig igaznak hittem, megmutatva a kíméletlen valóságot. Mi ez a fájdalom? Ami mindig is itt élt bennem... csak sosem tudtam megmagyarázni. Angelus... csak nézem őt, mintha most látnám először, és mégis... ő az én angyalom... akit mindig is szerettem... és talán ezért nem lehettem soha boldog mással. És mégsem emlékszem... képtelen vagyok emlékezni... - Angelus... én... - a hangom önkéntelenül is elcsuklik. - én miért nem tudok visszaemlékezni?! Miért?! - Mert te halandó vagy... és minden életedet új reményekkel kezdted. - De ez így nem igazság... hiszen a szívem emlékszik rád, még ha én el is felejtettelek! Angelus... én... emlékezni akarok... mondd el nekem, kérlek... oszd meg velem! Angelus nem néz rám, szomorú szemei valahová a múltba néznek. Az emlékeinkbe... - Miért szeretnéd tudni? - kérdezi végül. - Hiszen sokszor jobb a tudatlanság... - Nem, egyáltalán nem jobb! El kell mondanod nekem, hiszen ezek az én emlékeim is... én... akarom tudni, hogy mi ez a furcsa, megmagyarázhatatlan fájdalom a szívemben... el kell mondanod! El kell mondanod, hogy mi történt velünk... A mellettem ülő gyönyörű angyal lehunyja a szemét, majd halványan elmosolyodik. - Rendben - mondja halkan. - Elmondom neked a mi történetünket. Egy réges-régi korban kezdődött minden... ~ *~ Kezdetben minden sötét és kietlen volt. Mint egy önmagába fagyott álom szorosan lezárt, halotti szemhéjak mögött. De aztán, azok a szemek egyszer csak felpattantak... Isten hangja dübörögve visszhangzott az ürességben: „Legyen világosság!" És a Fény megszületett a Sötétségből. A világ teremtése megkezdődött. Isten karcsú ujjaival szikrázó csillagokat rajzolt az égboltra, különösen ragyogóra alkotva a Napot és a Holdat, miközben kedvtelve gyönyörködött bennük. Teremtő kezei között megformázta a Földgolyót, és ennek gyönyörű, áldott tükörképét: a Mennyek országát. Úgy tartja a legenda, hogy hat napig tartott a világ teremtése, és akkor a Mindenható alkotói büszkeséggel tekintetett végig mindazon, amit létrehozott. A Mennyek és a Föld készen állt rá, hogy lüktető élettel töltődjön meg. A Teremtő ekkor adott életet gyermekeinek, hogy betöltsék a teret. Isten első szülöttei gyönyörű, szárnyas teremtmények voltak, a Mindenható kegyeltjei, akiket angyaloknak nevezett. Szépséges és halhatatlan lények voltak, akiknek komoly tekintetében a Tudás tükröződött. Áldottak voltak ők, mert Isten fénye ragyogott rájuk, és ők feltétlen tisztelettel hajtottak fejet Előtte. A Teremtő rájuk vetette sugárzó mosolyát, és Kiválasztottnak nevezte őket. Ők lettek az Őrzők, akik fenntartják a mai napig a világ egyensúlyát, és utat mutatnak a Másodszületteknek. Mikor a Menny már benépesedett, Isten életet adott késői gyermekeinek, akiket embereknek hívott. Szépségük idősebb testvéreiknek csupán halvány visszfénye volt csak, védtelenek voltak, és tudatlanságukban ártatlanok. De Isten megajándékozta őket a döntés szabadságával, lelkük független volt mindentől és mindenkitől. Halandók voltak, így megadatott nekik a feledés, lelkük minden haláluk alkalmával ragyogó főnixként éledt újjá hamvaiból, hogy új reményekkel a szívükben születhessenek újra. És Isten nekik adta az érzelmek kiváltáságát... az emberek szabadon gyűlölhettek és szerethettek. Az egymáshoz fűződő érzelmeik életet adó, lüktető erekként szőtték át létüket... és talán észre sem vették, de mindegyik emberben ugyanaz az örök vágy égett - mint ahogy ég még ma is - : hogy szerethessen, és szeretve legyen. Szerelem... gyűlölet... imádat... barátság... az angyalok ezek közül egyiket sem érezhetik. Mint Isten hírnökei, a Teremtő megkövetelte tőlük, hogy Őt, és egyedül Őt dicsőítsék, hogy csak az Ő hangját kövessék, és ne térjenek le az általa kijelölt útról. Mint Isten követei, egyenlőknek és pártatlannak kellett lenniük, egyformán szeretve minden élőlényt. A szerelem volt az ő tiltott gyümölcsük, miután Lucifelt a túlcsorduló érzelmei taszították a bukásba... A bukott angyal kárhozata elrettentő példa volt a többiek számára, és eltávolodtak egymástól, hogy még véletlenül se eshessenek a saját