Volt egyszer valahol a távol Afrikában egy poros karavánút,melyen gyakran megfordultak kereskedők,utazók.Egy napon,török kereskedők szállítottak rózsatöveket,de váratlanul homokvihar támadt rájuk,s a megriadt tevék szanaszét szaladtak,szétszórva értékes terhüket.Minden rózsatő elpusztult,kiszáradt a forró napon.Csak egy kis gyönge tövecske sodródott a széllel,még végül elakadt egy oázis közelében.Mélyen belefúródott a homokba és mivel itt nedves volt a talaj,sikerült megkapaszkodnia.Három nap és három éjjel kellett ahhoz,hogy kipihenje a borzalmas utazást,s a negyedik nap végre újra érezte az élet lüktetését sejtjeiben.Mohón szívta fel a nedvességet a talajból,szárai kiegyenesedtek,levelei kisimultak,és bimbója újra élénk,vörös színben pompázott.Pár nap múlva a bimbó kipattant és megszületett a sivatag első rózsája.Olyan volt,mint egy igazi csoda a sivár,szürke sivatagban:....fantasztikusan színes........és csodálatosan illatos.....
Így látta meg őt a skorpió.Még soha nem érzett ilyen vonzerőt.Éreznie kellett ezt az illatot,amihez foghatót soha nem érzett,és látnia kellett ezeket a színeket közelebbről is,amihez hasonlót még soha nem látott.Ezért hát közelebb merészkedett.Egészen közel.....És a rózsa tövise megszúrta az orrát.Megijedt és hátra ugrott.-Miért bántasz?-kérdezte a rózsát.-Én nem bántalak-felelte a rózsa.-De megszúrtál a tüskéiddel!-A tüskéim nem azért vannak,hogy másokat bántsak,hanem,hogy megvédjem magam másoktól.-Tőlem nem kell félned,én nem akarlak bántani,sőt,ha kell megvédelek.-Köszönöm-mondta a rózsa.Gyere máskor is,olyan magányos vagyok.Így aztán a kis skorpió mindennap meglátogatta a gyönyörű rózsát,és csodálattal nézett fel rá.
Egy napon azonban, a rózsa levelei lehajoltak,s úgy tűnt,nagyon beteg.Amikor meglátta őt a kis skorpió,aggódva megkérdezte:-Mi történt?Mi a baj?Miben segíthetek?.....És a rózsa így válaszolt:-Nem tudsz segíteni!Túl nagy a forróság,nem találnak már vizet a gyökereim.
A kis skorpió nem kérdezett többet,megfordult és elindult az oázis irányába.A kúthoz érve szájába vett egy csepp vizet, és visszaszaladt a rózsához,és a tövéhez cseppentette.A rózsa bágyadtan hajtotta le a fejét és csüggedten mosolygott a kis skorpió értelmetlennek tűnő erőlködésén.De a skorpió,most nem törődött mással,csak elszaladt és visszajött,egy újabb csepp vízzel,tette ezt tízszer,százszor,ezerszer.....És este,amikor lenyugodott a Nap,és felkelt a Hold,a rózsa újra felemelte fejét,és boldogan nyújtotta a telihold felé,s illatát széthordta a szél.
A kis skorpió a végkimerülés szélére került,elnyúlva feküdt a rózsa lábánál,de szeme ragyogott,ahogy felnézett rá.S ekkor a a rózsa letekintett,s hálásan mondta:-Megmentetted az életemet.Bárcsak meghálálhatnám valaha.Mit tehetek érted?-Nincs más kívánságom,csak egyszer az életben szeretném közelről érezni a virágod illatát.De tudom,te nem tudsz hozzám lehajolni,én pedig nem tudok felmászni,mert tüskéid agyonszúrnának. A rózsa ekkor elmosolyodott,megrázta magát, s lehullott az összes tüske a száráról.Tudta,hogy így védtelen marad,de ez volt a legkevesebb,amit megtehet a kis skorpiónak hálából.És ekkor a kis skorpió összeszedte utolsó erejét,és felmászott a rózsa szárán,egészen addig míg el nem érte a virágot.Ekkor ollóival vigyázva átkarolta,fejét óvatosan bedugta a szirmok közé...S,mint szerelmes férfi,ki arcát kedvese hajába fúrja,úgy szívta be a kis skorpió is, a rózsa bódító illatát.Egészen beleszédült!Itt a magasban a tömény illat,a csillagok ragyogása,és a sivatag végtelensége megérintette lelkét.Elmosolyodott,mert most már tudta,mi a boldogság.Lábai elernyedtek,ereje elfogyott és ájultan zuhant vissza a rózsa tövéhez.A hajnal első sugarai,már csak a kihűlt testét találták.S a rózsa szirmaival összegyűjtötte a hajnali harmatcseppeket,s mint könnyeivel megsiratta a kis skorpiót.Néhány csepp a skorpióra csöppent,rózsaillattal borítva be testét. Néhány nap múlva a rózsa is elhervadt,nem volt már ,ki vízcseppekkel táplálja a nagy forróságban.
