AZ ANGYAL -Aki bűnbe esett I.(5.)

Ahogy ott a parton megcsókoltál, egy heves áramütés cikkázott végig a testemen, aminek hatására a külvilág megszűnt körülöttem létezni. A szád puha volt, és meleg, és volt valami különös zamata, ami jólesően áradt szét bennem... hát tényleg ilyen édes íze van a bűnnek? Kezeiddel kétségbeesetten kapaszkodtál a nyakamba, miközben a nyelvedet finoman végigjártattad az alsó ajkamon. Ösztönösen nyitottam én is résnyire a számat, hogy még többet érezhessek belőled, hogy még többet kaphassak ebből a gyönyörteljes érzésből, ami végigbizsergette minden porcikámat... Nem tudom, meddig álltunk ott összeölelkezve és egymásba feledkezve, finoman kóstolgatva ezt a csodálatos érzést... de végül a fejed lehajtottad, ahogy kifulladva megtörted a csókot. - Ne haragudj - mondtad zavartan, miközben a kezeid ernyedten engedték el a nyakam. - Ezt nem szabadna. Nem kellett volna, hogy így letámadjalak... - Várj, Angelina - kértem, miközben elkaptam rebbenő karodat, és magamhoz szorítottalak. - Nekem ez jó... lökj el, ha akarsz, de én... én akarom ezt az érzést... akarlak... Az utolsó szavakat olyan halkan suttogtam, hogy nem voltam benne biztos, hogy hallod is... de talán nem is számított, hiszen az ajkaink ismét egymásnak feszültek. Lemondó-beletörődő, de ugyanakkor boldog sóhaj vegyült a csókba, ahogy átöleltél, és ebben az ölelésben mindketten megtaláltuk az a nyugalmat, amire szükségünk volt. - Szabad ezt nekünk? - kérdezted remegő hangon. - Hiszen te angyal vagy... és azt mondtad... - Nem számít, hogy mit mondtam... vállalom a kockázatot. Nem lesz semmi baj... én veled akarok lenni, járjon ez bármivel... Persze akkor még fogalmam sem volt, hogy ez pontosan mivel fog járni. Ott és akkor a Tenger partján olyan könnyű ígéretnek tűnt, hiszen a szeretetnek csak a világos oldalát ismertem... és nem is sejtettem, hogy ez az érzés épp olyan könnyen tör majd össze, mint amilyen könnyen emel a magasba. De azt hiszem, hogyha tudtam volna... akkor is ezerszer inkább elkárhozok érted, semmint hogy tovább éljek a közönyben. - A szerelem a legfélelmetesebb dolog a világon - susogtad, miközben kutatóan fúrtad a tekinteted a szemembe. - Nem félsz? Akkor még nem értettem, miért mondod nekem ezt... azt hittem, csak az isteni büntetéstől tartasz. Csak később jöttem rá, hogy vannak Isten haragjánál sokkal keserűbb dolgok is az életben... Tenyerembe fogtam az arcodat, amit annyiszor vágytam már megérinteni. Szépnek láttalak... a bőrödön megcsillant a könnyek nedves nyoma, de a szád mosolygott... és a szemeid... a szemeid úgy ragyogtak, mint egy tiszta vizű tó, láttatni engedve a fenekén ülő fényes érzelem-kavicsokat... - Nem - mosolyodtam el, és arcodat arcomhoz simítottam. - Nem lesz semmi baj. És hittem is, hogy így lesz, mert ott, ahogy önfeledten csókolóztunk a parton, mint bármelyik más szerelmespár, olyan könnyű volt hinni benne. Távol a törvényektől és a Mennyektől, távol az Istentől; a te karodban olyan könnyű volt elfeledni azt, aki azelőtt voltam, hogy veled találkoztam. Hiszen ott kezdődött el az én igazi életem... és minden, ami előtted volt, nem volt más, mint egy hosszas álom, ami lassan halványulni kezdett. Igen, néha ilyen könnyű szerelembe esni; két magányos lélek találkozik, és észreveszik, hogy szükségük van egymásra. Nem így terveztük, és talán nem is így akartuk, de mégsem tudtunk tenni semmit ez ellen az érzés ellen... mert minden különbözőségünk ellenére valami egyedi és megismételhetetlenül szép dolog jött létre köztünk. Igaz, akkor még ártatlanok voltunk, és szabadok... nem kellett elrejtenünk önmagunkat rideg álarcok mögé azért, hogy elfedjük a szívünk sebhelyeit. Akkor láttalak először és utoljára úgy ragyogni, mint akkor, hiszen a lényed még nem volt elkopva és meggyötörve azoktól a szenvedésektől, amik később vártak ránk... boldogok voltunk, és nem törődve a fejünk felett gyülekező baljós felhőkkel, minden porcikánkkal szerettük egymást. Azok voltak életünk legszebb napjai. A Földhöz voltam kötve, hiszen bár a testemen lévő sebek már szinte teljesen begyógyultak, ahhoz, hogy a szárnyam összeforrjon, sok idő kellett, de én egyáltalán nem bántam. Isten semmi jelét adta, hogy törődne velem, vagy hogy egyáltalán feltűnt valakinek a hiányom odafönn, és én könnyebb szívvel szegtem meg egy olyan világ szabályait, aminek nem éreztem a jelenlétét. Kézen fogva indultunk el a bűnök útján, nem félve attól, hogy mi vár majd ránk, hiszen együtt voltunk. Elég volt rád néznem ahhoz, hogy az aggályaim sötét felhői szertefoszoljanak, és helyesnek érezzem mindazt, amit teszek. Helyesnek... mert olyan természetesnek tűnt az, ahogy hozzám bújtál, vagy ahogy megcsókoltál, mintha a testem mindig is arra várt volna, hogy érezhesse a te testedet. Gyerekek voltunk még szinte... új és tiszta lelkek, akik most ismerkedtek először a szerelem érzésével, gyengéd félelemmel fedezve fel ennek e remegő érzésnek minden csodáját. Napok teltek, de mi észre se vettük, mert olyan volt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Sétálgattunk esténként a holdfényes tengerparton, figyelve, ahogy a lábnyomainkat elmossák a hullámok; vagy csak feküdtünk a hűvös homokban, és néztük a távoli csillagokat, miközben a lehető legkülönösebb kérdéseket szegezted nekem. „A csillagok a megszakadt szívek könnyei?" „Szerinted milyen érzés lenne a holdfény vízre vetett útján járni? Biztos csiklandozná a talpamat..." „Ha erősen akarom, ugye beleeshetek az égbe? És akkor magamhoz ölelhetem a végtelent..." Hamar rájöttem, hogy a te fejedben mindig, de mindig jár valami, ami képtelen, őrült, és megmosolyogtató, de ami mégis elragadtatja azt, aki hallgat téged. Mintha ott benn a lelked folyamatosan szárnyalna, olyan dimenziókon és világokon keresztül, ahová mások önmaguktól képtelenek feljutni, de a te szárnyalásod szédítő irama őket is magával ragadja... Persze emiatt néha szórakozottnak tűntél... sosem lehetett biztosan tudni, hogy lélekben épp merre kószálsz, vagy épp melyik álmodban gyönyörködsz... de ki tudja, talán pont ez a megfoghatatlanság tetszett benned annyira. Hiszen számodra nem volt semmi sem átlagos... mindent, ami unalmas és szürke lett volna, azt te összegyúrtad magadban, és ragyogóra formáltad. Különös volt ez az álomvilág, amit te ott magadban rejtegettél. Sokszor valóságosabb volt számodra, mint az, amiben éltél... és aminek a kapuit azonnal bezártad a külvilág előtt, ha fájt valami, vagy ha csak magányra volt szükséged. Én voltam az egyetlen, akit soha nem tudtál kizárni... de akit talán nem is akartál.

AZ ANGYAL -Aki szárnyak nélkül repült II.(4.)