érzelmeik csapdájába. Csak épp azt nem tudták, hogy a magány milyen vágyódást szül a csendben... Én is sokáig csak egy magányos angyal voltam, egy arctalan a többi között, egy apró alkatrész Isten tökéletesnek hitt gépezetében. A Mennyek országa Lucifel bukása után háborítatlanul működött, hiszen mindenki lelkiismeretesen végezte a saját dolgát, hogy megfeleljen a Mindenható akaratának, ám közben észre sem vették, hogy a közöny mérgező levegője terjeng a város falai között, megfojtva minden reményt és álmot. Nem más ez a hely most sem, mint egy csodálatos börtön, ahol az angyalok önmagukba zárva, az örökkévalóságig hagyják, hogy egy másik akarat hatalmaskodjon felettük. Igazából sokáig én sem ébredtem rá, hogy mennyire halott vagyok... Természetesnek vettem azt a kínzó, hideg űrt a szívemben, mert nem ismertem soha az érzelmeket. És amit nem ismerünk, azzal nem is törődünk... nem volt más számomra, mint az a ragyogónak mondott, de mégis szívtelen világ, ami nap, mint nap körülvett, és én némán, lázadozás nélkül nyugodtam bele ebbe a sorsba. Így éltem hosszú időn át, magányosan és üresen. Még csak nevem sem volt... hiszen az angyalok nem viselnek neveket. Mert elnevezni valakit annyit tesz, mint ragaszkodni hozzá... Mi pedig egyformák voltunk Isten szemében. Csak az arkangyaloknak járt az a kiváltság, hogy a Mindenható nevet adott nekik. Gabriel, a jóságos hírhozó, a Paradicsom őrzője, Uriel, a bölcs és megingathatatlan, a Lelkek ura, Rafael, a fehér gyógyító, és a hatalmas és büszke Michael, az Isten népe fölé helyezett angyal. És a gyönyörű, fájdalommal teli Lucifel, az első angyal, akinek a szeméből igazi könnyek hullottak, és a legnagyobb, aki valaha is aláhullt az égből. Nélküle már csak négy arkangyal maradt, akik a mai napig irányítják a Mennyek országát, és minket, egyszerű angyalokat. Lucifel miután száműzetett a Mennyekből, létrehozta Isten otthonának torz tükörképét: a Poklok Birodalmát, ahol a Sötétség Hercegévé lépett elő. A fekete szárnyú bukott angyalok segítségével összegyűjtötte a démonokat és a kárhozott, bűnös lelkeket, és káoszba taszította a Földet, és megkezdődött a véget nem érő háború Isten és Sátán között... Az emberek többé nem voltak védettek a sötétség energiáival szemben. Az angyalok feladata lett megvédeni őket a démonok támadásától, és nekem ugyanúgy harcolnom kellett egy olyan energia ellen, ami rossznak és sötétnek lett kikiáltva.Michael utasítására indultam harcba azon a sok-sok évezreddel ezelőtti napon is, Isten tiszta színeit viselve magamon. Akkoriban Lucifelben még forrón lázongott a lelkén lüktető seb, és kétségbeesetten küzdött azért, hogy elpusztítson mindent, ami arra emlékeztette, akit szeretett; éppúgy, ahogy a nevét is eldobta magától, amit Isten adott neki. A gyűlöletét nehéz volt megfékezni, az angyali seregek minden energiáját felemésztette, ahogy az enyémet is. Talán így történhetett, hogy a küzdelem hevében távol sodródtam társaimtól, és hamarosan már csak azt vettem észre, hogy egyedül viaskodom a démonokkal. Erőm rohamosan fogyott, de nem volt már senki, aki segíthetett volna rajtam. Borotvaéles fogak martak a testembe, hegyes karmok hagytak maguk után véres utat a bőrömön. A rémület, amit a testi fájdalom okozott, és a kétségbeesés, hogy magamra maradtam hatalmassá növekedett bennem, és én elvesztettem az irányítást az erőm felett. A fekete démonok letepertek, és egy hangos reccsenést követően a bal szárnyam immár ernyedten lógott a hátamon... Akkor éreztem először ezt az iszonyatos, elviselhetetlen kínt, ami minden angyal rémálma. A testi fájdalom megbénított bennem mindent. Felordítottam, és bár gyötrelmem jajszava messzire visszhangzott az éjszakában, csak a csend felelt rá... Erőtlenül, a fájdalmamtól elvakulva hullottam alá, és én képtelen voltam bármit is tenni ellene. Nem érzékeltem sem a zuhanást, sem a sebesen közelgő talajt, mert az eszelős kín elnyomott bennem minden más gondolatot, így a hangos puffanást, amit a földnek csapódó testem okozott, már csak távolról érzékeltem... és aztán, elsötétült előttem minden...