Az emberek sok-sok év múlva, találtak egy elhalt skorpiót a sivatagban.Nem értetették,hogyan lehet rózsa illata,hiszen a rózsát és a skorpiót olyan hatalmas távolság választja el egymástól.Több ezer kilométer.... Nem tudták,és nem is tudhatták,hogy létezik egy magasabb rendű erő,mely két sorsot egymáshoz rendel és összekapcsol !
Eljött… Mert el kellett jönnie. Jötte egyszerű, magától értetődően következetes, természetes volt. És akkor még nem tudtam, hogy maga a Teljesség lehetősége jelentkezett. Mint az egysejt érkezett, amint kipattant a Genézis öléből, s megkezdte a Kezdet és a Vég közötti evolúcióját. Mielőtt jött, azt hittem, már mindenen túl vagyok. De nem, a Minden jöttével kezdődött. Alkotói és férfi korom delén, amikor már megtudtam, megértettem, be tudtam fogadni. És megtanított megérteni az eleddig számomra érthetetlent. Nem mert ezt akarta volna. De vele megkezdődött a Kettő lehetséges egyesülése az Egybe, a tökéletes összeolvadásba. A Minden egyszerű: Ő. Ő vagy semmi. Az abszolút megmutatta, feltárta láthatatlan arculatát. Korlátait, lehetőségeit… A Minden nem abszolút, másképp nem létezik, nem érted meg csak ha szeretsz. Már nincs játék a szavakkal: a szavak egyenértékűek lettek a Történés folyamatával, s amit abból képesek feltárni és érzékeltetni. A Mindenben a művészet másodlagos, vagy harmadlagos, és szinte alig számít. A Minden és a Semmi viszonylatából szerepe van, de jelentősége elenyésző. És az olyan szavak, mint szerelem, házasság, otthon, elvesztették tartalmukat. Egyetlen szó él még a maga teljes jelentőségében: az abszolút szeretet, ami létezhet a férfi és a nő között. A tökéletes összeolvadásig. Ez csak rokonlelkek között valósulhat meg. A tökéletes összeolvadás minden mást kizár, ami nem a Kettő véréhez kötött. Ami a véren túl érkezik, az agresszió, és megpróbálja megsemmisíteni a tökéletes összeolvadás lehetőségét. A Minden a tökéletes összeolvadás folyamata. A Semmi ennek a folyamatnak a megszakadása. Még csak nem is halál, hisz akkor az ember, ha megszakad összeolvadás folyamata, már halni is képtelen. Az összeolvadásban a felek egyenértékűek: nem egyformák, nem is lehetnek, hisz férfiról és nőről van szó. De ami a legfontosabb: az összeolvadás folyamatából ki van zárva az önzés: a férfi és a nő mindent odaad, oda akar adni magából a másiknak megosztani a teljes lényét, testét, lelkét. És ami még ennél is fontosabb: nincs öncélú birtoklás: a felek megadják egymásnak a teljes szabadságot. És ekkor jelentkezik a hit: hit a szeretetben. A szimbiózis és az összeolvadás folyamat, és gyönyörteljes, ha mindez megvan. a Minden. A Boldogság, amely pillanatról pillanatra, sejtről-sejtre, érzésről érzésre, gondolatról gondolatra, testről vágyra, érzéktől lélekre, lélekről a teljességre szerveződik. De ezt csak akkor lehet megérteni, ha maga a bizonyosság kizárt, mert másképp nem lehet felmérni jelentőségét, és megírni a Semmi képletét. És átélni a az összeolvadás folyamatosságának megszűnését. Az élő halál. A halál maga még csak semmi se. A semmi az élő halál. E néhány szóban csak érzékeltetni akartam, a határhelyzetet: más alternatíva nincs: összeolvadni vagy megsemmisülni, és ami még rosszabb, még csak megsemmisülni se. Nem magamnak írom e sorokat, hanem elsősorban Neki. Ő szinte mindent, ami köztünk történik, tudatosan átél. Én egy pillanattal előbb tudom, hogy a következő pillanatban mi kell neki, s adni tudom, és a következő pillanatban visszakapom tőle azt, amire nekem van szükségem hogy élni tudjunk, azaz a tökéletes összeolvadás folyamata egyenletesen történjék. Amikor egy pillanat valamiért zátonyra fut, akkor azonnal betör a Semmi vákuuma. Ami köztönk történik, hihetetlen hőfokon zajlik, s a szenvedélynél is erősebb: maga a tűz. Most beszélnem kellene a Minden és a Semmi tüzéről. A tökéletes összeolvadás tüze több mint kéj, gyönyör, és az, hogy testen belül és fölött történik, s ami felé halad, a test és a lélek tökéletes összeolvadása. Ehhez állandó együttlétre van szükség: amikor nincs együttlét vagy kommunikáció, rövid időn belül megjelenik a fájdalom és a pánik, s semmi benyújtja vákuumának csápjait. Eleinte roncsolt, de csak azért, hogy én mindezt megértsem, és elmondhassam. Neki. És azoknak, akik szeretnek. Aki nem szeret vagy szeretett igazán, mindebből nem sokat ért meg. Az előtt pedig, aki szeret, de nem szerethet igazán, mert nem adatott meg számára a tökéletes összeolvadás lehetősége, most némán lehajtom a fejem. Egy könnycseppem hull értük.