Mikor először kelhettem fel az ágyból, azt mondtad, hogy van egy meglepetésed a számomra. - Hunyd be a szemed - kérted, és én engedelmeskedtem neked. Aztán kézen fogtál, és én vakon követtelek. Ahogy kiértünk a házból, arcomat megcsapta a könnyű, langyos szellő, aminek különös, megfoghatatlan sós aromája volt. A szempillám vágyódóan remegett meg. - Még ne nyisd ki - mondtad, miközben magad után vontál. Idegen madarak hangját hallottam a magasban, és szüntelen morajlást... morajlást, ami hipnotikus volt, és igéző. Meztelen talpam alatt még forró volt a homok a Naptól, ám hamarosan egy váratlan, hűvös érintést éreztem a bőrömön... - Most már kinyithatod - hallottam a hangodat, és én életemben először teljes valójában láttam meg a Tengert. Egészen addig nem értettem, miért vonzza az embereket a Tenger, hiszen idáig csak a magasból láttam, és a hatalmas kékség nem mondott nekem semmit. De ahogy ott álltunk a parton kézen fogva, miközben a lábunkat évődően nyaldosta a víz, a látvány magával ragadott. Furcsa érzésem támadt; a végtelenség érzése, ami egyszerre volt lenyűgöző és riasztó, de aminek vonzása alól nincs szabadulás. Szerettem volna térdre borulni, mert ez az érzés egyszerre emelt fel és tört darabokra, de mégsem voltam képes megmozdulni... - Mi ez a különös érzés? - kérdeztem suttogva, mire gyengéden megszorítottad a kezem. - Ez a szabadság érzése - mondtad halkan. - Mámorító, ahogy átjárja minden porcikádat, és szívszorító, mert mégsem lehet a tied... és mégis, én itt érzem magam boldognak. Ahol az Ég és a Tenger összeér... - Az Ég és a Tenger... - ismételtem elmerengve, miközben tekintetemmel még mindig szomjasan ittam magamba a látványt. A Nap akkor kezdett el hanyatlani, de még nem borította lángoló vörösbe az égboltot, csupán aranylóan szikrázó csillogása törte meg az egymásba olvadó kékséget. A szabadság... hát valóban ilyen érzés lenne? Életemben először éreztem azt, hogy szárnyak nélkül repülök... - Gyere, sétáljunk - mondtad, én pedig bólintottam. A tenyered valahogy az enyémben felejtődött, ahogy sétáltunk egymás mellett, miközben az alkony narancs-vörös színei lassan fellobbantak körülöttünk. - Angelus... milyen a Mennyország? - kérdezted halkan. - Gyönyörű és békés, mert a nyugalmát nem háborgatja semmi - feleltem. - És... igaz az, hogy haláluk után az emberek lelkei is odajutnak? - Nem feltétlenül - mondtam húzódozva. - Vannak, akik rögtön újjászületnek a Földön, de vannak, akik megpihennek, és csak utána térnek vissza a Földre. "És akik először elkárhoznak a bűneikért, mielőtt új életet kezdhetnének" tettem még hozzá gondolatban, de hangosan ezt már nem mondtam ki... - Akkor... ez azt jelenti, hogy hiába szeretsz valakit, a halál után esélyed sincs rá, hogy találkozz vele? A hangod kétségbeesett volt, és olyan mély fájdalom sugárzott belőle, ami megrémisztett. - Angelina... - néztem rád értetlenül. Lesütötted a tekinteted, hogy elrejtsd a szemedbe gyűlő könnyeket, miközben mosolyogni próbáltál. - Angelina, azért ez nem feltétlenül van így... Meg van az esélye, hogy emberek az új életükben is egymásra találjanak, feledve a múlt sérelmeit és fájdalmait. És az, ha már szeretsz valakit, elég erős kapocs ahhoz, hogy újra rátalálj majd, nem? Bólogattál, ahogy dacosan kitörölted a kibuggyanó könnycseppeket a szemedből. - Látod? Szeretni áldás és átok egyszerre - mondtad keserű mosollyal. - épp úgy tud fájni, mint amennyi boldogságot ad... - Te szerettél már? - kérdeztem csendesen. - Igen... volt valaki, akit nagyon szerettem - válaszoltad halkan. - Ez ugyan nem az az érzés volt, amit szerelemnek hívunk, de talán több annál... egy éve, nem csak az édesapám halt meg... hanem a testvérem is. Igen, volt egy testvérem... Elinával együtt jöttünk a világra. Talán a szívünk is egyszerre kezdett el dobogni... amióta csak az eszemet tudom, ő mindig ott volt mellettem. Együtt nőttünk fel, és a szokásos testvér kapcsolatnál egy szorosabb kötelék alakult ki közöttünk, hiszen szinte csak mi voltunk egymásnak. Anyánk a szülés után nem sokkal meghalt, és apánk akkor költözött ide velünk, távol a várostól... ám olyan sokat dolgozott, hogy sokszor egész nap alig láttuk. De mégsem voltunk soha magányosak, mert mindig együtt voltunk... számtalanszor játszottunk itt a parton, fürödve a Tengerben, és gyönyörködve az Égben... De aztán... hirtelen mindennek vége lett. Apánk halász volt, és mi néha elkísértük őt, mint ahogy aznap éjjel is. Sötét volt még, emlékszem... még nem hajnalodott. És a sötétben egy másik hajó tartott felénk, nagyobb és gyorsabb, mint a mienk. Ahogy közeledett, apánk már sejtette, hogy baj van. Csónakba rakott minket, és a lelkünkre kötötte, hogy evezzünk, amilyen gyorsan csak tudunk, és történjék akármi, ne nézzünk hátra. De hát hogy is tudtuk volna ezt megtenni? Mikor hamarosan vad kiáltások törték meg az éjszaka csendjét, és gyilkos fények lobbantak fel a hajónkon? A félelem megbénított minket... csak rémülten néztük, ahogy apánkat épp megölik néhány hal és egy hajó miatt... csak néztük, ahelyett, hogy menekültünk volna... akkor talán Elina még most is élne. De így persze észrevettek minket... fegyver dörrent a sötétben, az egyik súrolta a vállam, de a másik... a másik utat talált Elina szívébe... Úristen, ott feküdt a karomban, és ömlött a testéből a vér, és én nem tehettem semmit! Ott halt meg a kezeim között... én pedig itt maradtam egyedül... teljesen egyedül... elszakadva a lelkem másik felétől... Néztem az arcod, ahogy beszéltél, a bőrödön megállás nélkül csurgó könnyeket, a hangodból sugárzó keserű fájdalmat... az érzéseket, amik megérintettek bennem mélyen valamit, anélkül, hogy egyáltalán ismertem volna őket. A mellkasomban ismét fellobogott a vágy, hogy hozzáérve az arcodhoz letöröljem azokat a könnyeket... - Angelina... - mondtam gyengéden. - Gondolod, hogy tényleg elszakadhatnál valakitől, aki a lelked másik fele? - Nem tudom... - sírtad. - nem tudom... csak azt tudom, hogy beleőrülök ebbe a fájdalomba! Nem tudom elviselni ezt a magányt... - Mielőtt veled találkoztam volna, én nem ismertem semmi mást, csak a magányt - mondtam halkan, mire rám néztél a könnyeiden át. - A végtelenül üres Nihilt, amiben nem születik meg érzelem. Én soha nem ismertem ezt a lángoló szeretetet... ami elemészt, de közben mégis teljessé tesz... egyedül voltam... odafent nem ismerik az érzelmeket, így nem volt, akit szerethettem volna, vagy aki szeretett volna... - Mindenkinek szüksége van rá, hogy szeressék! Mindenkinek kell a szeretet... - Akkor mutasd meg nekem, mit jelent ez az érzés - szorítottalak váratlanul magamhoz. - Mutasd meg nekem... A testem szinte remegett, ahogy hozzám simultál, és bőröd a bőrömhöz ért... éreztem a szíved minden apró lüktetését, minden lélegzetvételedet, a bőröd illatát, ahogy a vér dübörögve száguld az ereidben... olyan őrjítő, és olyan csodálatos volt, ahogy a közelséged mámorító melegségként járta át a lényem. Mintha az egész életedet a karjaim közt tartottam volna. Nem szóltál, de a tested ölelése többet mondott minden szónál. Lassan felemelted a kezed, és gyengéden megérintetted az arcom, majd közelebb vonva magadhoz, ajkad félénken az enyémre tapasztottad...

AZ ANGYAL -Aki szárnyak nélkül repült I.(3.)

Emlékszem, mikor aznap este ott ültem előtted félmeztelenül, és zavartan lehunyt szemmel ismerkedtem az emberi érintéssel, ahogy a kezeid vigyázva kezelték le a sebeimet. Hiába fájtak a sérülések, hiába kavargott még mindig kicsit a fejem a vérveszteségtől, az érzés, ahogy hozzá tudtál érni a bőrömhöz, olyan vad gyönyört okozott, ami összezavart és megrémített... de ami mégis, olyan... jó volt... Az a bizalmas intimitás, ami sugárzott minden mozdulatodból, a gyengédség, amivel végigsimogattad érzékeny szárnyaim, miközben rögzítetted a kötést, olyan jóleső melegséggel töltött el... olyan melegséggel, ami örömöt adott, és menedéket kínált. És nekem nem volt erőm tiltakozni ellene... hiszen olyan csodálatos volt magamba fogadnom ezt a féltő ragaszkodást. Hiába volt minden olyan új, és olyan szokatlan körülöttem, mégis magával ragadott ez a világ, ami téged körülvett, és ami annyira különbözött mindattól, amiben eddig éltem. Furcsa volt egy olyan valakivel együtt lakni, aki annyira más volt, mint bárki, akit azelőtt ismertem. Közvetlen voltál és nyílt, az első perctől kezdve úgy bántál velem, mintha mindig is ismertük volna egymást. Természetes volt számodra, hogy gondomat viseljed. Törődtél velem... olyan figyelemmel, mint még soha senki az előtt. Nap, mint nap átkötözted a sebeimet, ügyelve rá, hogy ne okozz fájdalmat, miközben ujjaid gyengéden cirógatták a bőrömet, és én belereszkettem minden apró érintésbe. Főztél rám, hogy tápláld legyengült testemet, és borogattad a homlokom, mikor láztól szenvedtem. Ott ültél mellettem órákig, és fogtad a kezem, miközben aludtam. Te azt hitted, hogy nem tudok róla, de melletted nem volt rá szükségem, hogy messzire vigyenek az álmok... éreztem a tenyered a tenyeremben, és az ujjaink