ANGELUS -Az Angyal aki...előszava

Az angyalok köztünk járnak. Komoly, fényes tekintetükkel figyelnek minket, hatalmas szárnyaikkal beburkolva vigyáznak ránk. Itt élnek a Földön, csak épp önhittségünkben szemünk vakká lett irántuk. Észre se vesszük az éjszaka csendjében a puha szárnysuhogást, és ha néha-néha áldott, hófehér toll hullik a vállunkra, egy egyszerű, közönyös mozdulattal lesöpörjük. Mióta az ember ráébredt önnön erejére, elhitette magával, hogy nincs szüksége angyalokra. Ám amikor azt hisszük, hogy a világ hátat fordított nekünk, és magunkra maradtunk az ürességben, a semmiből kinyúlik két kar, hogy magához öleljen, és reményt adjon... Én egy borongós, novemberi éjszakán találkoztam Vele. Hideg szél vágott az arcomba, a bőrömre szinte ráfagytak a keserű könnycseppek. Ültem az ablakban, és bámultam az alattam tátongó mélységeket, a kocsik elsuhanó fényeit. A gravitáció elszédített, a bennem üvöltő fájdalom megváltásért könyörgött. Elegem volt az újra és újra felszakadó sebekből, az agyongyötört szívem tehetetlen kínjából, és az örökös, fojtogató magányból. Megigézve bámultam le a vonzó mélybe, lázas tekintetemmel a szabadság ígérete incselkedett. - Ne félj, vesd le terheid, és gyere a karomba! - suttogta felém szüntelen, és szenvedő kis lelkem boldogan akart eleget tenni a hívásnak. Lassú önkívületben álltam fel, szememet egy percre se véve le a mélység vonzásáról. Hajamat vadul tépte a szél, a számon eszelős mosoly játszott. Karomat széttártam, mintha magamhoz akarnám ölelni a mélységet, és elengedtem magam... Már éreztem a zuhanás mámorát, a szabadság hűvös érintését bőrömön... mikor hirtelen egy kéz rántott vissza a valóságba, olyan erővel, hogy rongybábúként terültem el a szobám szőnyegén. - Muszáj állandóan játszanod az idegeimmel?! - hallottam egy ingerült hangot a magasból. Riadtan és értetlenül ültem fel, hogy megkeressem a hang forrását. Ám ekkor, ha lehet, még jobban megdöbbentem. A helyzet olyan abszurd volt számomra, hogy nem tudtam vele mit kezdeni, csak megkövülten bámultam az asztalomnak kényelmesen neki támaszkodó alakra. A legszebb férfi állt velem szemben, akit valaha láttam. Bőre márvány-fehéren fénylett, ami éles, de egyben izgató ellentétet alkotott fekete, félig kigombolt ingével. Félhosszú, szőkésbarna haja könnyed eleganciával hullott a homlokára, és a gyönyörű arcból egy zöldessárga, kiismerhetetlen szempár villogott rám szemrehányóan. A megjelenése emberi volt, de minden apró vonása azt sugallta, hogy éteri, mindenható teremtmények alkották ilyen tökéletesre. - Ki vagy? - suttogtam végül, mire féloldalas mosolyra húzta érzéki ajkait. Azt a fölényes mosolyt láttam felvillanni, amit a későbbiekben annyira gyűlöltem rajta, de amitől mégsem tudtam soha szabadulni; a mosoly, mikor tökéletesen tudtában van saját vonzerejének, s hogy az mekkora hatással van rám. - A nevem Angelus - mondta. - Én vagyok a védőangyalod. - Hogy mim? Megvetően végigmért (szokásához híven elidőzve bizonyos vonalaimon, amiket a hálóing most túlzottan láttatni engedett), majd vontatottan felelt: - A védőangyalod. Melyik szó nem világos? Mellesleg, tudom, hogy milyen vonzónak találsz, de a szádat azért becsukhatnád. Per pillanat nem vagyunk olyan helyzetben, hogy folyamatosan nyitva tartsd... Elégedetten konstatálta, hogy bosszús pírt sikerült varázsolnia az arcomra. Összeszorítottam a szám (ami egyébként eddig tényleg nyitva felejtődött), majd dühösen talpra kecmeregtem. - Mennyire szemtelen vagy - sziszegtem villámló szemekkel. - Most pedig jó lenne, ha elmagyaráznád, mégis mit keresel a szobámban az éjszaka közepén, mert tudod kicsit nehéz elhinni, hogy egyenesen a mennyekből pottyantál ide az én szórakoztatásomra! Ha azt vártam, hogy sikerül hatásosan visszavágnom, csalódnom kellett. Arcán higgadt, gúnyos mosoly ült, de a szemei vidáman csillogtak. Gyanítom, hogy meglehetősen jól mulatott magában azon, ahogy megpróbáltam kiosztani. - Talán nem hiszel