összekulcsolódása megnyugtatott... Sose gondoltam volna, hogy ilyen jól eshet valakinek a gondoskodása. A te szemeden keresztül új megközelítésből láttam az embereket. Meséltél nekem hosszú órákon keresztül, legendás történeteket Atlantisz életéről, amik nagy részét ugyan már hallottam odafönt a Mennyben, ám te teljesen másként rajzoltad elém őket. Az angyalokat elrettentette az emberek bűnbeesése, és nem értették az érzelmek kusza hálóját, így a történeteik jóval sötétebb képet festettek a Földről. De ahogy téged hallgattalak, a sötétség mellett megjelent a fény, a bukás mellett a felemelkedés, és a bűnök mellett a jóság kiirthatatlan gyökere... Ez a világ sokkal izgalmasabbnak, sokkal lüktetőbbnek tűnt, mint a Mennyország halotti harmóniája. De ami a legjobban lenyűgözött, az az érzelmek sokasága, amik meghatározták az emberek életét... boldogság, elkeseredettség, düh, gyűlölet, vidámság... és a szerelem... érzések, amik addig sosem lehettek az enyéim, most hirtelen elérhető közelségbe kerültek. Általad apránként megszerettem a Földet, oly annyira, hogy titkon már egyáltalán nem vágytam vissza a Mennybe... mert itt nálad, életemben először otthonra találtam. Jó volt veled... Egy ember megtette azt, amire egy angyal természetéből fakadóan sosem lett volna képes: hiszen ahogy ott voltál mellettem mindig, elűzted azt a Magányt, ami addig kísérte az életemet. Őszintén szólva, az angyalok felsőbbrendűnek érzik magukat az embereknél, akik gyengék és szánalomra méltóak az ő szemükben. Nem érnek fel az ő hibátlan tökéletességükhöz... De miután megismertelek téged, megértettem, hogy az angyalok semmire se mennek a tökéletességükkel. Hiszen mit is lehetne szeretni abban, ami tökéletes? Itt voltál előttem te, egy egyszerű ember, aki egy romlott világban élt, de mégis képes voltál hinni benne és szeretni azt. Tetszettek a hibáid... amik olyan bájosan valóssá tettek téged. Szeleburdi voltál és hirtelen, csupa kiszámíthatatlan heves lángolás, amit lehetetlenség lett volna kordában tartani. Lehet, hogy esendő voltál, de vad és szabad, aki talán Istenre is csak vidáman ránevetett volna, mialatt a tökéletes angyalok csak szolgalelkűen hajlongnak előtte. Fékezhetetlen voltál és szeszélyes, akárcsak a Tenger... minden pillanat, amit veled töltöttem, valami újat és váratlant hozott, tele voltál csupa meglepetéssel és ellentmondással, és én sokszor csak meghökkenve néztem a tőlem annyira idegen hangulatváltozásaidat. Olyan kis bolondos dolgaid voltak már akkor is... amik ösztönösen megnevetettek. Mint mikor altatódalt énekeltél nekem, borzasztó hamis hangon, de lelkes átéléssel, huncut csillogással a szemedben figyelve az én reakciómat. Akaratlanul és hirtelen tört fel belőlem a kacagás, esélyem se lett volna elfojtani, te azonban velem nevettél. Különös és felszabadító érzés volt, ahogy ott nevettünk egymás mellett, hosszan és önfeledten. A mellkasomban egy láthatatlan buborék dagadt, ami szétfeszített belülről, de ez az érzés korántsem fájdalmas volt, hanem sokkal inkább bizsergető... - Jól van, most már tudom, hogy tudsz nevetni - mondtad, miközben a könnyeid törölgetve szóhoz jutottál. - Miért sírsz? - kérdeztem tőled riadtan, te azonban értetlenül néztél vissza rám, majd elmosolyodtál. - Ezek örömkönnyek... Az ember nem csak fájdalmában szokott sírni, hanem akkor is, ha boldog. Vagy ha épp egy nagyot nevet... Sóhajtottál egy mélyet, majd karjaid széttárva hátradőltél az ágyon, és a tekinteted elgondolkodva a plafonra szegezted. - Olyan furcsa - mondtad elmerengve. - Mintha ezek a természetes emberi érzelmek ismeretlenek lennének a számodra néha... - Igen, mert ahogy te is mondtad, ezek emberi érzelmek - válaszoltam halkan, miközben a mellkasomban lévő buborék összezsugorodott. - Én pedig angyal vagyok. - És attól miért lennél más? - Mert az angyalok nagyon is mások, mint az emberek - mosolyodtam el szomorúan. - Az angyaloknak nincsenek érzelmeik. - Nincsenek? - ültél fel döbbenetedben. - Az meg hogy lehet?! - Nincsenek, vagy legalábbis nem úgy, ahogy nektek. Előttünk minden élőlény egyenlő, mint ahogy Isten előtt is. Isten azért teremtett minket, hogy az ő hírnökei legyünk, és az önző érzelmek, mint a szeretet vagy a gyűlölet csak befolyásolna minket a feladataink elvégzésében, amiktől például a Föld sorsa is függ. Ahogy némán néztél rám akkor, a tekinteted tele volt gyengéd szánalommal... és valami csendes, érthetetlen szomorúsággal. - De ez így akkor is... olyan kegyetlennek hangzik! Nincs nevetek, nincsenek érzelmeitek... olyan, mintha nem is lenne igazi életetek... - Csak mások vagyunk, mint ti. Isten más céllal és más adottságokkal teremtett minket, de mind az Ő gyermekei vagyunk, és megvan a helyünk a világban. Talán furán hangzik, de hidd el, az angyalok elégedettek a sorsukkal, és mivel nem ismerik az érzelmeket, így nem is hiányzik nekik. - Akkor neked majd hiányozni fog? - szegezted nekem kíméletlenül a kérdést, miközben a szemeidben dacos elszántság tükröződött. - Én... Zavartan sütöttem le a szemem, mert fogalmam sem volt, hogy mit válaszolhatnék erre neked. Hiszen megmagyarázni sem tudtam még ezeket a furcsa folyamatokat, amik bennem zajlottak le akkoriban, nemhogy válaszolni egy ilyen kérdésre... Nem értettem még a szeretetet, a szenvedést, vagy hogy miért fontos, ha törődünk másokkal. És nem értettem az emberi könnyeket sem... Észre se vettem a vágyat, hogy mennyire szerettem volna emberré válni... - Túl sok minden történt velem az elmúlt napokban, így össze vagyok zavarodva ahhoz, hogy erre most neked válaszoljak... de majd egy napon választ fogsz kapni. - Rendben - mondtad nagylelkűen, de a tekinteted ugyanolyan komoly maradt, ahogy az arcom fürkészte. A kérdésed felkavart és kétségbe ejtett. Később, mikor már ott aludtál pár méterre tőlem, az álmok világában járva, én még mindig ébren feküdtem az ágyamban, és viaskodtam ezekkel az újdonsült érzésekkel. Akkor döbbentem rá először, hogy valami megváltozott bennem. Hogy már nem vágytam vissza a Mennyekbe... mióta itt voltam veled, egyszer sem fordult meg a fejemben a gondolat, hogy mi lehet a társaimmal, és hogy miért nem indultak még a keresésemre, vagy hogy egyáltalán mikor akarok majd visszatérni közéjük. Nem gondoltam rá, mert a jelen lopott boldogsága elfeledtette velem a világomat... annyi minden volt, ami elbűvölt itt, rengeteg új és reszkető élmény, amik fellobbantottak valami lángot a lelkemben; és én a tapasztalás gyönyörének hevében még csak gondolni sem akartam arra, hogy el kell majd innen mennem... mert az igazság az volt, hogy egyáltalán nem akartam innen elmenni. Csak hogy ez a gondolat több volt, mint ijesztő... hiszen ez pontosan azt jelentette, hogy észrevétlenül az érzelmek csapdájába estem. A vonzódásommal egy másik lényhez akaratlanul is megszegtem Isten szent és sérthetetlen törvényeit... de a bűn, mint mindig, most is édes volt, és én mentegetőzések falát építettem magam köré, hogy megnyugtassam vívódó lelkiismeretemet. Hiszen miért is lenne bűn az, ha meg akarom érinteni az arcodat? Miért lenne rossz dolog szeretni valakit? Miért kellene bűnhődnöm amiatt, hogy életemben először boldog vagyok... Néztem az arcod a félhomályban, a szorosan lezárt szemeidet, a párnán kócosan szétterülő vörösesbarna hajzuhatagot... Olyan átszellemült voltál, az álmod könnyed volt és nyugodt, hiszen az álmaidban szabadon szárnyalhattál. Néztelek, és elfogott valami különös vágy, hogy odamenjek és átöleljelek... és szorosan a karjaimban tartsalak egész éjszaka. De ez a vágy éppolyan rémisztő volt számomra, mint amennyire csábító, és én erőtlenül próbáltam küzdeni ellene. Te, aki az érzelmek kiváltságával jöttél a világra, nem értheted, hogy milyen ijesztő is tud lenni, mikor a szív szeretni kezd... Így csak néztelek, ahogy a bőröd ezüstös derengésbe vonta a holdfény, és azon tűnődtem, hogy milyen lenne megérinteni, hogy milyen érzés lenne a saját ujjbegyeim alatt érezni ezt a beléd zárt lüktető életet. Vajon ugyanazt a reszkető örömöt jelentené, mint amikor te érsz hozzám? Elképzeltem ezerszer is a sima bőröd a tenyerem alatt, de mégsem érintettelek meg egyszer sem. Számodra olyan könnyű volt ez a bizalmas testbeszéd, az ujjaid ösztönösen simogatták néha a bőrömet, és az a bizsegés, amit ilyenkor éreztem, felszabadított bennem egy különös érzést, ami egyszerre volt édes és homályos... A te gondoskodásodnak köszönhetően meglepően gyorsan gyógyultam, még a szárnyam is... Igen, a testem viharos gyógyulásnak indult... de a lelkem egy új, eddig ismeretlen lázban szenvedett. A vágy forró lázában... amire nincs se gyógyír, sem ellenszer. A testem forró volt, és a szívem olyan hevesen vert, ha ott voltál mellettem... emberi mivoltod úgy vonzott magához, mint a gravitáció. Ahogy bosszankodtál... ahogy nevettél... amennyire szeretetreméltó voltál... amennyire gyenge és esendő... túl az összes ésszerű és ésszerűtlen magyarázaton, beléd szerettem. Beléd szerettem, anélkül, hogy tudtam volna, mi ez az érzés..

AZ ANGYAL -Aki a földre esett II.(2.)

A sötétségből csak nehezen tértem magamhoz. Mintha a lelkem elfeledett ösvényein barangoltam volna a semmiben, kétségbeesetten keresve valamit, ami visszarángat a valóságba. Idegen, furcsa hangokat hallottam néha magam körül, szófoszlányokat, amiket képtelen voltam összerakni... mintha valaki távolról, nagyon távolról beszélt volna hozzám. Isten? Tényleg ő lenne? Próbáltam keresni a hang forrását, de olyan nehéz volt rátalálnom... hiszen hiába akartam a nevét többször is az ürességbe kiáltani, képtelen voltam rá, mintha megnémultam volna. És csak zuhantam, zuhantam vég nélkül a semmiben... Hosszú idő után, halványan kezdtem végül érzékelni a dolgokat magam körül, az öntudat hajnala csak lassan tudta elűzni a fájdalom sötétségét. Furcsa és szokatlan hatásokat észleltem, más illatokat, zajokat, mint amiket már megszoktam... valahogy minden olyan idegennek tűnt körülöttem, és nem tudtam őket hova tenni magamban. De az a hang, amit olyan sokszor hallottam eszméletlenségemben, folyamatosan hívott magához... és én végül, hosszú idő múlva újra kinyitottam a szemem. Egy barátságos, egyszerű kis szobában feküdtem, amit még soha nem láttam az előtt. Értetlenül pillantottam körbe, hiszen a hófehér falak, a különleges aprólékossággal megmunkált berendezési tárgyak, és az ablakból idelátszó Tenger mind-mind egyértelműen azt mutatták, hogy nem a Mennyben vagyok. Itt ragadtam a Földön... Ezernyi kérdés vetődött fel bennem, amikre sürgősen választ akartam kapni. Meggondolatlanul mozdultam meg, hogy felkeljek, ám alig emelkedtem fel fekvő helyzetemből, a mellkasomba bele nyílalt a fájdalom. Önkéntelenül is felnyögtem, ahogy összegörnyedtem, ám ekkor hallottam, amint valaki bejön a szobába. Még mindig értetlenül, és kissé riadtan pillantottam hátra, amennyire sebesült testem engedte, és ekkor életemben először megláttalak téged. És az a pillanat örökre a lelkembe égett... Egy emberlány nézett vissza rám ragyogó zöldesbarna szemekkel, amik olyan nyugodtan csillogtak, mint a Tenger egy nyári reggelen. Csordultig megtelve érzelmekkel... Akkor találkoztam először egy emberrel. Az angyalok szemével nézve, akik már hozzászoktak tökéletes, gyönyörű külsejükhöz, az emberek nem különösebben szépek, én azonban csodálatosnak láttalak. Csodálatosnak, mert a szíved forró lüktetését idáig éreztem, mert az arcodon annyi érzelem tükröződött egyszerre, amennyiről nem is hittem volna, hogy lehetséges; és mert úgy mosolyogtál le rám, mint még soha senki azelőtt. Tele volt megfoghatatlan gyengédséggel... és én életemben először éreztem, hogy valakinek a mosolya nekem, csakis nekem szól. - Úgy örülök, hogy végre magadhoz tértél - szólaltál meg, miközben odatérdeltél az ágyam mellé. - Hol... hol vagyok? - kérdeztem tőled erőtlen hangon. - Atlantiszban - felelted. - A nyugati parton. Atlantisz volt az emberiség történetének nagy királysága, fénykorának ragyogását a későbbi korok egyike sem tudta felülmúlni, vagy akárcsak utolérni. Az emberek akkor éltek először és utoljára egy ilyen harmonikus társadalomban, ami egyszerre volt fejlett és civilizált, de szoros összhangban a Természettel. Egy földi Éden volt ez egykor, megtestesítve mindazt, amiről az emberek azóta is csak álmodnak. Lakói békében éltek egymás mellett, hosszú ideig nem ismerve a betegséget és a fájdalmat, és nem félve a haláltól, köszönhetően annak a tudásnak, amit mára már réges-régen elfelejtettek. Ismerték a természeti erők energiáit, és tudták hogy használhatják azt jóra anélkül, hogy megsértenék a Természet törvényeit. Boldogok voltak, és szívük tiszta volt, mert Isten angyalai vezették őket, átadva nekik a tudásukat. A ma élő emberek lelke mind emlékszik erre a Paradicsomra, és azóta is szüntelenül sóvárognak az elveszett Éden után anélkül, hogy tudnák mi az a tompa, megmagyarázhatatlan fájdalom a lelkükben. Hiszen mikor a Bukott Angyal leszállt a Földre, Atlantisz sorsa meg lett pecsételve. A kétkedés, a gyűlölet, és a többi bűnös érzés utat talált az emberek naiv, nyílt szívébe, megfertőzve őket, mígnem szép lassan pusztítani kezdték egymást, telve irigységgel és kegyetlenséggel. A Birodalmat, amit egykor a földi Paradicsomnak neveztek, megérintette a Pokol lehelete, és bukásba taszította. Az angyalok elhidegültek az emberektől, az isteni tudás pedig elveszett, ahogy a Tenger hullámai végül a homályba mosták Atlantisz földjét. Én azelőtt még sosem jártam a Földön, hiszen csak egy egyszerű angyal voltam, Isten egy névtelen katonája. És most mégis itt találtam magam, távol a Mennyektől, egy olyan Birodalomban, aminek a pusztulása a Mindenható szomorú tekintetétől kísérve akkor már elkezdődött. - Atlantisz? - kérdeztem vissza zavartan. - De hát... hogy kerültem ide? - Három nappal ezelőtt találtam rád a parton - mondtad. - mikor hajnalban kimentem kagylót gyűjteni. Ott feküdtél a homokban eszméletlenül, és sebesülten. - És te idehoztál? - kérdeztem a csodálkozástól tágra nyílt szemekkel, hiszen annyi elszomorító dolgot hallottam már az emberekről... - Hát persze - lepődtél meg az én reakciómon. - Nem hagyhattalak ott, sebesülten! Azok a csillogó, zöldesbarna szemek még mindig azzal a különös gyengédséggel simogattak, amitől furcsa melegség járta át a testem. - Köszönöm - mondtam neked hálásan, mire félszegen elmosolyodtál. - Te... egy angyal vagy, ugye? - bólintottam, mire folytattad: - Annyit hallottam már rólatok... az öregek néha mesélnek arról a korról, mikor az angyalok még köztünk jártak. És hiába szakadt meg a kapcsolat az angyalok és az emberek között, én mindig úgy vágytam rá, hogy találkozhassak velük... még ha óvtak is tőle. - Óvtak? - néztem rád értetlenül. - Igen... - sütötted le a szemed. - Sokan úgy tartják, hogy az angyalok az okozói annak a sok szerencsétlenségnek, ami most velünk történik. - Az angyalok értetek harcolnak - vontam fel a szemöldököm. - hogy ne fordulhasson a világ a végtelen káoszba. - Ezért sérültél meg te is? Ismét bólintottam. - A sebeid... nagyon aggasztónak látszottak. Próbáltalak ellátni, de nem tudom, mennyire sikerült, hiszen ezek emberi gyógymódok. És mivel olyan sokáig voltál eszméletlen, féltem, hogy többé nem ébredsz fel... - A tekinteted aggodalmasan csillogott. - Hogy érzed magad? - kérdezted aztán. - A körülményekhez képest jól - mosolyodtam el. - Ugyanabból az asztrális erőből táplálkozunk, úgyhogy a te gondoskodásod több volt, mint amit bárki is tehetett volna értem. Hamarosan rendbe jövök - nem akarok a terhedre lenni. Tényleg így volt. Atlantisz lakói a kristályok rezgéseit, és különféle növényeket használtak gyógyításra, eredményesebben, mint később bármilyen orvosi technológia. A testem a pozitív hatásoknak köszönhetően máris gyógyulásnak indult - leszámítva a szárnyam. Az angyalok szárnyaiban ugyanis rengeteg idegvégződés található, és itt összpontosul az energiájuk nagy része. Ezért ha megsérül, az nemcsak hogy őrjítő kínnal jár, de a gyógyulása hosszú-hosszú, fájdalmas időbe telik... és az én bal szárnyam még mindig törötten csüngött alá. - Egyáltalán nem vagy a terhemre. Egyedül élek itt, mióta meghalt az édesapám. És jól esik gondoskodni valakiről... addig maradsz, ameddig csak akarsz. - Köszönöm, hogy ennyit törődsz velem... - Angelina. A nevem - nevettél rám. - Köszönöm, Angelina - mondtam neked hálásan. Egy darabig némán fürkészted az arcom, majd megkérdezted: - És a te neved? - A nevem? - értetlenkedtem. - Igen, hogy hívnak? - Nekem nincs nevem... - mosolyodtam el szomorúan. - Én csak egy angyal vagyok. - De hát... ez hogy lehet? - döbbentél meg. - Az angyalok nem viselnek nevet, mert mi, Isten gyermekei egyformák vagyunk az ő szemében, mint ahogy számunkra is minden teremtmény egyenlő. - És Michael? Meg Gabriel? Hiszen őket még én is ismerem hallomásból! - Igen, de ők arkangyalok, akik a Mennyek élén állnak. Homlokod ráncolva próbáltad megérteni a hallottakat, míg én csak értetlenül figyeltelek. Hiszen fogalmam sem volt, hogy miért lenne olyan fontos ez... - De ez így olyan... kegyetlen... - mondtad végül. - Az emberek nem egyformák, és szerintem az angyalok sem... hiszen nézz körül bárhol a világban, nem találsz benne két teljesen azonos dolgot, és mégis, pont ez a sokszínűsége varázsolja széppé! Talán Isten szemében ugyanolyan vagy, mint a többi angyal... de számomra nem! Nekem te különleges vagy... hiszen te vagy az első angyal, akivel találkoztam... te vagy, akit ápoltam... nekem te nem csak egy vagy a többi közül. - Hát akkor milyennek látsz? A tekintetünk összekapcsolódott, és halvány, alig észrevehető pír vonta be a bőröd, ahogy azt suttogtad: - Ragyogónak és gyönyörűnek, mint a Tenger vizén megcsillanó napfény... Angelus. Tisztán emlékszem arra a pillanatra. Csak ültem ott, miközben először hallottam a csendben a saját szívem heves dobogását, amit az az egyszerű tudat váltott ki, hogy valakinek fontos vagyok. Hogy valaki számára az egyetlen vagyok... Kiléptem a névtelenségből, mert te a szívedbe fogadtál. Többé már nem csak egy angyal voltam, mert volt valaki ezen a világon, aki meglátott bennem valami mást is, és azzal, hogy nevet adtál nekem, egyúttal életet is adtál... és ezzel ott és akkor elkezdődött a mi történetünk. - Angelus - mondtad újra halkan. - Hadd nevezzelek így. Utánozhatatlan bájjal előre hajoltál, hogy kisimíts egy előre hulló szőkésbarna tincset az arcomból, miközben lágyan megcirógattad a bőrömet. Összerándultam, mintha villám csapott volna belém, hiszen olyan furcsa és új érzés volt, ahogy libabőrős lett az egész testem az érintésedtől... A hirtelen reakciótól riadtan húztad vissza a kezed, és aggódva néztél rám. - Fáj valamid? Mi a baj? - Nincs semmi baj... - suttogtam, majd bátorítóan rád mosolyogtam. Pedig a szívem még mindig remegett. Hiszen eddig életem során még soha senki nem érintett meg... így a testem akaratlanul is beleborzongott abba a gyengédségbe, amivel most találkoztam először. - Pihenj egy kicsit, biztos gyenge vagy még - mosolyogtál rám te is. - Addig készítek neked egy teát. Felpattantál és kisietettél a szobából, én pedig az ismeretlen érzésektől kavargó fejjel néztem utánad. - Angelus... - suttogtam alig hallhatóan, miközben óvatosan megérintettem az arcom ott, ahol a te ujjaid értek hozzám...