az angyalokban? - dőlt hirtelen előre, és így közvetlen közelről fúrta a tekintetét az enyémbe. - Manapság már senki sem hisz bennük - feleltem csípősen, hogy elrejtsem zavaromat. Hogy lehet rám valaki ilyen hatással... olyan bénultan álltam ott, mintha sokkot kaptam volna. Megsimította az arcom, mire végigfutatott a hátamon a hideg, majd még közelebb hajolt. Önkéntelenül is behunytam a szemem, és kábultan vártam, hogy ajka ajkamhoz érjen, ám a leheletét a fülemen éreztem, ahogy lágyan belesuttogta: - Akkor most jól figyelj. Zavartan nyitottam ki a szemem, de akkor már nem közvetlenül előttem állt, hanem a szoba túlsó felében. Behunyt szemmel koncentrált egy pillanatig, mire lassan két hatalmas, gyönyörű, hófehér szárny emelkedett ki a hátából. Diadalittasan rám pillantott, aki ismét tátott szájjal bámulta az előttem álló lényt. - Úristen... most tuti csak álmodom... - hebegtem, miközben hátrálni kezdtem. - Nem álmodsz - mondta tiszta hangján, miközben elindult felém. - Gyere velem, és más szemmel fogod látni a világot. Megállt, és felém nyújtotta a kezét. Csak néztem őt, hatalmasra tágult szemekkel, miközben a szívem majd' kiugrott a helyéből, és a fejemben teljesen összezavarodtak a gondolatok. Ami megrémített... - Meg fogok halni? - kérdeztem halkan. - De hát te nem félsz a haláltól, nem így van? - felelte, miközben komoly tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. - Én nem... vagyis igen... nem tudom, én... - Nem kell félned. Sem a Haláltól, sem tőlem... de most nem fogsz meghalni, pusztán megmutatom neked a világot - odafentről. Tétován bólintottam, majd belekapaszkodtam a kezébe. Ő szorosan magához ölelt, majd kiterjesztette azokat a csodálatos szárnyakat, és elindultunk az ég felé... Attól a perctől kezdve, hogy elrugaszkodtunk a földről, már tudtam, hogy nem bánnám, ha ez a repülés örökké tartana. Szabad voltam, távol a világ pusztító zajától, távol a földi bilincsektől. Soha nem voltam még ennyire önmagam, mintha most először ragyogott volna tisztán a lelkem, és Angelus karjaiba simulva valami különös teljesség érzés uralkodott el rajtam... Sokáig repültünk, erdők, hegyek, és városok fölött, a tájak lassan változtak, és a lassan a levegő is egyre melegebb lett. Aztán egyszer csak megpillantottam a távolban a Tengerre ráömlő holdfény ragyogását... Egy kiálló szirten álltunk meg, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a sötétlő óceánra. A lábunk alatt csendesen tajtékzott a víz, mormolva ősi imáját, miközben a dagadó hold halovány sugarai reszkető örömmel cirógatták a hullámok felszínét... Pár percig csak álltam ott, és némán ittam magamba a látványt. A bennem lévő fájdalmat eltompította az az ösztönös nyugalom, amit csakis a Tenger látványa tud kiváltani belőlem... - Hogy-hogy idehoztál? - kérdeztem halkan, megtörve a köztünk lévő csendet. - Ismerlek - vonta meg a vállát különös útitársam. - Tudtam, hogy itt megnyugszol majd. Akaratlanul is elmosolyodtam, majd leültem a szikla szélére. Ő ugyanígy tett. - És mit tudsz még rólam? - Túl sok mindent - vigyorodott el hamiskásan, mire jobbnak láttam témát váltani. - Ez akkor is hihetetlen nekem... Egyszer csak, a semmiből kilépve megjelensz te, és azt állítod, hogy egy angyal vagy, egy olyan embernek, aki nem hisz sem Istenben, sem a csodákban! Nem tudom, ezek után mit higgyek, mit gondoljak... - Miért lenne olyan hihetetlen? Ahhoz túl valós ez az élmény... - Valós? - nevettem fel keserűen. - Inkább álomszerű! Mi van, ha holnap arra ébredek ismét, hogy nem változott semmi, csak egy újabb semmitmondó nap következik, ami nem tartogat számomra semmit?! Vagy még rosszabb, ha nem vagy más, mint pusztán a képzeletem játéka, egy lény, akit én hívtam életre, hogy törődjön velem, mert már beleőrültem a magányba és az emberek közönyébe?! Szavaim akaratlanul is sírásba fulladtak. Számat összeszorítva próbáltam visszafojtani a könnyeimet, de szánalmas kis próbálkozásom egyre hiábavalóbbnak