AZ ANGYAL -Aki a földre esett I.(1.)

Angelus némán áll mellettem , gyönyörűszép zöld szemei kiismerhetetlenül fürkészik a távolt. Súlyos csend telepszik ránk, a csend, ami hatalmassá növekedve maga alá préseli a legbensőnket, és a kimondatlan dolgok felgyülemlett tömege véresre sebzi a lelkünket... Miért nem szól? Csak nézek rá, várom, hogy mondjon valamit, hogy megtörje ezt a halott hangtalanságot, amit már képtelenség tovább elviselni. - Gondolhattam volna... - mondja végül halkan, keserű, cinikus mosollyal az arcán, miközben még mindig nem néz rám. - Amióta csak ismerlek, ez mindig is így volt. Soha nem az egyszerű szerelmet választod... Van valami a hangjában, ami megijeszt. Valami, ami megmagyarázhatatlan fájdalommal tölt el... - Talán ezért is szerettem akkor beléd - folytatja. - Ezer és ezer év telt el azóta, de ez az érzés mit sem változott... a vágy a lehetetlen után nem múlt el. Pedig mindig csak ugyanaz a fájdalom kísér... hiszen most is, hiába ülök itt melletted, a szíved másért dobog. A szemeid örökké mást keresnek, és átnéznek rajtam. Újra és újra végig kell néznem, ahogy szenvedsz, és millió darabra töröd szét magad, és én nem tehetek ellene semmit. Hiszen még csak meg sem érinthetlek... itt ülsz mellettem, de mégsem tudlak magamhoz ölelni... hiába érzem a tested melegét... Rám pillant, és az a pillantás darabokra hasítja szét a lelkem. Forró könnyek peregnek a szememből öntudatlanul, ahogy a felismerés eszelős lángja feléget bennem mindent, amit eddig igaznak hittem, megmutatva a kíméletlen valóságot. Mi ez a fájdalom? Ami mindig is itt élt bennem... csak sosem tudtam megmagyarázni. Angelus... csak nézem őt, mintha most látnám először, és mégis... ő az én angyalom... akit mindig is szerettem... és talán ezért nem lehettem soha boldog mással. És mégsem emlékszem... képtelen vagyok emlékezni... - Angelus... én... - a hangom önkéntelenül is elcsuklik. - én miért nem tudok visszaemlékezni?! Miért?! - Mert te halandó vagy... és minden életedet új reményekkel kezdted. - De ez így nem igazság... hiszen a szívem emlékszik rád, még ha én el is felejtettelek! Angelus... én... emlékezni akarok... mondd el nekem, kérlek... oszd meg velem! Angelus nem néz rám, szomorú szemei valahová a múltba néznek. Az emlékeinkbe... - Miért szeretnéd tudni? - kérdezi végül. - Hiszen sokszor jobb a tudatlanság... - Nem, egyáltalán nem jobb! El kell mondanod nekem, hiszen ezek az én emlékeim is... én... akarom tudni, hogy mi ez a furcsa, megmagyarázhatatlan fájdalom a szívemben... el kell mondanod! El kell mondanod, hogy mi történt velünk... A mellettem ülő gyönyörű angyal lehunyja a szemét, majd halványan elmosolyodik. - Rendben - mondja halkan. - Elmondom neked a mi történetünket. Egy réges-régi korban kezdődött minden... ~ *~ Kezdetben minden sötét és kietlen volt. Mint egy önmagába fagyott álom szorosan lezárt, halotti szemhéjak mögött. De aztán, azok a szemek egyszer csak felpattantak... Isten hangja dübörögve visszhangzott az ürességben: „Legyen világosság!" És a Fény megszületett a Sötétségből. A világ teremtése megkezdődött. Isten karcsú ujjaival szikrázó csillagokat rajzolt az égboltra, különösen ragyogóra alkotva a Napot és a Holdat, miközben kedvtelve gyönyörködött bennük. Teremtő kezei között megformázta a Földgolyót, és ennek gyönyörű, áldott tükörképét: a Mennyek országát. Úgy tartja a legenda, hogy hat napig tartott a világ teremtése, és akkor a Mindenható alkotói büszkeséggel tekintetett végig mindazon, amit létrehozott. A Mennyek és a Föld készen állt rá, hogy lüktető élettel töltődjön meg. A Teremtő ekkor adott életet gyermekeinek, hogy betöltsék a teret. Isten első szülöttei gyönyörű, szárnyas teremtmények voltak, a Mindenható kegyeltjei, akiket angyaloknak nevezett. Szépséges és halhatatlan lények voltak, akiknek komoly tekintetében a Tudás tükröződött. Áldottak voltak ők, mert Isten fénye ragyogott rájuk, és ők feltétlen tisztelettel hajtottak fejet Előtte. A Teremtő rájuk vetette sugárzó mosolyát, és Kiválasztottnak nevezte őket. Ők lettek az Őrzők, akik fenntartják a mai napig a világ egyensúlyát, és utat mutatnak a Másodszületteknek. Mikor a Menny már benépesedett, Isten életet adott késői gyermekeinek, akiket embereknek hívott. Szépségük idősebb testvéreiknek csupán halvány visszfénye volt csak, védtelenek voltak, és tudatlanságukban ártatlanok. De Isten megajándékozta őket a döntés szabadságával, lelkük független volt mindentől és mindenkitől. Halandók voltak, így megadatott nekik a feledés, lelkük minden haláluk alkalmával ragyogó főnixként éledt újjá hamvaiból, hogy új reményekkel a szívükben születhessenek újra. És Isten nekik adta az érzelmek kiváltáságát... az emberek szabadon gyűlölhettek és szerethettek. Az egymáshoz fűződő érzelmeik életet adó, lüktető erekként szőtték át létüket... és talán észre sem vették, de mindegyik emberben ugyanaz az örök vágy égett - mint ahogy ég még ma is - : hogy szerethessen, és szeretve legyen. Szerelem... gyűlölet... imádat... barátság... az angyalok ezek közül egyiket sem érezhetik. Mint Isten hírnökei, a Teremtő megkövetelte tőlük, hogy Őt, és egyedül Őt dicsőítsék, hogy csak az Ő hangját kövessék, és ne térjenek le az általa kijelölt útról. Mint Isten követei, egyenlőknek és pártatlannak kellett lenniük, egyformán szeretve minden élőlényt. A szerelem volt az ő tiltott gyümölcsük, miután Lucifelt a túlcsorduló érzelmei taszították a bukásba... A bukott angyal kárhozata elrettentő példa volt a többiek számára, és eltávolodtak egymástól, hogy még véletlenül se eshessenek a saját érzelmeik csapdájába. Csak épp azt nem tudták, hogy a magány milyen vágyódást szül a csendben... Én is sokáig csak egy magányos angyal voltam, egy arctalan a többi között, egy apró alkatrész Isten tökéletesnek hitt gépezetében. A Mennyek országa Lucifel bukása után háborítatlanul működött, hiszen mindenki lelkiismeretesen végezte a saját dolgát, hogy megfeleljen a Mindenható akaratának, ám közben észre sem vették, hogy a közöny mérgező levegője terjeng a város falai között, megfojtva minden reményt és álmot. Nem más ez a hely most sem, mint egy csodálatos börtön, ahol az angyalok önmagukba zárva, az örökkévalóságig hagyják, hogy egy másik akarat hatalmaskodjon felettük. Igazából sokáig én sem ébredtem rá, hogy mennyire halott vagyok... Természetesnek vettem azt a kínzó, hideg űrt a szívemben, mert nem ismertem soha az érzelmeket. És amit nem ismerünk, azzal nem is törődünk... nem volt más számomra, mint az a ragyogónak mondott, de mégis szívtelen világ, ami nap, mint nap körülvett, és én némán, lázadozás nélkül nyugodtam bele ebbe a sorsba. Így éltem hosszú időn át, magányosan és üresen. Még csak nevem sem volt... hiszen az angyalok nem viselnek neveket. Mert elnevezni valakit annyit tesz, mint ragaszkodni hozzá... Mi pedig egyformák voltunk Isten szemében. Csak az arkangyaloknak járt az a kiváltság, hogy a Mindenható nevet adott nekik. Gabriel, a jóságos hírhozó, a Paradicsom őrzője, Uriel, a bölcs és megingathatatlan, a Lelkek ura, Rafael, a fehér gyógyító, és a hatalmas és büszke Michael, az Isten népe fölé helyezett angyal. És a gyönyörű, fájdalommal teli Lucifel, az első angyal, akinek a szeméből igazi könnyek hullottak, és a legnagyobb, aki valaha is aláhullt az égből. Nélküle már csak négy arkangyal maradt, akik a mai napig irányítják a Mennyek országát, és minket, egyszerű angyalokat. Lucifel miután száműzetett a Mennyekből, létrehozta Isten otthonának torz tükörképét: a Poklok Birodalmát, ahol a Sötétség Hercegévé lépett elő. A fekete szárnyú bukott angyalok segítségével összegyűjtötte a démonokat és a kárhozott, bűnös lelkeket, és káoszba taszította a Földet, és megkezdődött a véget nem érő háború Isten és Sátán között... Az emberek többé nem voltak védettek a sötétség energiáival szemben. Az angyalok feladata lett megvédeni őket a démonok támadásától, és nekem ugyanúgy harcolnom kellett egy olyan energia ellen, ami rossznak és sötétnek lett kikiáltva.Michael utasítására indultam harcba azon a sok-sok évezreddel ezelőtti napon is, Isten tiszta színeit viselve magamon. Akkoriban Lucifelben még forrón lázongott a lelkén lüktető seb, és kétségbeesetten küzdött azért, hogy elpusztítson mindent, ami arra emlékeztette, akit szeretett; éppúgy, ahogy a nevét is eldobta magától, amit Isten adott neki. A gyűlöletét nehéz volt megfékezni, az angyali seregek minden energiáját felemésztette, ahogy az enyémet is. Talán így történhetett, hogy a küzdelem hevében távol sodródtam társaimtól, és hamarosan már csak azt vettem észre, hogy egyedül viaskodom a démonokkal. Erőm rohamosan fogyott, de nem volt már senki, aki segíthetett volna rajtam. Borotvaéles fogak martak a testembe, hegyes karmok hagytak maguk után véres utat a bőrömön. A rémület, amit a testi fájdalom okozott, és a kétségbeesés, hogy magamra maradtam hatalmassá növekedett bennem, és én elvesztettem az irányítást az erőm felett. A fekete démonok letepertek, és egy hangos reccsenést követően a bal szárnyam immár ernyedten lógott a hátamon... Akkor éreztem először ezt az iszonyatos, elviselhetetlen kínt, ami minden angyal rémálma. A testi fájdalom megbénított bennem mindent. Felordítottam, és bár gyötrelmem jajszava messzire visszhangzott az éjszakában, csak a csend felelt rá... Erőtlenül, a fájdalmamtól elvakulva hullottam alá, és én képtelen voltam bármit is tenni ellene. Nem érzékeltem sem a zuhanást, sem a sebesen közelgő talajt, mert az eszelős kín elnyomott bennem minden más gondolatot, így a hangos puffanást, amit a földnek csapódó testem okozott, már csak távolról érzékeltem... és aztán, elsötétült előttem minden...

ANGELUS -Az Angyal aki...előszava

Az angyalok köztünk járnak. Komoly, fényes tekintetükkel figyelnek minket, hatalmas szárnyaikkal beburkolva vigyáznak ránk. Itt élnek a Földön, csak épp önhittségünkben szemünk vakká lett irántuk. Észre se vesszük az éjszaka csendjében a puha szárnysuhogást, és ha néha-néha áldott, hófehér toll hullik a vállunkra, egy egyszerű, közönyös mozdulattal lesöpörjük. Mióta az ember ráébredt önnön erejére, elhitette magával, hogy nincs szüksége angyalokra. Ám amikor azt hisszük, hogy a világ hátat fordított nekünk, és magunkra maradtunk az ürességben, a semmiből kinyúlik két kar, hogy magához öleljen, és reményt adjon... Én egy borongós, novemberi éjszakán találkoztam Vele. Hideg szél vágott az arcomba, a bőrömre szinte ráfagytak a keserű könnycseppek. Ültem az ablakban, és bámultam az alattam tátongó mélységeket, a kocsik elsuhanó fényeit. A gravitáció elszédített, a bennem üvöltő fájdalom megváltásért könyörgött. Elegem volt az újra és újra felszakadó sebekből, az agyongyötört szívem tehetetlen kínjából, és az örökös, fojtogató magányból. Megigézve bámultam le a vonzó mélybe, lázas tekintetemmel a szabadság ígérete incselkedett. - Ne félj, vesd le terheid, és gyere a karomba! - suttogta felém szüntelen, és szenvedő kis lelkem boldogan akart eleget tenni a hívásnak. Lassú önkívületben álltam fel, szememet egy percre se véve le a mélység vonzásáról. Hajamat vadul tépte a szél, a számon eszelős mosoly játszott. Karomat széttártam, mintha magamhoz akarnám ölelni a mélységet, és elengedtem magam... Már éreztem a zuhanás mámorát, a szabadság hűvös érintését bőrömön... mikor hirtelen egy kéz rántott vissza a valóságba, olyan erővel, hogy rongybábúként terültem el a szobám szőnyegén. - Muszáj állandóan játszanod az idegeimmel?! - hallottam egy ingerült hangot a magasból. Riadtan és értetlenül ültem fel, hogy megkeressem a hang forrását. Ám ekkor, ha lehet, még jobban megdöbbentem. A helyzet olyan abszurd volt számomra, hogy nem tudtam vele mit kezdeni, csak megkövülten bámultam az asztalomnak kényelmesen neki támaszkodó alakra. A legszebb férfi állt velem szemben, akit valaha láttam. Bőre márvány-fehéren fénylett, ami éles, de egyben izgató ellentétet alkotott fekete, félig kigombolt ingével. Félhosszú, szőkésbarna haja könnyed eleganciával hullott a homlokára, és a gyönyörű arcból egy zöldessárga, kiismerhetetlen szempár villogott rám szemrehányóan. A megjelenése emberi volt, de minden apró vonása azt sugallta, hogy éteri, mindenható teremtmények alkották ilyen tökéletesre. - Ki vagy? - suttogtam végül, mire féloldalas mosolyra húzta érzéki ajkait. Azt a fölényes mosolyt láttam felvillanni, amit a későbbiekben annyira gyűlöltem rajta, de amitől mégsem tudtam soha szabadulni; a mosoly, mikor tökéletesen tudtában van saját vonzerejének, s hogy az mekkora hatással van rám. - A nevem Angelus - mondta. - Én vagyok a védőangyalod. - Hogy mim? Megvetően végigmért (szokásához híven elidőzve bizonyos vonalaimon, amiket a hálóing most túlzottan láttatni engedett), majd vontatottan felelt: - A védőangyalod. Melyik szó nem világos? Mellesleg, tudom, hogy milyen vonzónak találsz, de a szádat azért becsukhatnád. Per pillanat nem vagyunk olyan helyzetben, hogy folyamatosan nyitva tartsd... Elégedetten konstatálta, hogy bosszús pírt sikerült varázsolnia az arcomra. Összeszorítottam a szám (ami egyébként eddig tényleg nyitva felejtődött), majd dühösen talpra kecmeregtem. - Mennyire szemtelen vagy - sziszegtem villámló szemekkel. - Most pedig jó lenne, ha elmagyaráznád, mégis mit keresel a szobámban az éjszaka közepén, mert tudod kicsit nehéz elhinni, hogy egyenesen a mennyekből pottyantál ide az én szórakoztatásomra! Ha azt vártam, hogy sikerül hatásosan visszavágnom, csalódnom kellett. Arcán higgadt, gúnyos mosoly ült, de a szemei vidáman csillogtak. Gyanítom, hogy meglehetősen jól mulatott magában azon, ahogy megpróbáltam kiosztani. - Talán nem hiszel az angyalokban? - dőlt hirtelen előre, és így közvetlen közelről fúrta a tekintetét az enyémbe. - Manapság már senki sem hisz bennük - feleltem csípősen, hogy elrejtsem zavaromat. Hogy lehet rám valaki ilyen hatással... olyan bénultan álltam ott, mintha sokkot kaptam volna. Megsimította az arcom, mire végigfutatott a hátamon a hideg, majd még közelebb hajolt. Önkéntelenül is behunytam a szemem, és kábultan vártam, hogy ajka ajkamhoz érjen, ám a leheletét a fülemen éreztem, ahogy lágyan belesuttogta: - Akkor most jól figyelj. Zavartan nyitottam ki a szemem, de akkor már nem közvetlenül előttem állt, hanem a szoba túlsó felében. Behunyt szemmel koncentrált egy pillanatig, mire lassan két hatalmas, gyönyörű, hófehér szárny emelkedett ki a hátából. Diadalittasan rám pillantott, aki ismét tátott szájjal bámulta az előttem álló lényt. - Úristen... most tuti csak álmodom... - hebegtem, miközben hátrálni kezdtem. - Nem álmodsz - mondta tiszta hangján, miközben elindult felém. - Gyere velem, és más szemmel fogod látni a világot. Megállt, és felém nyújtotta a kezét. Csak néztem őt, hatalmasra tágult szemekkel, miközben a szívem majd' kiugrott a helyéből, és a fejemben teljesen összezavarodtak a gondolatok. Ami megrémített... - Meg fogok halni? - kérdeztem halkan. - De hát te nem félsz a haláltól, nem így van? - felelte, miközben komoly tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. - Én nem... vagyis igen... nem tudom, én... - Nem kell félned. Sem a Haláltól, sem tőlem... de most nem fogsz meghalni, pusztán megmutatom neked a világot - odafentről. Tétován bólintottam, majd belekapaszkodtam a kezébe. Ő szorosan magához ölelt, majd kiterjesztette azokat a csodálatos szárnyakat, és elindultunk az ég felé... Attól a perctől kezdve, hogy elrugaszkodtunk a földről, már tudtam, hogy nem bánnám, ha ez a repülés örökké tartana. Szabad voltam, távol a világ pusztító zajától, távol a földi bilincsektől. Soha nem voltam még ennyire önmagam, mintha most először ragyogott volna tisztán a lelkem, és Angelus karjaiba simulva valami különös teljesség érzés uralkodott el rajtam... Sokáig repültünk, erdők, hegyek, és városok fölött, a tájak lassan változtak, és a lassan a levegő is egyre melegebb lett. Aztán egyszer csak megpillantottam a távolban a Tengerre ráömlő holdfény ragyogását... Egy kiálló szirten álltunk meg, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a sötétlő óceánra. A lábunk alatt csendesen tajtékzott a víz, mormolva ősi imáját, miközben a dagadó hold halovány sugarai reszkető örömmel cirógatták a hullámok felszínét... Pár percig csak álltam ott, és némán ittam magamba a látványt. A bennem lévő fájdalmat eltompította az az ösztönös nyugalom, amit csakis a Tenger látványa tud kiváltani belőlem... - Hogy-hogy idehoztál? - kérdeztem halkan, megtörve a köztünk lévő csendet. - Ismerlek - vonta meg a vállát különös útitársam. - Tudtam, hogy itt megnyugszol majd. Akaratlanul is elmosolyodtam, majd leültem a szikla szélére. Ő ugyanígy tett. - És mit tudsz még rólam? - Túl sok mindent - vigyorodott el hamiskásan, mire jobbnak láttam témát váltani. - Ez akkor is hihetetlen nekem... Egyszer csak, a semmiből kilépve megjelensz te, és azt állítod, hogy egy angyal vagy, egy olyan embernek, aki nem hisz sem Istenben, sem a csodákban! Nem tudom, ezek után mit higgyek, mit gondoljak... - Miért lenne olyan hihetetlen? Ahhoz túl valós ez az élmény... - Valós? - nevettem fel keserűen. - Inkább álomszerű! Mi van, ha holnap arra ébredek ismét, hogy nem változott semmi, csak egy újabb semmitmondó nap következik, ami nem tartogat számomra semmit?! Vagy még rosszabb, ha nem vagy más, mint pusztán a képzeletem játéka, egy lény, akit én hívtam életre, hogy törődjön velem, mert már beleőrültem a magányba és az emberek közönyébe?! Szavaim akaratlanul is sírásba fulladtak. Számat összeszorítva próbáltam visszafojtani a könnyeimet, de szánalmas kis próbálkozásom egyre hiábavalóbbnak bizonyult. A csalódottság újult erővel mart belém, hiszen pontosan tudtam, hogy mit kaptam eddig az élettől, és ez a meseszerű élmény túl idealista, túl tökéletes volt hozzá. - Attól, mert volt pár csalódásod az életben, még nem kell eltaszítanod magadtól a jót is. - Te ezt nem értheted! Nekem elegem van már ebből az életből! Gyűlölöm, hogy mindig magamra maradok, hogy nem kellek senkinek! Tudod, milyen érzés feleslegesnek lenni?! Tudod, mennyire fáj az, ha szeretsz, és nem szeretnek viszont?! Annyira fáj... olyan nagyon... úgy érzem, hogy beleőrülök ebbe az egészbe... A zokogás, mint az utóbbi időben oly sokszor, ismét elemi erővel tört fel bennem. - Nem tudok nélküle élni... Magamon éreztem a pillantását, szinte égette a bőröm, de mégis szégyentelenül sírtam előtte, hiszen akkor már minden mindegy volt számomra. Olyan szerencsétlenül éreztem magam, mint még soha... - Nézz rám - kérte. Arcomat gyengéden, de határozottan a tenyerébe fogta, mire a könnyben úszó tekintetem önkéntelenül is találkozott a zöld szemekkel. - Először is: csak az számít, amit te valóságként élsz meg. Csak azért, mert a legtöbb ember vak az ilyen dolgokra, még nem jelenti azt, hogy nem is léteznek. Másodszor pedig... azt hiszed talán, hogy te vagy az egyetlen, aki valaha is szeretett? Más is átesik nagy fájdalmakon, csalódásokon, százával törnek össze a szívek naponta, de az emberek mégis megtanulnak együtt élni a fájdalmukkal, még ha nehéz is. Mennek előre, pedig bennük nem ragyog annyi fény, mint benned. Hagynád elveszni? - Mi értelme ragyogni, ha nincs, kinek megmutathatnám? - kérdeztem remegő hangon. - Ha nem is akarod, úgy nehéz lesz. Ne abból az egy-két emberből indulj ki, akikben csalódtál. Hidd el, nem vagy egyedül... csak jobban körbe kéne nézned. Senki sem gondolatolvasó, nem várhatod el, hogy mások kitalálják, mi bajod. Ha túl büszke vagy segítséget kérni, ha nem engeded el magad, hogy valakire támaszkodhass, akkor úgy nem fog menni... Csak néztem azt a fényes, örökké kiismerhetetlen tekintetet, miközben az én szememből szüntelenül peregtek a könnycseppek. És akkor, ott a Tenger partján hirtelen úgy láttam őt, ahogy a lelkem, mindig is látta: az arcot, ami mindig is hozzám tartozott... A szavai áttörtek bennem egy gátat, ami idáig megakadályozta, hogy a fájdalmam szabadjára engedjem. De most mintha megtisztultam volna... - Angelus... - suttogtam. - Miért érzem úgy, hogy mindig is ismertelek... - Itt voltam veled végig. Akkor is, mikor nem láthattál, és akkor is, mikor más alakot öltöttem magamra, hogy melletted lehessek. Nem tévesztettelek szem elől... - De... miért pont most? - Mert már nem tudtam nézni, ahogy szenvedsz. Plusz, az utóbbi időben eleget ugráltattál, hogy újra és újra megmentselek az öngyilkosságtól! - Akkor miért nem hagytad? Egyszerűbb lett volna, ha... - Nem lett volna egyszerűbb! - vágott közbe bosszúsan. - Szerinted mire vannak az őrangyalok? Azt hiszed, engem nem vettek volna elő utána? Mellesleg igazán hálás lehetsz nekem, mivel az öngyilkosok lelkei a haláluk után is össze vannak bilincselve a fájdalmukkal. Ez kellett volna? - De ez nem igazság! - Ki mondta, hogy az? A lényeg, hogy jobban jársz, ha inkább összeszeded magad, és megpróbálsz kezdeni is valamit az életeddel. A könnyeim fátyla mögött halványan elmosolyodtam a látszólag nem törődöm hangszínen, és ösztönösen magamhoz öleltem őt. - Angelus - suttogtam. - Ugye mindig velem maradsz? Az angyal keze lassan a testem köré fonódott, és lágyan megsimogatott. - Hát még mindig nem érted? Soha nem hagylak el... Sosem fogom elfelejteni, mi éreztem akkor, ott fent, a sziklacsúcson, mikor úgy öleltem magamhoz az én angyalom, ahogy azelőtt még nem öleltem soha senkit. Valami megváltozott azon az éjszakán. Erőt adott nekem a tudat, hogy történjék bármi, nem fogok magamra maradni soha ebben a nagyvilágban, hogy van legalább egy valaki, akinek fontos az én életem. Valaki, aki nem más, mint a lelkem jobbik fele...

Soha ne add fel az álmaid!...

Ősi átok szava,Gyalulja a földet.Minden ember annyi,amennyit, csak fölfed.Nem a szíved,nem a tested amit bezártak.Nem a hangod,nem a szavad amit elálltak.Csapj le majd mint egy démon,ékesítsen diadémom.Testeden testem,Te álmodtál engem,Te ébredsz fel bennem.

Nélküled

Ezer csillag fényével égtem, most sötét az éjszaka. A végtelenből a semmibe léptem, egy új élet még újabb korszaka. Fázni kezdek, ha eljön a tél, s vad játékot űz a képzelet: Egyedül vagyok, süvít a szél, s titokban suttogom a Neved... Sebzett ajkam, vérzőn is énekelt, most néma mind a táj. Kiáltásom, a messzeségből útra kelt, s most süket fülekre talál. Tűz-melegben égek, nyári estéken s vad játékot űz a képzelet: Egyedül vagyok, s az üres széken ellepi a por belevésett Neved...

A NŐ SZÉPSÉGE

A vonzó ajkak érdekében, mondj kedves szavakat.A kedves szemekért, keresd a jót az emberekben.A karcsú alak érdekében, oszd meg ételed az éhezőkkel.A szép hajért hagyd a gyermeknek, hogy ujjaival végigsimítsa naponta legalább egyszer.A lelki egyensúlyért sétálj azzal a tudattal, hogy soha nem vagy egyedül!Az embereket jobban mint a tárgyakat meg kell újítani, fel kell éleszteni, meg kell gyógyítani és megváltani.Sohase utasíts el senkit.Emlékezz: ha segítő kézre van szükséged, végül megtalálod a karjaidban.Ha idősebb leszel, felfedezed, hogy két kezed van: egy, hogy segíts magadon, egy, hogy segíts másokon.A nő szépsége nem a ruhákban rejlik, amiket hord.Nem az alakjában, vagy a frizurájában.A nő szépségét a szemében találod, mert a szem bejárat a szívhez, ahol a szeretet lakozik.A nő szépsége nem az arcápolásból ered. A nő igazi szépsége a lelkéből tükröződik: az a törődés, amit szerető szívvel ad és a szenvedély amit mutat.

LÁSS,NE CSAK NÉZZ

Az igazi nőnek csak a szemét nézd,és azt sem kívülről,hanem a lelke felől.Először meg kell érezni a lelkét...Ha a lelke felől nézed az első réteg a fájdalom,a múlt és a jelen sebei.Ha ezzel megtanulsz bánni akkor láthatod a második réteget,a gyengédséget,a cirógatás vágyát.Ha ezt is látod a harmadik rétegben látod az öröm pajkosságát,a negyedikben a harag villámait,az ötödikben a harmónia vágyát,a hatodikban a gyönyör simogatását, és a hetedikben azt a szeretetet ami teljesen a Tied.Minden igazi nő hétfátyoltáncot táncol és régen elvesztél ha a fátylat,a keblei halmát vagy a csípőjét nézed.Csak a szemét nézd,a teljes ruhátlan lénye,az örömtől hullámzó vagy a fájdalomtól görnyedő teste minden apró titka a szemében van.

DE NEM FÉLEK

Elterül aléltan a lusta kéj,kimerült már és fáradtan elnyúlik ágyunk gyűrött szőnyegén.A vágy most észrevétlen változik,mint festményen a felkent színek foltok vagyunk,csak Te meg én.Egymásba folyó öleléseink még tartanak,testünk még nem billent át a valós-idő peremén.Vágyakkal szőtt háló borul fölénk,egymáshoz menekült két vacogó lélek.Elrejtőztünk tüzeink emésztő lángjában,lassan elhamvadunk ...de nem félek.