bizonyult. A csalódottság újult erővel mart belém, hiszen pontosan tudtam, hogy mit kaptam eddig az élettől, és ez a meseszerű élmény túl idealista, túl tökéletes volt hozzá. - Attól, mert volt pár csalódásod az életben, még nem kell eltaszítanod magadtól a jót is. - Te ezt nem értheted! Nekem elegem van már ebből az életből! Gyűlölöm, hogy mindig magamra maradok, hogy nem kellek senkinek! Tudod, milyen érzés feleslegesnek lenni?! Tudod, mennyire fáj az, ha szeretsz, és nem szeretnek viszont?! Annyira fáj... olyan nagyon... úgy érzem, hogy beleőrülök ebbe az egészbe... A zokogás, mint az utóbbi időben oly sokszor, ismét elemi erővel tört fel bennem. - Nem tudok nélküle élni... Magamon éreztem a pillantását, szinte égette a bőröm, de mégis szégyentelenül sírtam előtte, hiszen akkor már minden mindegy volt számomra. Olyan szerencsétlenül éreztem magam, mint még soha... - Nézz rám - kérte. Arcomat gyengéden, de határozottan a tenyerébe fogta, mire a könnyben úszó tekintetem önkéntelenül is találkozott a zöld szemekkel. - Először is: csak az számít, amit te valóságként élsz meg. Csak azért, mert a legtöbb ember vak az ilyen dolgokra, még nem jelenti azt, hogy nem is léteznek. Másodszor pedig... azt hiszed talán, hogy te vagy az egyetlen, aki valaha is szeretett? Más is átesik nagy fájdalmakon, csalódásokon, százával törnek össze a szívek naponta, de az emberek mégis megtanulnak együtt élni a fájdalmukkal, még ha nehéz is. Mennek előre, pedig bennük nem ragyog annyi fény, mint benned. Hagynád elveszni? - Mi értelme ragyogni, ha nincs, kinek megmutathatnám? - kérdeztem remegő hangon. - Ha nem is akarod, úgy nehéz lesz. Ne abból az egy-két emberből indulj ki, akikben csalódtál. Hidd el, nem vagy egyedül... csak jobban körbe kéne nézned. Senki sem gondolatolvasó, nem várhatod el, hogy mások kitalálják, mi bajod. Ha túl büszke vagy segítséget kérni, ha nem engeded el magad, hogy valakire támaszkodhass, akkor úgy nem fog menni... Csak néztem azt a fényes, örökké kiismerhetetlen tekintetet, miközben az én szememből szüntelenül peregtek a könnycseppek. És akkor, ott a Tenger partján hirtelen úgy láttam őt, ahogy a lelkem, mindig is látta: az arcot, ami mindig is hozzám tartozott... A szavai áttörtek bennem egy gátat, ami idáig megakadályozta, hogy a fájdalmam szabadjára engedjem. De most mintha megtisztultam volna... - Angelus... - suttogtam. - Miért érzem úgy, hogy mindig is ismertelek... - Itt voltam veled végig. Akkor is, mikor nem láthattál, és akkor is, mikor más alakot öltöttem magamra, hogy melletted lehessek. Nem tévesztettelek szem elől... - De... miért pont most? - Mert már nem tudtam nézni, ahogy szenvedsz. Plusz, az utóbbi időben eleget ugráltattál, hogy újra és újra megmentselek az öngyilkosságtól! - Akkor miért nem hagytad? Egyszerűbb lett volna, ha... - Nem lett volna egyszerűbb! - vágott közbe bosszúsan. - Szerinted mire vannak az őrangyalok? Azt hiszed, engem nem vettek volna elő utána? Mellesleg igazán hálás lehetsz nekem, mivel az öngyilkosok lelkei a haláluk után is össze vannak bilincselve a fájdalmukkal. Ez kellett volna? - De ez nem igazság! - Ki mondta, hogy az? A lényeg, hogy jobban jársz, ha inkább összeszeded magad, és megpróbálsz kezdeni is valamit az életeddel. A könnyeim fátyla mögött halványan elmosolyodtam a látszólag nem törődöm hangszínen, és ösztönösen magamhoz öleltem őt. - Angelus - suttogtam. - Ugye mindig velem maradsz? Az angyal keze lassan a testem köré fonódott, és lágyan megsimogatott. - Hát még mindig nem érted? Soha nem hagylak el... Sosem fogom elfelejteni, mi éreztem akkor, ott fent, a sziklacsúcson, mikor úgy öleltem magamhoz az én angyalom, ahogy azelőtt még nem öleltem soha senkit. Valami megváltozott azon az éjszakán. Erőt adott nekem a tudat, hogy történjék bármi, nem fogok magamra maradni soha ebben a nagyvilágban, hogy van legalább egy valaki, akinek fontos az én életem. Valaki, aki nem más, mint a lelkem jobbik fele...