TÉR - IDŐ

Rájöttem, hogy a gyűlölt távolság jót tesz nekem, mert megtanulok még inkább küzdeni Érted, a távolság erőt és kitartást ad nekem ahhoz, hogy ne fogadjam el, amit a Sors kínál, mert van úgy, hogy alázatosan fejet hajtani kényszerülünk a kerékkötő-akadályok előtt, és beletörődve felkelni és lenyugodni hagyjuk a nap bukó árnyfényeit, de olykor számunkra is ismeretlen erő tör fel sejtelmesen ringatózó lelkünkből, harcba indul a megváltoztathatatlannak tűnő elrendelésekkel szemben…de én biztosra tudom, nem nőtte magát oly magasságokba azon akarat és elrendelés, amely megkövesíthetné köztünk a távolságot, ami felemészthetné szívem perzselő lángjait, s a keserűség kútjának fagyos cseppjei próbálják ugyan elfojtani lángolásomat, de minden világi törvénnyel szembeszállok, és a forró lángnyelvek végérvényesen legyűrik szerelmünk ellen vétő tehetetlen gyilkos próbálkozások béklyóját…mily’ dőreség azt gondolni, amikor otthonunk fészkes puhaságából utamra indulok, tartok valamerre…micsoda ostoba gondolat, Tőled távolodva nem vezethet utam, és amikor azt hiszem célhoz értem, mert eljutottam, ahová mennem kellett, akkor is csupán megpihentem, hogy visszatérhessek Hozzád sértetlen…elrendelt utunk mindenkor láthatatlan a szemnek, a szív halad rajta, s a szerelmet sóvárgón vágyakozó lélek…

RÜGYET FAKASZT BENNEM

Mikoron Rád találtam, bújtattak a rímek ,ölelő karjuk közt félve rejtegettek. Vigyázva óvtak csukott kelyhük mélyén, majd lassan nyílni kezdtek szóvirág-szirmokként... Féldrágakő-szókkal gazdagon hintettél, s gondolat gyöngyökkel bátran díszítettél.Éjszakákban voltál a nappal fényessége, és napom óráiban a csillagfényű este... Megfordult a világ, kiestem belőle ,kitárt karod melegében új életre leltem.Kacsakőként pattantam a víztükör felett, de úgy tűnt a tó mélye mindenkor eltemet.Azonban a tó egyszer csak kiszáradt, s megmutatta magát medre a világnak.Két elsüllyedt kavics, két újabb esély, ahogy koptatott szélük egy ponton összeér.S egymásba illesztve, összekapaszkodva elindultak félve egy közös kalandra... Odakünn a parkban búcsúzik a tél, messze innen új otthonban, ágyat bontva kél.Rügyet fakaszt bennem szerelmed melege, s a születő szín-képek bokrétába kötve.Vágyom a természet párnáján pihenni, s testedhez simulva csókjaid keresni...

FURCSA TŰZ

Elragad valami furcsa tűz,elűz minden tettetett,erőltetett nyugalmat és a hatalmat amivel elfedem feltörő érzéseim.Az az égető érzés már születésem óta perzsel,pusztít és kínoz,hordozom mint szégyellt titkot.Mint rejtett kincset amit óvni kell,ne tudjon róla senki,ne lássa,ne érezze más.De kicsi a hely amit egy test kínál a pusztító tűzviharnak hazudtam hát,többnyire magamnak.Nem tűz az ami nyaldossa szívem,nem parazsa égeti át néha a bőröm,dehogy!én csupán egy álmodozó vagyok.Hogy könnyebb legyen verseket engedek megszületni,pedig úgy érzem ez szinte semmi.Kiengedem a füstöt,de ezzel nem oltom,csak szítom a parázsló üszköt és fellobban folyton a zsarát.Mindig újra érzem lelkem lobogó tüzének égető parazsát.Néha kicsaptak belőlem,körül öleltek a lángok,de mindig kéznél van a ráció amit ha kell önmagamra zárok.Azonban lassan így is eléget,hamarosan tűz leszek csupán,ha nem engedem hogy a táncoló fény varázslatok velem utazzanak életem hétköznapi vonatán.

Érintés

Mikor szép fejed álomra hajtod tudom, nincs veled senki sem.Leeresztett redőnyöd, zárt ajtód mögött altatódajkád csak a gyötrelem .Mikor bús fejed álomra hajtod s a köddé folyt időbe néz szemed.A fájdalom is csak egy imbolygó folt,csupán Te nem tudod, de én ott vagyok veled .Kulcslyukon át osonok be hozzád,szellemszárnyon, mint a képzelet.Megigazítom rajtad gyűrött takaród,gyengéden megsímogatom fejed .Egy pillanat, s újra itthon vagyok,sugárzik, melegség járja át szívem.Ha te nem is érzed, öröm, hogy én tudom,veled a fényt sikerült ma megérintenem .Mert senki vagyok, ha nem szerethetek,poshadt vizű tó csak egész életem.De ha van, ki szomjazza érintésemet kristályvizet adó forrás lesz szívem.

SZOLGÁLJ SZIVEM

Csak kitartás!-biztatom magam, még futni kell, még minden messze van.Szolgálj szivem, még egy kicsit nekem,jaj, meg ne állj az uton hirtelen.Sok a dolgunk még s nem mutathatom,hogy a harcot már nem birom nagyon.És este ha ágyamba roskadok,érzem, nagyon nagyon fáradt vagyok. Kicsit nehéz volt,jol tudom, szivem,elkoptunk, de ne sejtse senki sem.Higgyék csak azt:az óra jól ketyeg,nem irgalmaznak ám az emberek.Csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,frissen induljak minden reggelen.Csak én tudom, ha ágyba roskadok estére már milyen fáradt vagyok. Szemem árkos és ajkam szögletén a két vonás már mély lett és kemény.Sokat sirtam; eső után a föld ilyen barázdált,csapzott elgyötört...De ha mosolygok, mint ha nap kigyul,arcom hegy-völgye lágyan kisimul.Csak este ha ágyba roskadok,érzem megint, nagyon fáradt vagyok.Csak kitartás,-kip-kop...pontosan,holnap sikerül megint biztosan.A féluton, szivem jaj meg ne állj,kip-kop....tovább is hiven kalapálj.A hegynek föl kicsit nehéz az út,sziv kell hozzá, de aki odajut,a csillagok közt csillagként ragyog...Csak este, este oly fáradt vagyok. Sose pihentem, nem volt rá jogom...Most meg-megállok s felfohászkodom;-O Istenem, kicsit még el ne hagyj!Szegény szivem, te meg szaladj, szaladj....Csak, kis kitartás, meg egy hős iram,fussunk dalolva bátran és vígan...de este már a dal is csak dadog;altassatok el engem, csillagok!

SZERELEM

A szerelem nem annyit jelent, hogy szeretlek és viszontszeretsz,azt jelenti, hogy támaszod leszek, akkor is vigyázlak, ha nem kéred…Szeretlek, amikor szavam nem balzsammal enyhíti sebedet, hanem gyógyító kenőcsével csípni kénytelen a kellemetlen sérüléseket…Szeretlek, amikor magamhoz húználak, mégis a szemedbe nézve kell őszintének lennem,holott őrjítő kínnal foszlok szét, hogy nem rejthetlek védelmező karomba, melegségem ölére…És szeretlek akkor is, mikor igaztalan szavam megbocsátásáért esedezem, vagy a kicsúszott téves gondolatok élét felfogom helyetted és kivéreztetem meggondolatlan önmagam…Szeretlek természetesen vörös virágszirmok izzásával, illatod buja vágyának mohóságával…És szeretlek olthatatlan csókszomjammal, puhán incselkedő ajkadra font szenvedélyválaszommal…Szeretlek mindenkoron, ha elrévedsz az emlékek fodros medrű taván, s akkor is, mikor a tó cseppjei feltörnek és végigfutnak arcod bársonyán…És szeretlek, ha csendre intesz, és néma fájdalmad tűrnöm muszáj…mert úgy szeretlek, ott, akkor és vágyaim oly módján, amelyből érezheted a halál választ el csupán…

Menny és pokol

Egy ember mennyről és pokolról beszélgetett az Úrral.- Jer, lásd a poklot! – mondá az Úr.Beléptek egy terembe, ahol jó néhányan ültek körül egy étellel teli, hatalmas üstöt. Csonttá-bőrré soványodtak, az arcuk kétségbeesett. Mindegyikük kanalat tartott a kezében, mellyel az üstbe nyúlhatott, de a kanál nyele sokkal hosszabb volt, mint a saját karjuk, így nem tudták a szájukba tenni az ételt. Leírhatatlanul szenvedtek.- Most jer velem a menyországba! – hívta a férfit egy idő múlva az Úr.Egy másik terembe jutottak, pontosan olyanba, mint az első: ugyanaz az étellel telt üst, ugyanolyan sok ember, ugyanolyan hosszú nyelű kanalak. Csakhogy itt mindenkin látszott, hogy boldog és jóltáplált.- Nem értem – csodálkozott a férfi. – Miért boldogok ezek és miért nyomorultak amazok a másik teremben, ha egyszer minden ugyanaz.- Ó, ez igazán egyszerű -mosolyodott el az Úr.– Az itteniek megtanulták etetni egymást.

LÉLEKUTAZÁS

Lángnyelvek vibráló fényei varázslatot űznek és tűznek szikrákból tollat hajam szálai közé.Simogat az égő fa melege,végig fut az arcomon és testem izzó-vörös színekkel vonja be.Mozdulataimmonoton ritmust követnek,feledek minden betanult szabályt.Zsibbadt tudatom már csak a révület itatja át,fátyolos csendbe burkol minden rációt.Újjászülető ősi ösztönöm belülről éget,a feltörő tűzözön éled.Valami más,valami igazabb valóság,szívem kapuin fehér fények törnek át és lassan vonnak glóriát álmodó létem köré.Lelkem lebeg a földön aléltan heverő testem felett.Sólyom szárnyaim lebbennek és indulok suhanva messzi utakra,sorsokat kutatva.Vonaglik a test,szárnyal a lélek,feljebb,egyre csak feljebb.A világ tengelyén csak körbe,körbe,fel odafenn már várnak magukhoz ölelnek.Rajtam keresztül népeknek üzennek,százszor átkozott,áldott és félt Istenek.

SILENCE

Csak azok látják meg a világot a maga valóságában, akiknek a szemét tisztára mosták a könnyek.

ENGEDD EL!

Volt egyszer egy férfi, aki egy sziklán gyönyörködött a táj szépségében. Egy óvatlan pillanatban azonban lecsúszott.Több száz méteres mélység volt alatta, egyszer csak elkapott egy kiálló faágat.. Látta saját helyzetét, mely egy hajszálon függött, és arra gondolt, hogy órákig nem fogja bírni ezt a kapaszkodást sem ő, sem az ág. A halál vár rá, ha nem találja meg valaki, és nem segít rajta. Úgy gondolta, hogy a legbölcsebb, amit tehet, az az, hogy elkezd kiabálni és reméli, hogy valaki meghallja és ledob neki egy kötelet, amin felhúzza őt a szikla tetejére.- Segítség! Segítség! Van ott fenn valaki? Segítség! - kezdett kiabálni emberünk.Sokáig nem jött válasz, egyszer csak egy hang nevén szólította és megkérdezte, hogy "Nincs semmi baj"?- Jól vagyok - mondta emberünk - leszámítva ezt a cudar helyzetet, de te ki vagy?- Én az Úr vagyok - jött a felelet.- Úgy érted...Isten? - jött a bátortalan kérdés.- Igen, úgy - szólt a hang.- Istenem, kérlek, segíts rajtam! Megígérem, hogyha segítesz innen lejutni, többé soha nem vétkezem. Nagyon jó ember leszek. Életem hátralévő részében Téged foglak szolgálni.- Lassabban az ígéretekkel - szólt az Úr - előbb leszedlek onnan, aztán beszélgetünk. Egy dolgot kérek tőled, nagyon figyelj!- Bármit kérsz, megteszem! Csak mondd, hogy mit tegyek, Uram!- Engedd el az ágat! - jött az Úr kérése.- Micsoda???- Engedd el az ágat, bízz bennem!Csönd következett pár percig. Ezután újra elkezdett kiabálni a bajba jutott: "Segítség! Van odafenn valaki más"???