Soha ne add fel az álmaid!...

Ősi átok szava,Gyalulja a földet.Minden ember annyi,amennyit, csak fölfed.Nem a szíved,nem a tested amit bezártak.Nem a hangod,nem a szavad amit elálltak.Csapj le majd mint egy démon,ékesítsen diadémom.Testeden testem,Te álmodtál engem,Te ébredsz fel bennem.

Nélküled

Ezer csillag fényével égtem, most sötét az éjszaka. A végtelenből a semmibe léptem, egy új élet még újabb korszaka. Fázni kezdek, ha eljön a tél, s vad játékot űz a képzelet: Egyedül vagyok, süvít a szél, s titokban suttogom a Neved... Sebzett ajkam, vérzőn is énekelt, most néma mind a táj. Kiáltásom, a messzeségből útra kelt, s most süket fülekre talál. Tűz-melegben égek, nyári estéken s vad játékot űz a képzelet: Egyedül vagyok, s az üres széken ellepi a por belevésett Neved...

A NŐ SZÉPSÉGE

A vonzó ajkak érdekében, mondj kedves szavakat.A kedves szemekért, keresd a jót az emberekben.A karcsú alak érdekében, oszd meg ételed az éhezőkkel.A szép hajért hagyd a gyermeknek, hogy ujjaival végigsimítsa naponta legalább egyszer.A lelki egyensúlyért sétálj azzal a tudattal, hogy soha nem vagy egyedül!Az embereket jobban mint a tárgyakat meg kell újítani, fel kell éleszteni, meg kell gyógyítani és megváltani.Sohase utasíts el senkit.Emlékezz: ha segítő kézre van szükséged, végül megtalálod a karjaidban.Ha idősebb leszel, felfedezed, hogy két kezed van: egy, hogy segíts magadon, egy, hogy segíts másokon.A nő szépsége nem a ruhákban rejlik, amiket hord.Nem az alakjában, vagy a frizurájában.A nő szépségét a szemében találod, mert a szem bejárat a szívhez, ahol a szeretet lakozik.A nő szépsége nem az arcápolásból ered. A nő igazi szépsége a lelkéből tükröződik: az a törődés, amit szerető szívvel ad és a szenvedély amit mutat.

LÁSS,NE CSAK NÉZZ

Az igazi nőnek csak a szemét nézd,és azt sem kívülről,hanem a lelke felől.Először meg kell érezni a lelkét...Ha a lelke felől nézed az első réteg a fájdalom,a múlt és a jelen sebei.Ha ezzel megtanulsz bánni akkor láthatod a második réteget,a gyengédséget,a cirógatás vágyát.Ha ezt is látod a harmadik rétegben látod az öröm pajkosságát,a negyedikben a harag villámait,az ötödikben a harmónia vágyát,a hatodikban a gyönyör simogatását, és a hetedikben azt a szeretetet ami teljesen a Tied.Minden igazi nő hétfátyoltáncot táncol és régen elvesztél ha a fátylat,a keblei halmát vagy a csípőjét nézed.Csak a szemét nézd,a teljes ruhátlan lénye,az örömtől hullámzó vagy a fájdalomtól görnyedő teste minden apró titka a szemében van.