MERT LÉTEZEL

Más lett a nappal és más lett az éj.Más hangok hívnak és más dal kísér. Más vágyak gyúlnak és más vagyok már.Más utakon járok,hiszen megváltottál. Már remélek újra,a hitem visszatér.Már áramlik ereimben újra az alvadt vér. Már ébren álmodom igaz álmokat.Már merem látni a csillagokat. ...mert a ködből hírtelen a napfénybe értem....mert volt aki megállt és lehajolt értem. ...mert újra szerető szemekbe nézhetek....mert érinteni vélem bársonyos kezedet. ...mert...mert......és miért még?......kérdezel... ...mert létezel!

PORIG

Akit egyszer porig aláztak porig kell azért lehajolni,a méltósága-vesztett sorshoz méltóság-vesztve igazodni. Előtted ember ráng a porban?Megértem: belerúgni könnyebb,még emberibb átlépni rajta,könnyed sikkjével a közönynek. Mentséged is van, ha lelked bátortalan feddése rád vall,másokért őrzött tisztaságod nem szennyezheted más porával. Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,és hát derekad roppanó is, tüdődet is belepné a talajmenti szilikózis.Hát nem hajolsz porig, ha porból akármi hív: kincs, ócska holmi ... pedig akit porig aláztak -porig kell azért lehajolni.

FELADAT

Lemondani és fejet hajtani egy sértett asszony oldalán, aki Azon tűnődik és munkál örökkön, hogy ostorozzon jobban, hogy gyötörjön; Ki minden jóra rásüti, hogy vétek, ki fél s nem ért, kit félek s nem értek; Egy nő mellett, ki másra vágyik - többre - s nincs tehetsége semmi az örömre, S a fájdalom jogából mit sem enged, s fájdít, ha fáj, és szenvedtet, ha szenved; Ki igazamat sosem látta be, mert igazát szegezte ellene, Míg védhetetlen vádjai alatt meggyűlöltem magát az Igazat; Egy nő mellett, kinek hóhéra lettem, ki tönkretett, kit én is tönkretettem, S most úgy sajnáljuk és emésztjük egymást, mint élő bűnjelt, izzó szemrehányást; Egy nő mellett, kit mindenekfelett gyűlölhetnék és mégis szeretek, S a vágy, amelyen büszkeségem ég el, úgy hozzáláncol sajgó kötelével, Hogy álmomban sem szabadulhatok; mellette, kivel élni nem tudok, De aki nélkül elvesznék azonnal; ki bűntudattal büntet és iszonnyal, Mert szemem láttán pusztul el miattam; kinek, amim volt, tékozolva adtam, Most mégis rág, és sírva szegezi le, hogy koldus lett, hogy nincsen semmije; Aki kifosztott, és akit kifosztok, kivel napjaim külön kicsi poklok, De aki mellett egy-egy ritka percben haláltalanná, teljessé növekszem; Mellette, ki - bár félem és gyalázom - egyedül méltó hozzám a világon, Mellette élni, egy fedél alatt : ez most a tét és ez a feladat.

MÉLYKÉK ÁLOM

Már súg az est. Szédítőn álmatag karjában ringanak ölelésed emlékei… lelkem gyönyörgyöngyei elborítják ágyamat, míg titkon a hallgatag éj-mélység mind elnyeli. Nem is súg, - kacag a bársony sötét meglelve vad örömét a feltáruló testnek, amit elémfestett, rám szórva csókok örökét, hogy így, hajoljak föléd, én, rajongó eretnek. Zeng, dalol a fülledt mélykék álom… gúzsbakötő csillagágyon vágyat izzadva fel. Lásd, testem már felel; ring szomjazó nyoszolyámon, por-lepte lidércbálon kéjtácban olvadna el…

AHOGY

Ahogy hátra hajolt...azok az ívek,emlékszem most is,érzem hogy siklott tenyerem a bőrén.A kezemben tartottam,bár nem teljesen pőrén,de a lelke meztelen volt,vétkeit rég levetette és nem vett fel álszent mosolyt helyette.Ahogy előre borult...azok a lankák,emléksze,most is érzem,sejtjeim Őt akarták,megismerni minden titkát.Kezemben tartani a testét,feledni nappalt és estét,vezetni az önmegvalósítás útjain,feltöltődni a gyönyör rejtélyes kútjain.Ahogy kezemhez simult...azok a rezdülések,emlékszem,most is érzem,én suttogtam testére a taktust,ereiben a vér átvette a ritmust.Harmóniába olvadtak a lüktető mozdulatok ahogy én akartam csak úgy mozdulhatott és olyan magasra repítette a képzelet ahonnan zuhanni is élvezet.Ahogy elém omolt...azok a csókok,emlékszem,most is érzem,tisztán dőltek le ostoba emberi határok,szégyenlősen bújtak el az egykori álmok.Ősi ösztönök törtek elő,egyetlen pillanatban feltárult a jövő,testén át a lelkéhez engedett,hatalmat adott az Utak felett.

AZ ÖLELÉS VILÁGNAPJA

NEM LEHET FÉLIG

Semmit sem ér ha félig vagy csak áldozat,el kell égned egészen.Át kell élned feltétel nélküli odaadó alázatodat,túl minden szenvedésen.Sötétségből szülni meg a megváltó fényt,szigorú rendben lelni meg a bilincstelen szabadságot.Bensőd legmélyéről szakadjon fel a sóhaj,járja át egész tested és jusson el a lelkedig.Semmit sem ér ha félig adod át magad,el kell dobnod mindent mi óv.Elhagyni minden lelki menedéked,ne legyen hová húzódnod.Ne legyen már semmid amit megtagadhatnál,védtelenül állj elém és várj.Várd hogy én döntsek arról milyen legyen az öröm,milyen legyen a szárnyalás.Hogy hová és meddig repülj,ne félj,nem hagylak egyedül.Semmit sem ér ha félig hiszel csak nekem,el kell pusztítanod minden kétségedet.Minden kérdésedre választ én adok,ahogy rád nézek,ahogy érintelek.Tudnod kell a Minden én vagyok,nem létezhetsz most máshogy csak ahogy én akarom.Nem lehet más oltalmad és büntetésed,csak a két karom.Ha teljesen eggyé válsz velem csak akkor tudod meg mi a szerelem.Semmit sem ér ha félig vagy csak az enyém,teljesen akarlak,nélkülem már csak félig élj.Minden gondolatod én vagyok,minden vágyadat én adom.Minden tettedet én vezetem,minden szavadat nekem mondod.Minden lélegzeted engem éltet,minden sóhajod felém száll,minden könnyed értem hullik.Minden élvezeted az én gyönyöröm...és mégis...ezután is Te maradsz a Mindenem...

MELEGÍT ÉS ÉGET

Melegít és éget,elhamvaszt és éltet,simogat és kínoz,megkötöz és oldoz.Egyet jelent ha kettőre gondolunk,megyünk előre,megállni nem fogunk.Felperzsel mindent a körülöttünk lobogó tűz,izzó ösztönünk minden sötét árnyat elűz.Elmegyünk amikor érkezünk,szinte eltűnünk amikor létezünk,ha utamon találkozunk.Vigyázz felgyújtom régi énedet,megszűnik akaratod,benned mindenütt csak Én leszek.Szélvész sodor az úton előre,belőled kapok majd új erőre.Tűzvihar leszek,szívedben égő zsarát,fellobbantom ábrándos álmaid parazsát.Elfojtani többé nem tudod a tüzet ami fellobog,vöröslő nyomaim elgyötört testeden hagyom.Lágyan csókolsz és én élvezem,elolvad minden régi páncél.Nem félsz többé a fájdalomtól,hálás vagy minden új láncért,nem kérsz többé a szánalomból.Óvatos szenvedély soha nem létezett,láng nélkül lobogni nem lehet.Sikoltva köszöntöd Önmagad,tested minden kínt elfogad.Könnycseppekben csillan meg a gyönyör,lelked Rád talál és üdvözöl.Elégni kell ha újjászületni akarunk,lángolni fájdalommal és alázattal.Különben földi testünkből a Lélek sohasem szabadul.

ELREJTETTED A TÜZET

Elrejtetted a Tüzet,az ostoba álmokat,a mindent elsöprő vad vágyakat.Ne égessenek,ne pusztíthassák el a nyugodt,unalmas hétköznapokat.Elrejtetted a Tüzet,de kioltani nem tudtad,nem merted,nem is akartad.Meghalsz ha nem parázslik,a lobogás reménye éltet téged is.Elrejtetted a Tüzet és most egyre erősebben izzik,lángokat nevel,belülről éget.El nem zárhatod örökre magadba,de félsz ha kiengeded túl erősen tombolna.Megrémít a lobogás,félsz hogy elégsz,elhamvadsz a saját tüzedben.Elrejtetted a Tüzet és mégis ez a tűz éltet,ez a tűz irányít.Megtennél bármit csak lobogását másban is érezd,feláldoznál bármit,nem bánnád bárhogyan is éget.Annyira vágyod a lángokat nem hagy nyugton a gondolat.Kell a Tűz a szabadon lobogó,kell a Tűz az égig felcsapó.Kell hogy égessen,kell hogy fájjon amikor átölel kell hogy elhamvadj a parazsán és nem kell szánalmas kegyelem.Kell hogy a kín gyönyörré váljon,kell a feltörő sikoly a szádon,kell hogy perzseljen örökké,kell hogy érezd az izzást.Kell hogy megsemmisülj,nem kívántál még így mást,kell hogy a Tüzed másban is lobogjon,kell hogy égő áldozatod boldogságot adjon.

KERESLEK

Kereslek, és keresel te is,érzem, és tudom.Túl életen, halálon,

felfoghatatlanon.

Mert éppúgy, mint rügy a fához, tartozunk mi is egymáshoz .S ha világok omlanak egyre, és másra,közöttük találunk újra egymásra.

S leszünk majd kettőből egy is , ha kell, mert egymásban magunkat vesztettük el.

VÁLASZTÁS

Kívántam, hogy minden sejted utánam vágyakozzon.S addig keress amíg végre rám találsz. Ha fájnia kell, akkor most fájjon - mondtam. Mert előttem áll az egész élet, és a lehető legteljesebben ki akarom használni. Ha választania kell,hát válasszon hamar. Én várni fogom,vagy elfelejtem. A várakozás fáj,a felejtés is fáj. De minden szenvedés közül a legrosszabb, ha nem tudjuk, ..hogy döntsünk.

UTAK

Nincs út, ami feléd vezetne. Nincs út, ami tőled elvezet. Minden út, ami tőled távolodik, visszakanyarodik. Minden hozzád vezető út messzire kanyarog. Nem szeretem az utakat, nem szeretem az álmokat, nem szeretem a vágyakat. Nem vezetnek sehova. A falak bezárnak, vagy veled, vagy nélküled. Harmadik lehetőség nincs. A kilátástalan utak meggyötörnek, elégedetlenné, üressé, kiábrándulttá tesznek. Azt akarom, hogy ne keresselek, ne gyere hozzám, csak mindig itt legyél. Vagy ne legyél itt, de többé ne fájjál.

EGYENSÚLY

Az élet teljes és egész volta egyensúlyt követel a boldogság és a szenvedés között. Mivel a szenvedés felettébb kényelmetlen, ezért az ember természetesen húzódozik attól, hogy tudomásul vegye, mennyi szorongásra és gondra teremtett az ember. Ezért folyvást csitítgatjuk magunkat a javulás ígéretével vagy a minden bizonnyal beköszöntő boldogság reményével, nem gondolva arra, hogy a boldogság is meg van mérgezve, ha még nem ittuk ki a szenvedés poharát.

HOL FÁZVA,HOL LÁNGRA GYÚLVA

A halvány lámpafény szelíd aranyában nézem élettel telített szemed magamat feledve ajkad mosolyában szépséged csodálom kővé meredten. És hol fázva, hol pedig lángra gyúlva illatodba merülök félő gyönyörrel hajad éjszínébe ujjaimat túrva kéjes ájulatba nyögve veszek el.