DE NEM FÉLEK

Elterül aléltan a lusta kéj,kimerült már és fáradtan elnyúlik ágyunk gyűrött szőnyegén.A vágy most észrevétlen változik,mint festményen a felkent színek foltok vagyunk,csak Te meg én.Egymásba folyó öleléseink még tartanak,testünk még nem billent át a valós-idő peremén.Vágyakkal szőtt háló borul fölénk,egymáshoz menekült két vacogó lélek.Elrejtőztünk tüzeink emésztő lángjában,lassan elhamvadunk ...de nem félek.

TÉR - IDŐ

Rájöttem, hogy a gyűlölt távolság jót tesz nekem, mert megtanulok még inkább küzdeni Érted, a távolság erőt és kitartást ad nekem ahhoz, hogy ne fogadjam el, amit a Sors kínál, mert van úgy, hogy alázatosan fejet hajtani kényszerülünk a kerékkötő-akadályok előtt, és beletörődve felkelni és lenyugodni hagyjuk a nap bukó árnyfényeit, de olykor számunkra is ismeretlen erő tör fel sejtelmesen ringatózó lelkünkből, harcba indul a megváltoztathatatlannak tűnő elrendelésekkel szemben…de én biztosra tudom, nem nőtte magát oly magasságokba azon akarat és elrendelés, amely megkövesíthetné köztünk a távolságot, ami felemészthetné szívem perzselő lángjait, s a keserűség kútjának fagyos cseppjei próbálják ugyan elfojtani lángolásomat, de minden világi törvénnyel szembeszállok, és a forró lángnyelvek végérvényesen legyűrik szerelmünk ellen vétő tehetetlen gyilkos próbálkozások béklyóját…mily’ dőreség azt gondolni, amikor otthonunk fészkes puhaságából utamra indulok, tartok valamerre…micsoda ostoba gondolat, Tőled távolodva nem vezethet utam, és amikor azt hiszem célhoz értem, mert eljutottam, ahová mennem kellett, akkor is csupán megpihentem, hogy visszatérhessek Hozzád sértetlen…elrendelt utunk mindenkor láthatatlan a szemnek, a szív halad rajta, s a szerelmet sóvárgón vágyakozó lélek…

RÜGYET FAKASZT BENNEM

Mikoron Rád találtam, bújtattak a rímek ,ölelő karjuk közt félve rejtegettek. Vigyázva óvtak csukott kelyhük mélyén, majd lassan nyílni kezdtek szóvirág-szirmokként... Féldrágakő-szókkal gazdagon hintettél, s gondolat gyöngyökkel bátran díszítettél.Éjszakákban voltál a nappal fényessége, és napom óráiban a csillagfényű este... Megfordult a világ, kiestem belőle ,kitárt karod melegében új életre leltem.Kacsakőként pattantam a víztükör felett, de úgy tűnt a tó mélye mindenkor eltemet.Azonban a tó egyszer csak kiszáradt, s megmutatta magát medre a világnak.Két elsüllyedt kavics, két újabb esély, ahogy koptatott szélük egy ponton összeér.S egymásba illesztve, összekapaszkodva elindultak félve egy közös kalandra... Odakünn a parkban búcsúzik a tél, messze innen új otthonban, ágyat bontva kél.Rügyet fakaszt bennem szerelmed melege, s a születő szín-képek bokrétába kötve.Vágyom a természet párnáján pihenni, s testedhez simulva csókjaid keresni...

FURCSA TŰZ

Elragad valami furcsa tűz,elűz minden tettetett,erőltetett nyugalmat és a hatalmat amivel elfedem feltörő érzéseim.Az az égető érzés már születésem óta perzsel,pusztít és kínoz,hordozom mint szégyellt titkot.Mint rejtett kincset amit óvni kell,ne tudjon róla senki,ne lássa,ne érezze más.De kicsi a hely amit egy test kínál a pusztító tűzviharnak hazudtam hát,többnyire magamnak.Nem tűz az ami nyaldossa szívem,nem parazsa égeti át néha a bőröm,dehogy!én csupán egy álmodozó vagyok.Hogy könnyebb legyen verseket engedek megszületni,pedig úgy érzem ez szinte semmi.Kiengedem a füstöt,de ezzel nem oltom,csak szítom a parázsló üszköt és fellobban folyton a zsarát.Mindig újra érzem lelkem lobogó tüzének égető parazsát.Néha kicsaptak belőlem,körül öleltek a lángok,de mindig kéznél van a ráció amit ha kell önmagamra zárok.Azonban lassan így is eléget,hamarosan tűz leszek csupán,ha nem engedem hogy a táncoló fény varázslatok velem utazzanak életem hétköznapi vonatán.

Érintés

Mikor szép fejed álomra hajtod tudom, nincs veled senki sem.Leeresztett redőnyöd, zárt ajtód mögött altatódajkád csak a gyötrelem .Mikor bús fejed álomra hajtod s a köddé folyt időbe néz szemed.A fájdalom is csak egy imbolygó folt,csupán Te nem tudod, de én ott vagyok veled .Kulcslyukon át osonok be hozzád,szellemszárnyon, mint a képzelet.Megigazítom rajtad gyűrött takaród,gyengéden megsímogatom fejed .Egy pillanat, s újra itthon vagyok,sugárzik, melegség járja át szívem.Ha te nem is érzed, öröm, hogy én tudom,veled a fényt sikerült ma megérintenem .Mert senki vagyok, ha nem szerethetek,poshadt vizű tó csak egész életem.De ha van, ki szomjazza érintésemet kristályvizet adó forrás lesz szívem.

SZOLGÁLJ SZIVEM

Csak kitartás!-biztatom magam, még futni kell, még minden messze van.Szolgálj szivem, még egy kicsit nekem,jaj, meg ne állj az uton hirtelen.Sok a dolgunk még s nem mutathatom,hogy a harcot már nem birom nagyon.És este ha ágyamba roskadok,érzem, nagyon nagyon fáradt vagyok. Kicsit nehéz volt,jol tudom, szivem,elkoptunk, de ne sejtse senki sem.Higgyék csak azt:az óra jól ketyeg,nem irgalmaznak ám az emberek.Csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,frissen induljak minden reggelen.Csak én tudom, ha ágyba roskadok estére már milyen fáradt vagyok. Szemem árkos és ajkam szögletén a két vonás már mély lett és kemény.Sokat sirtam; eső után a föld ilyen barázdált,csapzott elgyötört...De ha mosolygok, mint ha nap kigyul,arcom hegy-völgye lágyan kisimul.Csak este ha ágyba roskadok,érzem megint, nagyon fáradt vagyok.Csak kitartás,-kip-kop...pontosan,holnap sikerül megint biztosan.A féluton, szivem jaj meg ne állj,kip-kop....tovább is hiven kalapálj.A hegynek föl kicsit nehéz az út,sziv kell hozzá, de aki odajut,a csillagok közt csillagként ragyog...Csak este, este oly fáradt vagyok. Sose pihentem, nem volt rá jogom...Most meg-megállok s felfohászkodom;-O Istenem, kicsit még el ne hagyj!Szegény szivem, te meg szaladj, szaladj....Csak, kis kitartás, meg egy hős iram,fussunk dalolva bátran és vígan...de este már a dal is csak dadog;altassatok el engem, csillagok!

SZERELEM

A szerelem nem annyit jelent, hogy szeretlek és viszontszeretsz,azt jelenti, hogy támaszod leszek, akkor is vigyázlak, ha nem kéred…Szeretlek, amikor szavam nem balzsammal enyhíti sebedet, hanem gyógyító kenőcsével csípni kénytelen a kellemetlen sérüléseket…Szeretlek, amikor magamhoz húználak, mégis a szemedbe nézve kell őszintének lennem,holott őrjítő kínnal foszlok szét, hogy nem rejthetlek védelmező karomba, melegségem ölére…És szeretlek akkor is, mikor igaztalan szavam megbocsátásáért esedezem, vagy a kicsúszott téves gondolatok élét felfogom helyetted és kivéreztetem meggondolatlan önmagam…Szeretlek természetesen vörös virágszirmok izzásával, illatod buja vágyának mohóságával…És szeretlek olthatatlan csókszomjammal, puhán incselkedő ajkadra font szenvedélyválaszommal…Szeretlek mindenkoron, ha elrévedsz az emlékek fodros medrű taván, s akkor is, mikor a tó cseppjei feltörnek és végigfutnak arcod bársonyán…És szeretlek, ha csendre intesz, és néma fájdalmad tűrnöm muszáj…mert úgy szeretlek, ott, akkor és vágyaim oly módján, amelyből érezheted a halál választ el csupán…